A szomáliai születésű, 12 éves kora óta az Egyesült Államokban élő Ilhan Omar csütörtökön az amerikai kongresszus képviselője lett. Ezzel Rashida Tlaibbal együtt ők lettek az első muszlim képviselőnők, és Omar az első, aki valaha hidzsábot viselt képviselőként.

Nem meglepő, hogy az amerikai média hatalmas felhajtást kerekített Omar beiktatásából: a progresszív oldal számára a 37 éves Omar karrierje azt mutatta meg, hogy Trump idegenellenes intézkedésekkel tarkított elnöksége idején is létezik még az Amerikai Álom, azaz valaki származása és bőrszíne ellenére is eljuthatott az amerikai törvényhozásba, sok millió amerikainak reményt adva így, míg jobboldalon sokan elborzadva figyelték, ahogy egy hidzsábos muszlim nő esküt tesz képviselőként. 

Ezek a beszámolók, bármely oldalon is születtek meg, elsősorban Omar identitásában keresik sikerének kulcsát, és történelmi elsőségében látják megválasztásának jelentőségét. Vannak azonban olyan értékelések is, melyek helyi szinten, a minneapolisi választókörzetében próbálták feltárni, mi vezethetett a politika színterére mindössze 2016-ban belépő Omar megválasztásához. És ezekben a beszámolókban már sokkal kevésbé hangsúlyos, hogy Omar hidzsábot hord és a szomáliai közösséghez tartozik, viszont jóval többet nyom a latba, hogy mennyire erőteljesen képviselte kampánya során azokat az ügyeket, melyeket az utóbbi időszakban a demokraták progresszív szárnya is felkarolt. 

A New Yorker még a tavaly augusztusi előválasztás után készített helyszíni portrét Omar karrierjéről, és ekkor írtak arról, hogy azok a cikkek, melyek túlzottan arra koncentrálnak, hogy milyen tényezőkből is áll össze a politikusnő identitása, egyszerűen szem elől vesztik, milyen ügyeket képviselt ő a választók előtt. Például a gigantikusra hízott diákhitelek elengedését, a privatizált börtönök felszámolását, több menekült befogadását az országba, a lakásbérlők törvényi védelmét, a külföldi katonai kiadások visszavágását vagy a bőrszín és vallási hovatartozás alapján történő profilalkotások befejezését. 

Helló és Fogd be!

Omar 12 éves volt, amikor szomáliai menekültként az Egyesült Államokba érkezett, és meg kellett ismerkednie Virginia kertvárosi életmódjával. Két kifejezést ismert ekkor angolul. Azt, hogy 'Helló' és hogy 'Fogd be!'. Visszaemlékezései szerint minden idegen volt a számára, és az sem könnyítette meg az életét, hogy akadtak, akik piszkálták, rágógumit ragasztottak például a kendőjére. Az apja, megelégelve ezeket az eseteket, egyszer leült mellé, és elmondta neki, hogy ezek az emberek nem azért csinálják ezeket a dolgokat, mert nem kedvelik őt, hanem mert fenyegetve érzik magukat a létezése miatt. 

Több mint két évtized telt el a beszélgetés óta, de ez az apai figyelmeztetés még mindig meghatározó Omar számára: erről a New York Timesnak beszélt egy decemberi, a beiktatása előtt készült interjúban, és ezt véli felfedezni az ellene indított jobboldali támadások mögött is. A lap cikke egyszerre nevezte őt Washington leginkább dicsőített és becsmérelt újoncának. A dicsőítést elég könnyű tetten érni, a hidzsábját saját elhatározásból, vallási meggyőződésére hivatkozva hordó Omar hamar a liberális média egyik felkapott alakja lett: a világot megváltoztató nők között szerepeltette címlapján a Time, szerepelt a Daily Showban, feltűnt a Maroon 5 klipjében és külön dokumentumfilmet is forgattak róla. 

Ezzel párhuzamosan érték támadások is, terítékre került magánélete, illetve első, nagyon rövid ideig tartó házassága egy brit férfival, egy republikánus kollégája pedig feljelentette, hogy megsértette a kampányfinanszírozási szabályokat Minnestotában, és ebben az ügyben vizsgálat is indult.  

