"Nem kell démonizálni a hatalmat, el kell fújni!"

- mondja nevetve az aprócska, jókedvű asszony, aztán gondos mozdulattal egy 

A legnagyobb magyar alapította. A legkisebb magyar lerombolja? Állítsuk meg!

feliratú matricát simít egy férfi kabátjának a mellrészére. A férfi ugyanúgy lehet szervetlenkémikus, mint nyelvész, történész vagy matematikus. Az MTA Roosevelt téri székháza előtt vagyunk ugyanis, az Akadémia és a magyar tudomány függetlenségéért tartott tüntetésen, ahol a többezres tömeg túlnyomó részét tudományos kutatók, professzorok és a diákjaik teszik ki.

Nem akarom túl korán lelőni a poént, de ilyen klassz, viccen kívül minőségi tüntetésen én évtizedek óta nem jártam. A műfajban megszokott nyekegőpárbajokhoz képest szinte sokkoló volt, hogy az esemény nemcsak hogy szólt valamiről, de a szervezői és a felszólalók értelmes magyar mondatokban meg is tudták fogalmazni, hogy mit akarnak, sőt azt is képesek voltak megindokolni, hogy miért.  

A kiinduló szituáció nem is lehetne drámaibb: tőlünk jó ötven méternyire az Akadémia elnökségének pár percen belül el kell döntenie, hogy belemegy-e a kormány utcájába, és elfogadja-e, hogy a kutatói elinduljanak azokon az Akadémia szétverését célzó pályázatokon, amiket a tőlük erővel elvett pénzből írtak ki, és amik a tudományos kutatás függetlenségének felszámolását, illetve az Akadémia eddig ismert létének végét jelentik, vagy beleáll, és az akadémiai dolgozók megélhetését is kockáztatva, de tökösen elutasítja a megalázó diktátumot.

Idekint azok álldogálnak és beszélgetnek borús arccal, akik a magyar tudomány nevű elvont ideát  a gyakorlatban testesítik meg, és akik mindannyian azt szeretnék, hogy az elnökség odabent utasítsa el Palkovics miniszter cinikus, erőszakos és megalázó ajánlatát. Vagyis több ez ajánlatnál, hiszen Palkovics már el is vonta az Akadémia költségvetésének jó részét és ki is írta a magyar tudományos életet a putyini szovjet-orosz mintára átalakító pályázatot.

A téren mégis kisebbségben vannak a matricaragasztgató asszonyhoz hasonló nyíltan kormányellenes aktivisták, akik azért jöttek, hogy elfújják a hatalmat. A tüntetők jó része nem akar NER-t rombolni, pusztán azért van itt, hogy hagyják békén és engedjék, hogy tovább csinálja azt, amiben jó, vagyis kutathasson, publikálhasson és taníthasson. Már-már vicces és közben irigylésreméltó látni - és főleg hallani a heves beszélgetésekből - hogy milyen sokakat lepett itt meg őszintén, hogy a kormány a kezdetektől fogva hazudott a vele tárgyaló akadémikusoknak, és nem kompromisszumra készült, hanem a szó szerinti megsemmisítésükre.

A tömegben mászkálva tökéletesen érezni, hogy a Fidesz miért tudta lényegében puskalövés nélkül felszámolni a magyar tudományos kutatás önállóságát, eddig a pontig legalábbis:

a magyar tudományos közösség tagjai a jelek szerint egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy olyan igazán fontos, politikától függetlenül minden magyar számára tényleg fontos dolgokban, mint például a tudományos kutatás ügyében is lehet úgy viselkedni, mintha a magyar kormány egy olyan félrészeg, kötekedő troll kommentelő lenne, aki nemhogy nem olvasta el a a threadindító levelet, de erre még büszke is, és bárki bármit kommentel, ő annyit válaszol neki, hogy KUSSOLJ, KOMCSI!

"Az Akadémia vezetése az utolsó pillanatig azt hitte, hogy becsületes emberekkel tárgyal" 

- mondja nekem szomorúsággal vegyes hitetlenséggel a hangjában Bakó Imre. A kémikus szerint most már a természettudományos kutatók is átérzik az MTA körüli történések etikai-erkölcsi vonzatát és döntő többségük nyíltan szolidáris a "méltatlan" pályázati rendszer által náluk is jobban fenyegetett többi kutatóval. Az új rendszerről nem hiszi, hogy jót tenne a magyar tudománnyal. Szerinte onnantól, hogy minisztériumi bürokraták dönthetnek arról, kinek a kutatását finanszírozzák,

"bármikor azt mondhatják, hogy nem jó a tudományod."

Bakó személyes tippje az, hogy ha marad a Palkovics-féle rendszer, az a társadalomtudományi kutatóintézetek végét jelenti, míg a természettudományosaknak úgy a felét veri szét teljesen.

Nekem úgy tűnt, hogy messze nem ő volt a tömegben a legpesszimistább.

Maga a tüntetés tényleg igazán pöpecre sikerült. Magyar szinten kifejezetten sokan voltak, rengeteg transzparenssel, amik egy részéről ordított, hogy nem rutinos utcai harcosok, hanem ilyesmihez nem szokott tudományos kutatók találták ki őket, ezért hemzsegtek a hosszú mondatok. 

És miközben mind a szervezők, mind a résztvevők az ilyesmiben láthatólag teljesen gyakorlatlanok voltak, sokkal ütősebb eseményt hoztak össze, mint az ilyesmivel főállásban foglalkozó politikusok.

Ügyes volt és jól beszélt a két műsorvezető-kutató, Szilágyi Emese és Lőrincz Viktor és a szónokok is odatették magukat.

