„Tudják-e hogy itt vannak az oroszok? Itt vannak a villamos végállomásánál, gúlába rakták a puskákat, élelmet osztanak ki. Mit csináljak?”

A beszkártosnál, aki a 81-es villamos zugligeti végállomásáról hívta 1944. december 24-én, délután kettő körül a magyar I. hadtest parancsnokságát, valószínűleg csak azok a polgárok voltak jobban meglepődve, akik a Széchényi-hegyi végállomáson vártak a fogaskerekűre, amikor is dobtáras géppisztolyos, usánkás szovjet katonák vegyültek közéjük, és ők is bevárták az érkező szerelvényt. Vagy az a posztos rendőr, akire a Szépilona kocsiszínnél egy T-34-es ráirányította az ágyúját. Ő volt az, aki telefonon értesítette a német parancsnokságot a betörésről.

Az I. hadtest parancsnokságát az előző napok fejleményei – a bécsi vasútvonal átvágása Bicskénél és a kibontakozó szovjet bekerítés – után nem érhették váratlanul a történtek. Mégis, Kovács X. Ferenc vezérkari százados, az I. hadtest hadműveleti osztályvezetője csak annyit tudott tanácsolni az aggódó beszkártosnak, hogy ne csináljon semmit:

„Lehetőleg igyekezzen nem feltűnni, nehogy baja essen. Mást nem tudok csinálni, köszönöm a bejelentést” – válaszolta. Aztán tájékoztatta a hadtest vezérkari főnökét, aki szintén csodálkozott.

Az, hogy karácsony napján betört a 4. ukrán front Budára, csak annyiban volt meglepetés, amennyire tervezetlen is volt az akció. Valójában csak kb. húsz, erőszakos felderítést végző T–34-es és kevéske gyalogság érte el ekkor Buda nyugati kerületeit. Így, bár Buda ekkor még szinte teljesen védtelen volt – Hitler a város védőinek többszöri kérése ellenére sem engedte feladni a tarthatatlan pesti hídfőt –, a szovjetek nem tudták volna lerohanni Budát.

Az előretörés miatt viszont aznap elkezdték lőnni Pest összes kerületét, hogy nehezítsék a csapatok átdobását és megtarthassák a váratlanul megszerzett állásokat. Pest határát amúgy már november 4–6-án elérték a 2. ukrán front csapatai Soroksárnál és Pestszentlőrincnél.

A városon belül mozgó csapatoknak a bombázásnál nagyobb nehézségekkel kellett megküzdeniük:

a karácsonyi bevásárlásra igyekvők tömegével.

A Széll Kálmán téren az úri közönség határozott felháborodással fogadta, hogy a honvédek az ünnepi forgatag közepén ütegállásokat kezdtek kiépíteni.

Másnap ez az üteg már aktívan harcolt. „A lakosság igen nyugtalan volt, az Ostrom utcában nyilas párttagok szálltak be gépkocsiba, és tüntek el, rendőrtiszt hátán liszteszsákkal vonult. Akkor döbbentem rá, hogy úristen, mi van itt. Tarnay Tasziló aknás üteg parancsnok már ekkor a téren állásban volt, és lőtte a Hüvösvölgyet. A Zöld hordó vendéglő nyitva volt, ott még meg is ettem egy pörköltet” – írta erről Czeczidlovszky Béla tüzérhadnagy.

Bár számítani lehetett rá, hogy Budapestet napokon belül bekerítik, a szovjet csapatok december 24-i felbukkanása Buda nyugati kerületeiben meglepő volt. Valójában nem is a főerő, csak kb húsz, erőszakos harcfelderítést végző páncélos hatolt be a városba. Így lehetett, hogy reggel, amikor a Buda-Dél légvédelmi csoport parancsnoka kiküldte segédtisztjét, Pintér hadnagyot a budakeszi állások felmérésére, a hadnagy nem értette, hogy miért tartóztatják fel a Szépjuhászné nyergen.

„Oda ugyan nem fogsz kimenni, mert ha nem tudnád, te most már az első vonalban vagy” – mondta neki a főhadnagy, aki feltartóztatta. „Nézz hátra, mögötted vannak a német SS-ek” – győzködte az értetlenkedő Pintért, akitől aztán elkérte a kézigránátjait, mert neki pisztolya se volt.

Pintérnek másnap is érdekes kalandja volt. A kertek alatt kijutott a Kútvölgybe a szüleihez, akik félretették neki az ünnepi vacsorát. A szovjetek 150 méterrel odébb, a Cinege utcában voltak. És ha ez nem elég kalandnak, akkor gondoljanak bele, hogy fél nappal korábban, szenteste Zolnay László régész még a Pasarétre se tudott eljutni. A mai Szilágyi Erzsébet fasoron próbált kimenni családjához, de a budai hegyekből menekülő svábok és a visszavonuló német csapatok tengerében a mellékutcákba szorult. Az Ezredes utcán eljutott a Marczibányi térig, de ott reflektrofény csapott a szemébe és egy magyar tiszt állta útját:

„Mondtam, hogy a Pasarétre mennék karácsonyra, de nem találok utat. Nem igazoltatott, de azt mondta, ha őneki nem kellene is utamat állnia, akkor is lehetetlennek tartja, hogy átjussak. Mert az oroszok már a Pasaréti téren vannak, s valamelyik harcoló fél biztosan lelő a sötétben.”

Bár karácsonykor még működtek a telefonok, a bekerítés és az orosz betörés híre sokakat váratlanul ért. Karácsony napján az egyetemi rohamzászlóalj, ami a Hunyad orom–Pasaréti tér–Kapy utca–Törökvész út–Látó-hegy–Kecske-hegy vonalon próbált frontot kialakítani, őrjáratra indult volna. „Az egyik ház lakói panaszt tettek Elischer Gyulánál (az egyetemisták parancsnokánál), mert az egyik bevetésre induló raj az útszéli homokdombba a fegyverek kipróbálása céljából parancsra néhány lövést adott le. Mikor közölték a lakókkal, hogy a szovjet erők pár száz méterre vannak, elcsodálkoztak.”

Karácsony alatt az ostromgyűrű, bár már körbeért, még elég szellős volt. 25-én még párezer nyilasnak sikerült kimenekülnie a városból, a gyűrű végül karácsony másnapján zárult szorosra és kezdődött meg a másfél hónapos katlancsata. Így hiába reménykedett abban a polgári radikális politikus, Csécsy Imre, hogy „a legszebb karácsonyi zene”, az ágyúk szüntelen zaja már a közeli felszabadulást jelzi, az igazi csata csak ezután kezdődött. A szovjetek a pesti hídfőt január 20-án számolták fel, Buda pedig csak február 12-én esett el. Budapest végül az első, a város felé irányuló hadművelettől számítva 102 napig tartotta magát, ezzel ez lett a világháború egyik leghosszabb városostroma – időben csak a leningrádi blokád és a sztálingrádi csata tartott tovább.

(Az idézeteket Ungváry Krisztián Budapest ostroma című munkájából vettem. Jó könyv, vegyék meg!)