2014 karácsonyán jelent meg cikkem egy budapesti kispolgári család - a családom - 1944-es karácsonyáról. A cikk részben Ungváry Krisztián Budapest Ostroma című munkáján, nagyobb részben pedig édesapám saját kutatásain, illetve apai nagyanyám nővére, a Mater Familias, Balázs Józsefné Wirth Rozália, vagyis Rózsika háztartási naplóján alapult. Idén karácsonyra édesapám újabb hadtörténeti könyvvel, Számvéber Norbert: Páncélosok a budapesti csatában című kötetével lepte meg magát, így végre azt is sikerült rekonstruálni, hogy pontosan mikor is szabadulhatott fel a németek alól az ekkor Csikágóban, vagyis Budapest a Keleti Pályaudvar mögötti, az 1900-as évek elején pillanatok alatt kiépült részén, a Thököly út 17. számú házban élő családunk.

Édesapám ezeket az új ismereteket vetette össze ismét Rózsika háztartási naplójával.

Rózsika kemény sváb gazdasszony volt, 153 centis testmagasságát meghazudtolóan kemény. Az élet nevelte azzá, már 12 évesen át kellett vennie megbetegedett dédanyámtól a háztartást. Gondos háziasszonyként pedig szorgosan vezette háztartási naplóját. Az 1944-es kötet sajnos megsemmisült, a karácsonyi menüt így a 43-as és a 45-ös napló, illetve a családi legendárium alapján sikerült csak rekonstruálni. A 45-ös napló viszont teljes egészében megmaradt, így arról már pontos információink vannak, hogy Pest felszabadulásakor hogyan élhetett a ház pincéjébe visszahúzódott kispolgári család. Még úgy is, hogy Rózsika háztartási naplójában olyan apróságokkal, mint ostrom, bombázások, égő ház, stb. nem, kizárólag a beszerzésekkel és a napi menüvel foglalkozott.

Mint már írtam, a család ekkor a Keleti mögött, a Thököly út 17-ben lakott. Számvéber könyvéből rekonstruálható, hogy 1945. január 10-én a budapesti rendőr-rohamzászlóalj 2. százada egy csendőralakulattal még a Széchenyi fürdő és a Közlekedési Múzeum közötti állásaiból indított támadást a Hungária Körút felé, vagyis ekkor a front még úgy egy kilométernyire volt a háztól.

Január 11-én néhány szovjet páncélos áttört a Keleti Pályaudvarnál és megközelítette a Rákóczi út torkolatát, de a német rohamlövegek és vadászpáncélosok megsemmisítették ezeket. A Kerepesi út felől a szovjetek már a Thököly út hátában voltak, de még másnap is a háztól kifelé folytak a harcok.

Január 12-én például a 10. honvéd gyaloghadosztály és a német 13. páncéloshadosztály részei még tartották állásaikat a Hungária körút és a Stefánia út kereszteződésének keleti oldalán, sőt, még ellenlökést is indítottak harckocsikkal, de a román 96. gyalogezred visszaveri őket.

Számvéber könyvéből a következő napok frontmozgásai nem következtethetők ki, a következő biztos pont, hogy január 15-én a német 13. páncéloshadosztály már a Rákóczi úton, nyugati irányból indít ellenlökést a román 9. lovashadosztály állásai ellen, amelyek már 400 méterre nyugatra voltak a Keletitől. Vagyis családom valamikor a hétvégén szabadulhatott fel a német megszállás és a nyilasuralom alól.

Persze ez se volt egyszerű történet, nagyanyám legidősebb bátyját, Miskát - aki nem sokkal korábban még az óbudai téglagyárnál mentett zsidókat - az oroszok nem sokkal később Szibériába hurcolták, ahonnan csak évekkel később, csontsoványan ért haza. De ez már későbbi történet, most inkább koncentráljunk erre a pár napra.

Január 12-én, egy nappal azután, hogy a Kerepesi úton már a hátukba kerültek az oroszok, tésztaleves és káposztás kocka volt a menü. Tésztalevest még bő egy évtizeddel később, 1953-ban született apám gyerekkorában is ettek, a cvekedli pedig örök. Az igazán meglepő, hogy aznap, miközben tényleg szó szerint pár száz méterre zajlott a második világháború, a környéken még sütöttek a pékek, Rózsika 1,20 pengőért kenyeret vett.

A románok másnap, január 13-án, szombaton jöhettek be. Mivel Rózsika a külvilág történéseiből tényleg semmit sem jegyzett fel a naplójában, így csak a családi elbeszélésekből tudjuk, hogy aznap gyulladhatott ki a ház, a lichthófba dobott papucskészítő kellékek miatt. „Égjetek meg kutya magyarok!” – üdvözölték a ház oltásán dolgozó lakókat a bevonuló románok - Rózsika ekkor életében másodszor tapasztalhatta meg a román hadsereg bevonulását, mivel már a 1919-es megszállást  is átélte.

Nem égtek meg, mert az ostromra készülve Rózsika férje, Józsi bácsi kutat ásott a pincében, így volt mivel oltani. Na, de mit tesz egy sváb kispolgári család, amikor jönnek a románok, és ég a ház? Mit tenne, szombat volt, és ha szombat, akkor bableves – ez még az én gyerekkoromban is így volt, csak nekünk a békeidőben kolbász és torma is jutott mellé, nem csak az üres bablé. És mert másnap, január 14-én vasárnap volt, aznapra is elkészült a szokásos vasárnapi menü:

ostrom ide, égő ház oda, vasárnap egy felkészült sváb háziasszony libát süt, káposztát párol, krumplit főz.

Január 15-én, miközben német páncélosok indítottak ellentámadást a Rákóczi úton, Rózsika a pincében megfőzte a borsólevest, és kisütötte a lekváros palacsintát.

Hogy mégiscsak világégés volt, arra csak a január 16-i, keddi menü utal: szégyenszemre négy nap után újra tésztaleves és káposztás cvekedli volt a menü, pedig az nem járja, hogy péntek után kedden ugyanazt kelljen enni. Január 17-én főtt burgonya volt zsírban fonnyasztott hagymával, január 18-ra viszont már helyreállt a világ rendje, húsleves volt, utána pedig levesben főtt hús paradicsomszósszal. Pénteken, január 19-én rántott leves és nyáron eltett lecsó. Kenyeret január 20-án sikerült újra venni, de addigra már egész Pest felszabadult. Aznap amúgy paprikás krumpli volt, másnap pedig vasárnap, vagyis libasült. „Ha nem tudnánk, hogy ebben a 10 napban ment át a front rajtuk, a menüsorból sosem találnánk ki” – jegyezte meg apám.