Elengedni Bud Spencert

Ahogy rengeteg korombeli óvodásnak, nekem is az egyik legnagyobb hősöm volt Bud Spencer. (És persze Terence Hill, hiszen a két ember neve összeforrt, de itt most az egyszerűség kedvéért csak Bud Spencerről lesz szó.) Az első poszterem egy tévéújságból kivágott Bud Spencer-fej volt, és hiába adták már akkor is hetente a filmjeit, a legjobbakat felvettük videóra, és hétvégén kora reggeltől délutánig azokat néztem. A lelkesedés később alábbhagyott, de felnőttkoromban sem múlt el teljesen, a 444 indulásakor például kritikaparódiákkal tisztelegtem Bud Spencer előtt, majd előre megírtam a nekrológját is.

Gyerekként még persze leginkább a bunyókon nevettem, de már akkor is feltűnt, mennyire vidámra komponálták meg ezeket az 1970-1980-as évekbeli filmeket, amikben végig sütött a nap, a színészek szép nagy tereket jártak be, egy csepp vér sem folyt, és a jók végig teljes fölényben voltak.

Az viszont csak évek múlva, valamelyik sokadik másnapos vasárnap délutánon a tévében elcsípett Bud Spencer-filmnél esett le, hogy igazából tényleg nagyon jók ezek a filmek, akkor is, ha komolyan, akkor is, ha ironikusan nézzük őket. A humor halála, amikor az ember elkezdi elemezni, hogy valami pontosan mitől is vicces, úgyhogy most sem kezdem el sorolni, elég annyi, hogy minden újranézéssel észrevehet az ember egy-egy olyan apró, kifejezetten zseniális részletet, ami felett addig elsiklott a figyelme, legyen szó mondjuk egy komikus esésről, egy mellékszereplő arcáról és hangjáról, vagy egy furcsa párbeszéd dinamikájáról. Aki már látta ugyanazt a Bud Spencer-filmet legalább háromszor, az tudja, miről beszélek, így teljesen érthető, miért nézik meg sokan újra és újra ezeket a filmeket, amikor a tévét kapcsolgatva beléjük futnak, vagy csak eszükbe jut, hogy fent vannak a Youtube-on.

Magyarországon az átlagosnál jóval nagyobb hatása volt ezeknek a filmeknek, még Olaszországban sincs ekkora kultuszuk. Szinte kevésbé illik rosszat mondani Bud Spencerről, mint Jézusról. És a színész halála óta csak nőtt a kis túlzással vallásosnak tűnő, de persze ártatlan áhítat: emlékfalat festettek Óbudán, szobrot állítottak neki Józsefvárosban, parkot akarnak elnevezni róla a III. kerületben, Budapesten visszatérő vendégek a Bud Spencer-filmek zenéinek szerzői, Terence Hillt pedig tömegek köszöntötték az új, 5,5 IMDB-pontos filmjének a premierjén. Február 28-án pedig be fogják mutatni a mozik a Piedone nyomában című magyar dokumentumfilmet, amire a Médiatanács adott állami támogatást (egyébként nem is olyan sokat, 9,8 millió forintot). A köztévén már lement egy 50 perces változat, ezt bővítették 1,5 órásra, és mutatták be a Puskin Moziban, ahol én is láttam.

Azt hiszem, eljött az ideje felszólalni: legkésőbb most jött el az a pont, amikor meg kell tanulnunk elengedni Bud Spencert.

