Környezeti tragédia lesz a vége, ha az új brazil elnök betartja az ígéreteit
2018 október 31., 08:26
A klímaváltozás valós, és gyökeresen felforgatja a világpolitikát is
Joel Wainwright az Ohio Állami Egyetem földrajz-professzora és Geoff Mann, A Simon Fraser Egyetem Globális Politikai Gazdaságtan Központjának igazgatója írtak egy érdekes könyvet, az a címe, hogy Climate Leviathan: A Political Theory of Our Planetary Future. A könyv nyelvezete nem túl olvasóbarát, és a szerzők neomarxizmusa a végkövetkeztetések többségére is rányomja a bélyegét (a klímaváltozásért elsősorban a világ leggazdagabbjait hibáztatják, holott okolható érte mindenki, aki autóba ül, légkondizik, műanyagszemetet termel, pazarol vagy rengeteg vöröshúst fogyaszt), de a szerzők megállapításai mindenképp elgondolkodtatóak. Aki nem akarja a könyvet elolvasni, az megnézheti a New Yorker interjúját a szerzőkkel.
Wainwright és Mann arról írnak, hogy a klímaváltozás mennyire és miben alakítja át a világpolitikát. A szerzők válasza szerint nagyon, és hogy ezt bemutassák, a könyvben még lehetséges jövőképeket is felvázolnak. Szerintük, mivel a klímaváltozás globális probléma, globális szinten lehet csak hatásosan kezelni, ez pedig komoly kihívást jelent a nemzetállami szuverenitásra nézve. A nemzetállami szuverenitás pedig eléggé makacs dolog: az utóbbi néhány száz évben nem igazán változott a koncepciója, és most nagyon sok politikai erő pont azt szeretné, hogy a nemzetállamok védekezzenek a szuverenitásukra irányuló kihívásokkal szemben.
A bolygó élővilága azonban nem egy-egy nemzetállamé, hanem mindannyiunké, és a klímaváltozás hatásai sajnos nem tartják tiszteletben az országhatárokat. A nemzetállami szuverenitás korlátozására irányuló törekvések már meg is jelentek, az iszonyatos mértékű kínai környezetszennyezést például több nemzetközi szervezet és más államok is próbálták korlátozni. A kínai környezetszennyezés kritikusai persze nem elsősorban Kína szuverenitásába szeretnénk beavatkozni, hanem egy élhetőbb bolygót szeretnének, végső soron azonban mégis arról van szó, hogy a kínai államon kívüli szereplők akarják megmondani, hogy a kínai állam kínai földön, kínai állampolgárokkal mit csinálhat és mit nem. De ezeknek a kísérleteknek az éppen szuperhatalommá váló Kína egyelőre ellenállt.
Az azonban nem biztos, hogy Brazília is ilyen olcsón megússza. Az új elnök, Jair Bolsonaro programjának fontos pontja, hogy duzzasztógátakat hozna létre az Amazonason, és utakat építene az őserdőbe, lehetőséget adva ezzel a legális és az illegális fakitermelésre. A klasszikus szuverenitáselméletek alapján az, hogy mi történik az Amazonas-medence brazil részén, kizárólag Brazília dolga, 2018-ban azonban az egész világ felhördült Bolsonaro terveinek hallatán, és brazil civilszervezetek és ellenzéki pártok mellett nemzetközi szervezetek és más kormányok is bejelentették, hogy megtesznek bármit az Amazonas-őserdő védelmében, mert ami itt történik, az nem csak Brazília dolga, hanem az egész Földön hatással van az élővilágra és a klímára. Az itteni erdőirtással több üvegházgáz kerül a légkörbe, és ha megzavarjuk a sodrást a dzsungelben, akkor a tengerbe érkező hordalékanyag csökkenése miatt az Amazonas torkolatától több mint ezer kilométerre lévő Suriname partvidékén is kipusztulhatnak a mangroveerdők és bizonyos fajtájú halak.
Wainwright és Mann szerint azok a politikai vezetők és szavazóik, akik ebben a helyzetben a nemzetállamok megerősítéséért dolgoznak, csak reagálnak a liberális-kapitalista világrend bukására, és azért akarják minden erejükkel megtartani a nemzetállamot, mert azt hiszik, ez az egyetlen eszköz, amivel az emberek hatásosan nézhetnek szembe a nagy problémákkal. A szerzők azonban az interjúban a verekedésben kétségbeesetten lóbált döglött macskához hasonlították a nemzetállamot; támogatóik talán eltalálnak vele valakit, de sokkal jobban tennék, ha a döglött macskánál jobb eszközzel vagdalkoznának.
A szerzők szerint egyébként az emberiség rövidesen tényleg kénytelen lesz érdemben és globálisan foglalkozni a klímaváltozással, hiszen a tudósok között már most is vitán felül áll, hogy a szélsőséges időjárási jelenségek felforgatják az életünket. Éppen ezért a könyvben felvázolt jövőképek többsége gyengülő nemzetállamokkal számol. Ezzel szemben áll a könyvben a Klíma Maónak nevezett jövőkép, amiben a klímaváltozás kezelésében kiemelkedik valamilyen új, globális szuverén szereplő (ami egyébként lehet egy hagyományos állam is), ami erővel kényszeríti rá a világpolitika többi szereplőjét arra, hogy vegyék komolyan a klímaváltozást és kezeljék együtt a hatásait.
Ehhez képest a világ sok állama most még a tagadás fázisában jár a szerzők szerint, azt gondolják, a több tízmillió klímamenekült ellen hatásos védekezés, ha falakat és kerítéseket építenek az országhatárokra. A problémát azonban ez messze nem oldja, meg, előrejelzések szerint 2050-re akár 200 millióra is nőhet azok száma, akik a klímaváltozás miatt kényszerülnek otthonuk elhagyására. Most, hogy még nincsenek olyan sokan ezek az emberek, és nem is annyira elszántak, a menekültek számának növekedéséből több populista politikus is hasznot tud húzni.
Ha ez a hozzáállás marad uralkodó, ami a szerzők szerint kifejezetten valószínű, akkor a Klíma Leviatán jövőkép valósul meg, amiben a nemzetközi világrendet a klímaváltozás mellett az fogja meghatározni, hogy a nemzetállamok félnek egy új, globális szuverén születésétől, és mindent megtesznek ennek elkerülése érdekében.
A harmadik, és legoptimistább jövőkép, amiben az emberek és civilszervezetek maguk fordulnak egymás felé, és fognak össze a klímaváltozás kezelése érdekében. A szerzők megjegyzik, hogy bár ők nem vallásosak, de Ferenc pápa is valami hasonlót vázolt fel 2015-ös Laudato Si kezdetű enciklikájában, egy új világrendet, ami a mindennapi emberek közötti globális szolidaritáson és a bolygónk iránti szereteten alapul.
Ehhez persze még a kapitalizmusnak is lehet egy két szava, hiszen ehhez a forgatókönyvhöz a gazdasági és politikai érdekek által meghatározott cselekvésről át kellene térni az ökológiai szemléletmódra, ami a szerzők szerint a jelenlegi kapitalista, nemzetállamok által dominált világrendszerben lehetetlen. Erre példaként Kanadát hozták fel az interjújukban, ami bár liberális demokrácia, és jelszavak szintjén nagyon komolyan veszi a klímaváltozást a kanadai kormány, a valóságban Justin Trudeau kabinetje semmivel nem tesz többet a helyzet megfelelő kezelése érdekében, mint Donald Trump.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.