A legjobb talán az elsőként beszélő híres pszichológus-nyelvész, Pléh Csaba volt. Aki annyira megszokta a tudomány nyelvét és módszereit, hogy a szónoklata elején tüchtigen előre összefoglalta, miről készül beszélni. Utána pedig hibátlan előadást tartott a tudományos kutatás hazai helyzetéről, illetve arról, hogy pontosan miért annyira hazug és káros a Palkovics-féle, reformnak hazudott rendszer és annak milyen gyakorlati következményei lehetnek.

Pléh szórakoztatóan szedte ízekre, hogy miért félrevezető az a kormányzati beállítás, mint az új pályázati rendszer "követ dobna az állóvízbe" és "végre versenyre késztetné az elpuhult tudósokat". 

Érzékletesen idézte fel, hogy a tudományos életnek eleve az állandó verseny, egymás folyamatos ellenőrzése és megkérdőjelezése az alapja, illetve magyarázta el, hogy a Palkovics-terv úgy szeretné versenyre késztetni a tudósokat, hogy közben amputálja a lábukat. Hiszen az akadémiai kutatóhálózattól elvett pénzből írták ki, így a kiindulási helyzet eleve az, hogy lényegében a napi működésre szánt pénzre is pályázni kell.

A versenyt szándékosan terjesztették ki a tudósok létére magára is - fejtegette Pléh, aki szerint nem arisztokratizmusból akarnak a tudósok dönteni a tudomány kérdéseiben, hanem mert ők tudják igazán, hogy mi a tét.

"El a hivatalnoki kezekkel a tudományra szánt pénzek elosztásakor!" 

- fogalmazott a professzor, aki azért is jól megkritizálta a Palkovics-minisztériumot, mert az néha a becsmérlésig elmenve ócsárolja az alapkutatásokat. Ez az alapkutatásellenesség az amerikai republikánus jobboldal régi mániája, de Amerikához képest alapvető különbség nálunk, hogy ha ott nincs elég matematikus, megvesznek annyit, ahányra szükség van, amit Magyarország anyagilag is képtelen lenne megtenni - mesélte Pléh Csaba.

Kenesei István nyelvész többek között arról beszélt, hogy a magyar tudósok azért végzik szívesen a munkájukat az alacsony fizetések ellenére, mert egyrészt szeretik azt, másrészt mert fontos nekik az MTA tekintélye. 

"Az Akadémiának azért van tekintélye, mert van kutatóhálózata"

- fogalmazott Kenesei.

Ez a tüntetés minden ízében olyan volt, mint bármi olyan esemény, amin tanárok és diákok vannak jelen. Amikor a szónok szónokiasan felvetette, hogy

"Most az akadémia, de ki lesz a következő?"

Azonnal ott volt az Osztály Kedvence, aki tökéletes ütemérzékkel kiáltotta bele a szónoki csendbe, hogy:

"Orbán!"

Mire a többezres osztály röhögésben tört ki.

Kenesei arról is beszélt, hogy az Akadémia politikai értelemben is sokszínű hely és az akadémikusokat vérig sérti, hogy kormányoldaról sorosistázzák, balosozzák és libsizik őket azért, mert kritikusak, miközben

" a kritizálás a tudomány napi élete."

Kenesei elmondta, hogy pár napja levelet írt az intézetek főigazgatóinak, ami arról szólt, hogy ha elindulnak a Palkovics-féle pályázatokon, azzal legitimálják az erőszakos beavatkozást, a kutatói hálózat sorsát pedig megpecsételik. A fiatal kutatók reménytelen helyzetbe kerülnek, a befutott menők pedig külföldre mehetnek emiatt.

A vezetők nem dönthetnek az indulásról a dolgozók nélkül. Ha utóbbiak vállalják az anyagi következményeket, a vezetők azt szerinte kötelesek figyelembe venni.

Végül Szilágyi Adrienn történész mondott beszédet arról, hogy a tudósok most már kénytelenek konfliktusokat vállalni. Egy tüzes Széchenyi idézettel még egy "Nem hagyjuk!"-kórust is sikerült kiváltania a magasan képzett hallgatóságból. 

Ezután derült ki, hogy bár az esemény elején beharangozták a beszédét, Lovász László MTA-elnök mégsem fog felszólalni, arra hivatkozva, hogy a különlegesen fontos elnökségi ülést kell levezetnie, de kijönni azért kijön, hogy átvegye azokat az aláírt íveket, amiken az MTA intézeteinek kutatói állnak ki a függetlenség és a Palkovics-terv elutasítása mellett.

A színpadról tudtuk meg, hogy a kutatók elsöprő többséggel utasították el a Palkovics-tervet. 

Amikor Lovász megjelent az Akadémia kapujában, kitört a "Színpadra!  Színpadra!"-kórus, de a matematikus nem állt kötélnek. 

A hoppmester Szilágyi Emese azt kiabálta a színpadról, hogy a kutatók értik a pillanat jelentőségét és morálisan is támogatják az elnökséget és Lovászt. 

Az elnök visszament ülésezni, a résztvevők pedig 5 perc alatt összehozták a székház körüli élőláncot.

A drámaian szomorú téma ellenére majdnem fütyörészve hagytam ott ekkor a helyszínt, annyira szívderítő érzés volt a béna és átgondolatlan tüntetések után végre egy ilyen értelmes eseményről tudósítani. Még akkor is, ha a résztvevők 93 százaléka érezhetően most kiabált először életében nyilvánosan, amit érezni is lehetett.

Ez persze kicsit sem vigasztalja azokat a tudósokat, akiknek az életét és munkásságát teszik éppen tönkre a hatalmat gyakorló trollok és mindent jobban tudó kommentelők.