Bud Spencer integet a rajongóinak egy németországi közönségtalálkozón 2012. július 3-án.Fotó: Jan-Philipp Strobel/dpa/AFP

Király Levente filmjében Bud Spencer mellett rengeteg rokon, barát és egykori kolléga mesél, többnyire már az önéletrajzi könyveiből is ismert fordulatok kerülnek elő újra. Maga a film egy klasszikus, időrendben haladó portré, és bár Bud Spencer életének voltak kifejezetten érdekes részei, ezekről most sem derül ki sok, szinte végig kizárólag arról van szó, mennyire jóságos, szinte szent ember volt. Bud Spencertől is bevágnak jól hangzó, nagy, de hamis szavakat, például:

  • „Mi, olaszok széthúzunk, önök, magyarok összetartanak.” (Itt fel is röhögött a mozi.)
  • „A magyar a legnehezebb nyelv a világon.”
  • Én sosem akartam színész lenni.
  • „A komikus western műfaját mi találtuk fel.” (Buster Keaton vagy Bob Hope után évtizedekkel.)

Másoktól még komolyabb történetek jönnek arról, hogy egy földre szállt angyalról van szó:

  • Bud Spencer egyszer egy árva gyereknek megengedte, hogy az apukájának hívja.
  • Máskor a kedvenc éttermében valaki megdicsérte az ingét, erre ő kérés nélkül neki ajándékozta.
  • Ha vele vásárolt valaki, mindig ő fizetett, meghívta a barátait, kollégáit.
  • Nagyon szerette a természetet, ez volt neki a legfontosabb. (Még azt is megemlítik, hogy amikor az őserdőirtást irányította, nem rúgta ki a lenyúlt faanyagból gyermekágyat ácsoló őslakosokat, hanem csak kiosztott néhány atyai pofont, és megtiltotta, hogy többé lopjanak.)
  • Jogot, pszichológiát és kémiát tanult, de a nagy szenvedélye a filozófia volt, bármikor bárkivel bármiről el tudott beszélgetni, annyira okos volt.
  • A nagy álma az volt, hogy szűnjön meg a háború a világon.
  • A család fontossága, nők és egyház védelme, a kábítószer-ellenesség és a szolidaritás volt a mindene, stb.

Persze nem vonom kétségbe, hogy a nápolyi olimpikon és színész alapvetően tényleg jó katolikus volt, inkább arról van szó, hogy másfél órán át folyik az ömlengés úgy, hogy a végén gyakorlatilag megint nem derült ki, milyen ember volt valójában Carlo Pedersoli. Imádom a filmekről, rendezőkről, színészekről szóló portréfilmeket, de lássuk be, hogy ez így nem portré, csupán apológia.

A nemrég bemutatott, Orson Welles utolsó filmjéről szóló dokumentumfilm, a They'll Love Me When I'm Dead például sokkal jobb is lett magánál a filmnél, amiről szól: olyanok is megszólaltak benne, akik megsértődtek vagy megharagudtak a rendezőlegendára, és nem szégyellték bemutatni a mestert kevésbé előnyös megvilágításban is.

A Piedone nyomában című film készítőinek eszükbe sem jutott ilyesmi, egy szó sem hangzik el például a kudarcos vállalkozásairól vagy arról, amikor 2005-ben Lazióban, a regionális tanácsnokok választásán vereséget szenvedett Silvio Berlusconi pártjának jelöltjeként.

Amikor pedig a végén magyar rajongókat is bemutatnak, például egy emlékzenekart, az emlékfal alkotóját, a szobor készítőjét, illetve azokat, akik Bud Spencer stílusában tömegverekedtek a Bud Spencer park nem hivatalos felavatásán (és a rendszeres Bud Spencer-hasonmásversenyek bele sem fértek), nekem az ironikus rajongás már a Zámbó Jimmy-mániát idézte.

De még ha túl is gondolom ezt, Bud Spencer életműve akkor is teljes. Volt néhány jó és több rosszabb filmje; megírták, megszobrászták, megfestették róla, amit lehetett. Úgyhogy most már ideje lenne békén hagyni, egyszerűen csak nézzük tovább a valóban szórakoztató, de talán nem mindig teljesen megérdemelten folyamatosan játszott filmjeit hétvégente úgy, ahogy eddig. Ő pedig nyugodjon békében.