Ma lenne 75 éves Petri György, a 20. század második felének nagy költője, a szamizdat irodalom sztárja, aki a nyolcvanas években egyáltalán nem jelent meg a hivatalos nyilvánosságban. Satöbbi. 

Az életrajzi adatok és az életmű nagyívű elemzése helyett egyetlen verset szeretnék mutatni.

Illetve, persze, annyira nem akarnék modortalan lenni, hogy meg sem említem a kapcsolódó eseményeket: a Toldiban például fotókiállítás és filmvetítés lesz. Aztán a születésnapra kijött a fia, Petri Lukács Ádám visszaemlékezése Petri 75 -Közelítés címmel. A könyvet Schmidt Mára alapítványa adta ki, mivel a NER történésze Petrinek is talált helyet a saját antikommunista kánonjában, és megvette a hagyaték egy részét. A Magvető életműsorozatában pedig alig egy hónapja jelent meg Petri verseinek minden eddiginél bővebb gyűjteménye, egy egész új ciklussal, több mint hetven, kötetben korábban nem publikált verssel és töredékkel.

De akkor lássuk azt a verset, amit ígérgetek! Csak annyit hadd jegyezzek még meg, hogy kétségtelenül választhattam volna úgymond karácsonyi verset, ha már mindjárt ránk köszönt az ünnep. És még csak nem is a hírhedt Apokrifra gondolok, hanem a 13 éves fiú egy estéjét leíró Karácsony 1956-ra és a Sára halála utáni 65 karácsonyára.

De nem, a választottam a Hogy elérjek a napsütötte sávig. Az egyik leghíresebb verse, de aki nem olvasta, annak talán ugyanúgy átformálja a költészetről alkotott elképzeléseit, mint nekem, amikor kamaszkoromban a kezembe került. Ekkor szembesültem vele, hogy versben is lehet úgy beszélni, mint akárki az utcán, és lehet arról is beszélni, amiről az utcán soha nem merne senki.

Megáll ez a szöveg magában, a keletkezéstörténete nélkül is, és hát igaza volt a 2000-ben elhunyt költőnek, amikor utolsó interjújában azt mondta:

Felejtsenek el, vagy olvassák a verseimet, a könyveimből minden kiderül.

Tényleg tök mindegy, mit akart és mit ivott írás közben a költő, mégsem állom meg, hogy ne idézzem a Holmiból az erről szóló rendkívüli szöveget. A Petrihez oly közel álló folyóirat szerkesztői négy évvel a halála után adták közre a vers kéziratát, amely a háttérsztorival együtt meglehetősen drámai olvasmány vagy látvány. 

A vers, írja a Holmi, értelmezhető úgy, mint „a pokolra szállás költeménye. De az igazi földi pokoljárás az a néhány nap volt, amely a vers keletkezését megelőzte. Közeli tanúja volt ennek Farkas Péter, a költő Németországban élő barátja”, akinek visszaemlékezése és naplójegyzetei alapján e néhány nap történetét így foglalják össze:

„1989 októberében egy többnapos program keretében magyar írók léptek fel a Rajna-vidéki német kisvárosban, Edenkobenben (...) Kétségesnek látszott, hogy Petri részt tud-e venni a felolvasóesten, mert már nagyon rossz állapotban érkezett, amit nyilván súlyosbított a szállodában elfogyasztott nagy mennyiségű vodka is. Kezdődő tüdőgyulladásra gyanakodtak, de hamarosan kiderült, hogy egészen másról van szó. Éjszaka lidérces álmai, hallucinációi voltak. A fellépésre valahogyan összeszedte magát, másnap este azonban újabb hallucinációk gyötörték. Farkas Péter terápiás céllal magnóra mondatta vele rémálmait, de végül is orvost kellett hívni. Az orvos altatással próbálkozott, hatástalanul. Ekkor már a közvetlen életveszély vagy a teljes szellemi összeroppanás-leépülés jelei mutatkoztak. Petrit a bonni klinikára szállították. (Történetesen: október 23-án.) Másnap elkezdődött, amire alig lehetett számítani, tudatának feltisztulása. Továbbra is kérdéses volt azonban, hogy tud-e még majd valaha is verset írni. Sürgetőnek érezhette a választ, mert a harmadik napon átadta barátjának azt a kéziratot, amelynek a fénymásolata itt olvasható. Miután kijött a kórházból, gépbe diktálta a szöveget. A kézirat Farkas Péternél maradt, az ő szívességéből adjuk most közre.”

A szövegben később már csak apróbb változtatásokat eszközölt, és egy fontos (és nagyon szükséges) szerkezeti módosítást: az 5. lapon levő Appendix-et függelékből átminősítette lábjegyzetté - írja a Holmi. Most már tényleg jön a vers, de azt még hadd mondjam el, mekkora telitalálat ez a lábjegyzet (itt a cikk végére mutat). Mert miközben a szövege egyszerű és már-már érzelgős, maga a forma merész, újszerű. Nem szoktuk meg a lábjegyzetet a versekben, miközben az nagyon is illik Petri állandó megszakításokra, elkalandozásokra, kiegészítésekre épülő versbeszédéhez.

Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

„Fizetsz valamit?” – kérdezte egy dohánykarcos 
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt. 
„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven 
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt, 
koszmós, egykor világosbarna haj; 
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas 
kötőhártya, aquamarin szemek,¹
megsárgult, fehér műszálas pulóver, 
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő. 
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam. 
„Eljövök egy húszasért” – mondta. Ezen meglepődtem. 
Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is). 
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár. 
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét 
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren. 
Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet. 
De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere, 
akarom – mondta –, nagyon szeretnék.” 
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam 
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom). 
No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj. 
Hiszen űzött voltam és zavaros, 
mint a fölkavart iszap akkoriban, és 
csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben” 
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között. 
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt. 
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem, 
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt 
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében. 
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom. 
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.

„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”
mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.

„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen. 
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve, 
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban 
kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem. 
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok, 
ettől viszont röhöghetnékem támadt, 
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg 
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze 
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik. 
„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival 
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta, 
aztán még egy adagot. 
(ENNI is fog még ebből?)
„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később. 
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő 
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna. 
„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem 
volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy 
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas 
meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza – mondtam –, 
értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy
– mondta –, ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

¹ Hülyeség. Aquamarin szemed neked van. 
A nőnek? Mit tudom én. 
Mint gálicos kádban a víz?
Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának, 
mondjuk, a szemed színét, meg egy ritka szót, 
hogy ne legyen olyan undorítóan elesett. 
Magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.