Most már bevallhatom, hogy Reisz Gábor azonnal kultikussá vált elsőfilmje, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan - ahelyett, hogy az ismerőseim kétharmadához hasonlóan remekül elszórakoztatott volna - engem inkább felhergelt és kis híján kihozta belőlem az okoskodó Szomszédok-szereplővel keresztezett Facebook-kommentelő KDNP-s taxist, annyira idegesített az élhetetlen balfasz főszereplője. 

Nem önmagában az idegesített persze benne, hogy a főhőse semmittevő, hiszen én a Semmittevés Aranykorában, a nyolcvanas-kilencvenes években szocializálódtam, abban a soha vissza nem térő aranykorban, amikor a velem nagyjából egykorúak többsége úgy tudott életvitelszerűen bulizni, meg délig aludni, hogy közben elvszerűen nem csinált semmit, mármint egyáltalán nem dolgozott, soha nem is tervezett dolgozni vagy úgy általában csinálni is valamit, és csak annyit járt be az iskoláiba, ha voltak, hogy ki ne rúgják véletlenül. Hanem az hergelt fel, hogy a VAN-t pont olyannak éreztem, mint azokat az aljas aranyoskutyás filmeket, amik csak és kizárólag azzal akartak megvenni, hogy milyen cuki, szőrös és búbánatos tekintetű a főszereplőjük.

Nem véletlenül hadoválok ennyit indításként egy másik filmről: a Rossz versek ugyanis egy csomó szempontból olyan, mintha Reisz Gábor négy évvel később, jóval több pénzből újraforgatta volna az áttörést hozó 2014-es sufninűvét, mégis annyira más, hogy totál levett a lábamról és olyan jól szórakoztam rajta, mint egyetlen más filmen sem 2018-ban.

Nicsak, ki beszél?

Bár a főszereplőt másképp hívják és más is alakítja, a Rossz versek nyilvánvalóan ugyanarról a teszetosza karakterről szól, mint a VAN, amit sok más mellett az a szokatlan húzás is megerősít, hogy mindkettőben ugyanaz a Takács Katalin - Kovács Zsolt duó játssza a szüleit, egyébként istenien. Könnyű lenne azt mondani, hogy ez a karakter egyszerűen maga Reisz Gábor, hiszen a filmek bevallottan önéletrajzi ihletésűek, a Rossz versekben ráadásul már maga Reisz alakítja - meglepően jól - az ezúttal Merthner Tamásnak nevezett főszereplőt. Csakhogy ezen a ponton rögtön érdemes gyanakodni, hogy a mester egy picit talán meg akar vezetni minket. A való életbeli Reisz Gábor ugyanis a forgatókönyv elkészítése mellett megírta és lejátszotta a film zenéjét is, majd egy száz pluszos stábot irányítva nemcsak megrendezte az egészet, hanem ugye a főszereplőt is ő alakította. Egy, a központi karaktereihez hasonlóan szétesett - sőt igazából soha össze sem rakott -, tehetetlenül sodródó alak nyilván nem lett volna képes ilyesmire.

link Forrás

A Rossz versek főszereplője persze eleve csak relatív sodródó, hiszen a nagy töketlenkedés és fingomsincsmitkezdjekazéletemmelezés közepette azért csak reklámfilmrendező lett belőle, ami egy pörgős, nyomulós, kompetitív, kőkeményen globálkapitalista szakma. Reisz ezzel is ügyesen zavarja össze a két filmet szimpla önvallomásként felfogó nézőt, hiszen ő a való életben - tudtommal legalábbis - egyáltalán nem rendez reklámokat, ellentétben a barátai meg kor- és pályatársai jelentős részével. Mindeközben az is igaz, hogy a díszbemutatón a közönség kéjjel sutyorgott arról, hogy a Rossz versek kiindulópontja nagyon is igaz sztori és kívülállóként úgy három percembe került megtudni, hogy a való életben - állítólag persze - melyik stábtag rúgta ki Reiszt.

A Rossz versek azonban azért is olyan jó film, mert a befogadása szempontjából kicsit sem számít, hogy a való életben Reisz szubkultúrájába tartozunk-e vagy nem, ami az első műve esetében szerintem például nem volt ennyire igaz.

Az ilyen, így vagy úgy, de mégis önvallomás hatású filmek nyilvánvalóan baromira kockázatosak. A nézőben hamar felmerülhet ugyanis a kérdés, hogy jó, jó, hogy itt aranyoskodik nekem ez a spánieltekintetű balfék, aki mindig rábaszott a csajokkal, de alapjában véve miért is érdekeljen engem XY személyes nyomora? És ha XY nem kivételesen, sőt fergetegesen érdekes fickó, akkor a kezdeti érdeklődés gyakran fordul át heves elutasításba, sőt néha nyílt gyűlölködésbe. Ilyenkor szokott előjönni a bennünk élő KDNP-s taxis, dagadó nyaki erekkel és szederjes arccal istenkedve azon, hogy mi a rossebért kapott valaki ennyi közpénzt arra, hogy magának állítson emlékművet belőle.

