Több mint tíz évvel az eredeti, angol nyelvű megjelenése után, 2018 végén magyarul is megjelent az egyik legismertebb orosz újságíró, Anna Politkovszkaja utolsó munkája, az Orosz napló. A sokszor egyszerűen csak a legbátrabb újságírónak nevezett Politkovszkaja nem élhette meg könyvének első megjelenését sem, 2006 októberében az otthonául szolgáló moszkvai társasház lépcsőházában meggyilkolták. 

Az Orosz napló a 2003 vége és 2005 augusztusa között keletkezett feljegyzéseket és rövidebb írásokat fogja össze, de a hagyományos naplójelleg csak a könyv felépítésében, a napról napra haladó narratívában jelentkezik, Politkovszkaja ugyanis magáról szinte semmit nem mesél ezen a közel 400 oldalon. Helyette azt írja meg, hogyan betonozta be hatalmát Putyin, és hogyan sorvasztotta el párhuzamosan a demokratikus intézményeket az országban. 

A könyv elsőre nem feltétlen adódik azonnal magával ragadó olvasmányként. A feljegyzések mind a kétezres évek elejének orosz közéletéből születtek, egymást érik az említés szintjén bedobott orosz politikusok és pártszervezetek nevei, melyek alighanem akkoriban is csak keveseknek mondtak bármit Magyarországon, 15 évvel később pedig sok szereplő neve teljesen ismeretlenül csenghet itthon. 

De ez csak pillanatnyi zavart okoz: ahogy haladunk előre a naplóban, úgy válik világossá, hogy itt igazából nem a konkrétan megemlített személyek vagy szervezetek az igazán érdekesek, hanem az a történet, melyben szerepelnek.

„Van egy látszólag többpárti parlamentünk, látszólag tiszta és szabad választásaink, látszólag pártatlan igazságszolgáltatásunk és látszólag független tömegkommunikációs eszközeink. Hamis az egész, afféle Patyomkin-falu: a homlokzat mögött nincs semmi.”

– mondja a napló egy korai pontján Politkovszkajának aktuális beszélgetőtársa, és a könyv egyik fő vonala az lesz, hogy ezt a homlokzatot bemutassa. Azt a putyini államgépezetet, amely propagandamédia és egy házi ellenzék fenntartásával, a civil szervezetek kiiktatásával, a Nyugat elleni állandó retorikai támadásokkal, az állami oligarchák helyzetbe hozásával elérte, hogy az orosz emberekben még az alternatíva lehetőségének gondolata se merüljön fel. 

A New Yorkban, szovjet diplomatacsaládban felnőtt Politkovszkaja újságírói karrierje a kilencvenes évek elején indult, a csecsenföldi háború egyik legismertebb és tántoríthatatlan tudósítója lett, így közelről látta, hogy a Szovjetunió után létrejövő orosz parlamentáris demokrácia hemzseg a hibáktól és visszaélésektől, súlyos károkat okoz a korrupció és az alkalmatlan politikusok helyezkedése. Mégis, meggyőződése volt, hogy Putyin 1999 decemberi hatalomra jutása után minőségileg változott meg a helyzet, és 2003 végére, ahonnan az Orosz napló feljegyzései indulnak, beállt a parlamentarizmus elsorvasztásának időszaka, az a kevés demokratikus vívmány is odalett, ami a kilencvenes években megvalósult. 

„A mindent átszövő cenzúra, illetve a valóság folyamatos meghamisítása miatt nincs látható ellenzék, amellyel napi szinten meg lehetne vitatni a felmerülő kérdéseket. Hol vannak az eltérő vélemények, a másféle hangok, hol vannak azok, akik bírálhatnák a hatalmat, és alternatívákkal állhatnának elő?” – kérdezi Politkovszkaja, akit a könyvben végig ellentmondásos viszony fűz saját hazájához. Az orosz közéletben egyre inkább elszigetelődő újságíró egyrészt rendszeresen ostorozza az oroszokat, amiért mindenkit csak a saját zsebe érdekel és mert a kevés ellenzéki próbálkozásnak nincs valódi tömegbázisa, másrészt viszont ezekben az években is feltartóztathatatlanul járta az országot, hogy a leginkább kiszolgáltatott emberekkel találkozhasson, és megírhassa a történeteiket. 