És a személye körüli felhajtás nem állt meg az amerikai határoknál: Omar ugyanis támogatja a palesztinokkal szembeni fellépés miatt Izrael bojkottjára felhívó mozgalmat, ami amerikai zsidó vezetőknek nem tetszett, míg a szaúdi állami sajtó egy cikkben arra utalt, hogy Omar egy iszlamista összeesküvés részese lehet a Kongresszus irányításának megszerzéséért. 

Nagyon messziről jutott idáig 

Omar nyolc éves volt, amikor hazájában, Szomáliában polgárháború tört ki. Családjával menekülniük kellett, egy kenyai menekülttáborban kötöttek ki. Négy éven át éltek ott, míg 1995-ben menedékjogot kaptak az Egyesült Államoktól. Előbb Arlingtonba költöztették őket, majd Minneapolisba kerültek, ahol már létezett ekkor egy nagyobb szomáliai közösség. Apja, aki Szomáliában tanárként dolgozott, az Egyesült Államokban előbb taxisofőrként helyezkedett el, majd egy postahivatalban kapott állást. Omar anyja még Szomáliában meghalt, amikor a lány kétéves volt. 

Az Egyesült Államokban a fiatal lánynak életében először kellett megküzdenie a „másság” tapasztalatával: azzal, hogy feketeként és muszlimként kell élnie egy többségi fehér társadalomban. A New York Times portréja szerint érkezésétől kezdve nap mint nap megtapasztalhatta, hogy az élet az Egyesült Államokban közel sem úgy néz ki, mint amiről meséltek neki. Amikor menekültként megérkezve a lehetőségek hazájaként írták le számára az országot, akkor senki nem beszélt neki a hajléktalanságról vagy a szegények életkörülményeiről. Mint most elmondta, ez a kétszínűség sodorta előbb a közösségszervezés, majd pedig a politika és a Demokrata Párt felé. 

Civil közösségszervezőként foglalkozott az élelmiszerhiány problémájával épp úgy, mint a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézményeiben tapasztalt egyenlőtlenségekkel. Közben politikatudományból és nemzetközi kapcsolatokból végzett alapszakon az Észak-Dakota Állami Egyetemen. Ebből a háttérből futott rá aztán a politikai pályára 2016-ban, ami saját közösségén belül sem volt magától értetődő döntés: a szomáliai közösségén belül politikusi hivatást még mindig elsősorban a férfiak tevékenységének tartják. Minnesota ideális terep volt Omar számára, a városban évtizedekre visszamenő hagyománya van a liberális-progresszív jelöltek megválasztásának. Megválasztásával ő lett az első szomáliai-amerikai, aki beülhet a washingtoni képviselőházba. 

A New Yorker újságírója az előválasztás előtt napokon át követte a kampányt. Az egyik nagy felismerése ennek az időszaknak az volt, hogy Omar mennyire sokat dolgozott terepen: sorra kereste fel az alulról szerveződő kezdeményezéseket, ha helyi ügyek képviseletéről volt szó, nem riadt meg a Demokrata Párt kritizálásától sem, és figyelt arra, hogy sok fiatalt vonjon be a kampányába. Ez utóbbi vonás különösen látványos volt: kampánymenedzsere, kommunikációs igazgatója és a terepmunkáért felelős vezetője is csak a húszas éveik elején jártak. És a kampányban rengeteg 17-18 éves önkéntes is részt vett, akik közül többen is azt hangsúlyozták, hogy nem Omar háttere vagy származása volt a meggyőző számukra, hanem az a lelkesedés, ahogy a progresszív ügyek mellett kiállt. 

És azt ugyan senki nem tagadná el, hogy egy szomáliai-amerikai muszlim nő megválasztásának igenis nagy szimbolikus jelentősége van Trump elnöksége idején, az izgalmasabb kérdés az lehet majd, hogy hogyan tudják alakítani a Demokrata Párt politikáját az Omarhoz és Alexandria Ocasio-Cortezhez hasonlóan gondolkodó, most bekerült képviselők, és ez hogyan hathat majd a párt elnökjelöltjének kiválasztására.