Szerelmem, ki a faszomat érdekelsz, hiszen te csak egy nő vagy, nem pedig egy olyan érzékeny és izgalmas férfi, mint én?!

Csakhogy a Rossz versek minden szélsőséges szubjektivitása ellenére szerencsére nem, vagy nem csak a nőkkel megállaás nélkül nyüglődő Merthner Tamásról/Reisz Gáborról szól, hanem rajta keresztül egy csomó más klassz és fontos dologról.

Például arról, hogy a szerelem mennyire önző tud lenni. De annyira önző, hogy simán végig lehet úgy szenvedni egy életet lebénító szerelmi csalódást úgy, hogy az ember igazából egy kicsit sem érdekli a másik, aki miatt elvileg annyira hú de borzasztóan szenved.

Míg Reisz az első filmjében - minden öniróniával együtt - eléggé elszálltnak tűnt önmagától/a főszereplőjétől, a Rossz versekben sokkal kegyetlenebb saját magával/ az alteregójával. A vígjáték minden snittje azt üzeni ugyanis, hogy a szerelem annyira önző dolog, hogy igazából bőven elég hozzá egy ember, főleg ha megfelelően sajnálja magát. Annáról, a csajról ugyanis konkrétan nem tudunk meg semmit. Neki itt aztán nemhogy lapot nem osztottak, de szövegkönyvet sem, mert az összes megszólalása elférne egy villamosjegyen, de ami még fontosabb, a rendező-főszereplő-zeneszerzőt láthatólag még az áltis énekkarvezető férfitanára is sokkal jobban érdekli, mint ő. Nézőpont kérdése, hogy az ember ezt az érdektelenséget a film hibájának vagy erényének tartja, a csajomat például kifejezetten idegesítette a nők látványos semmibevétele és a rendező önsajnáltató önzése, én viszont az öncsonkító őszinteség bizonyítékaként jól mulattam rajta.

A Rossz versek ezen kívül baromi érzékletesen és viccesen mesél a nyolcvanas évek végének-kilencvenes évek végének Magyarországáról is, az akkoriban kamaszodó főszereplő tekintetén keresztül. Jó nagy filmes csapdahelyzet a nosztalgia, a korfestés meg az ember gyerek- és kamaszkorának felidézése, marha könnyű félrecsúszni vele, de Reisz nemhogy nem teszi, hanem az egyik legjobb rendszerváltós filmet tette le az asztalra úgy, hogy látszatra egyáltalán nem akart direktben mesélni a rendszerváltásról meg az utána való évekről. Itt azonban pont jól jött neki a szuperszubjektív perspektíva: az a mikrojelenet mondjuk, amiben a főszereplő unatkozó kisfiúként hallgatja az apukájával együtt a Halászbástya előtt beszédet mondó Antall Józsefet, sokkal erősebb és kifejezőbb, mint bármi, amit eddig erről a korszakról eddig filmen láttam. Pedig tényleg csak egy pár másodperces jelenetszilánkról van szó.

Az egész film jórészt ilyen, látszatra random egymás mellé dobált jelenetszilánkokból,  mikroszituációkból és anekdotákból áll, ráadásul a legkülönbözőbb műfajokban: van itt minden, a videóklip-paródiától a kabaréjelenetig. 

No meg rengeteg sóhajtozás!

Sőt Reisz arra is képes volt, hogy szőrmentén, oda sem figyelve, de megcsinálja az első releváns filmes reakciókat arra, ami a NER-Magyarországon körülvesz bennünket. Mindezt úgy, hogy hangsúlyozottan nem érdekli a politika és mindez összesen két, együtt is két percél rövidebb jelenet jelent, egy, a jelenben játszódó kocsmai beszélgetést a főhős és haverjai között, illetve egy családi ebédet, ahol migránsoznak egyet. Családi ebéd szalonmigránsozással? Ugye milyen cikin hangzik így leírva? De a valóságban, Reisz blazírt stílusában ez is a helyén van.

A Rossz versek mindezek mellett azért is működik olyan jól, mert Reisz ügyesen építi fel a humoros jeleneit és durrantja el a poénokat, miközben az esetek döntő többségében jól működik az arány- és tempóérzéke is. A film első fele annyira vicces, hogy a sok röhögés közben az ember észre sem veszi, hogy már elröpült háromnegyed óra, hogy aztán kicsit leüljön a tempó. 

A ritmusos váltásoknak köszönhetően azok is élvezni tudják a filmet, akiket önmagukban mondjuk kifejezetten idegesítenek a videoklipes hangulatú betétek, merthogy több ilyen nézővel is beszéltem a vetítés után.

Részben nyilván a több pénznek hála a Rossz versek látványvilága gazdagabb és erősebb a VAN-énál, remek volt a két operatőr is, az ügyes vágásnak köszönhetően pedig a szilánkos, ugribugri szerkezet ellenére sem esik szét a film. Ami nemcsak az elkötelezett Reisz-rajongóknak lehet vicces élmény, hanem bárkinek, aki sosem hallott ugyan a rendezőről, de nem utasít el másfél óra időutazással összekötött minőségi viccelődést.