A napló másik fontos csapásiránya így a hátrahagyottak, a legnehezebb helyzetben lévők életének részletes bemutatása lett: Politkovszkaja a második csecsen háború éveiben is visszatérő látogató Csecsenföldön, elszörnyedve és hitetlenkedve követi Ramzan Kadirov felemelkedését, emellett pedig részletesen foglalkozik az orosz hadseregben megnyomorított és megölt kiskatonák családjainak mozgalmával, látogatja a beszláni túszdráma áldozatainak hozzátartozóit, és felkarol minden olyan ügyet, ahol hatalom nélküli emberek próbálnak érvényt szerezni igazuknak az egyre inkább egyetlen kézben összpontosuló állammal szemben. 

Politkovszkaja ott van, amikor egy sámli felborításáért vagy egy beléptetőkapu feldöntéséért szabnak ki súlyos büntetéseket ellenzékiekre, és olyankor is, amikor a hatalomnak nem tetsző szereplőket összeverő szélsőjobboldaliakat hagy futni a rendőrség. Folyamatosan nyomon követi, ahogy a Csecsenföldön kikísérletezett rendfenntartói eszközök átszivárognak az ország többi részébe, ahogy egyre kevesebb mozgástere marad azoknak, akik a hatalommal szemben akarnak szót emelni. 

Ebben az egyre fojtogatóbbá váló légkörben látványos, hogyan változik állandóan Politkovszkaja hangulata is: hol meglepően optimista, és érezhetően örül egy-egy ellenzéki próbálkozásnak, az áttörés lehetőségét látja egy összefogási kísérletben, máskor viszont soraiból süt a borúlátás, keserűen ír arról, hogy egy sztoriját az amúgy őt mindenben támogató Novaja Gazeta sem engedte lehozni, és hogy meggyőződése, egyre keményebb évek várnak Oroszországra. 

A napló végefelé, miközben arról ír, hogy hogyan szorítják ki az orosz vállalatok éléről a független vezetőket, hogy helyükre az elnök bábjait ültessék, felveti, hogy Putyin rendszerével az a gond, hogy a lassanként beálló pangás miatti összeomlásra akár évtizedeket kell majd várni: 

„A fő probléma, hogy az összeomlás elkerülhetetlen ugyan, de a mi életünkben nem fog bekövetkezni. Ami nagy kár, mert szívesen végignéznénk.”  – írta 2005 augusztusában. A kéziratot nem sokkal később lezárta, és a Penguin Random House kiadó úgy döntött, hogy megjelenteti a kötetet. Már elkészült az angol fordítás, az utolsó szerkesztési kör volt hátra, amikor Politkovszkaját megölték. 

A gyilkosság miatt 2014-ben öt csecsen férfit elítéltek, és az orosz állam lezártnak tekinti az ügyet, ugyanakkor Politkovszkaja egykori barátai és kollégái szerint legfeljebb a végrehajtókat kaphatták el a hatóságok, és máig nem tudni, ki adott megbízást az újságírónő megölésére. 

Politkovszkaja utolsó könyve egyfelől a XXI. századi orosz történelem pár viharos évének személyes hangvételű, a tragédiákra és a hatalmi visszaélésekre fókuszáló krónikája, másrészt viszont bőven túl is mutat a kétezres évek elejének Oroszországán, és azt mutatja meg, hogyan lehet egy országot törvénymódosításról törvénymódosításra, kinevezésről kinevezésre letéríteni a demokrácia útjáról, és egy szűk érdekcsoport hálójába terelni. 

Az Orosz napló magyarul az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.