Donald Trump amerikai elnök február 27-én és 28-án másodszorra találkozik Kim Dzsongunnal, Észak-Korea diktátorával. A megbeszélést Vietnamban, Hanoiban tartják, elsősorban azért, mert Vietnam azon kevés állam egyike, amelyek Észak-Koreával és az Egyesült Államokkal is jó diplomáciai kapcsolatokat tartanak fenn. Ezen kívül Vietnam egy autokratikusan irányított, zárt politikai rendszerű rezsim, nincs szabad sajtó és nincsenek tüntetések sem, így az első Trump-Kim találkozó színhelyéül szolgáló Szingapúrhoz hasonlóan itt sem igazán kell tartani attól, hogy tüntetések zavarnák meg a találkozót.

Ezen kívül persze Vietnam mellett szól az is, hogy nincs túl messze Észak-Koreától, ahonnan Kim Dzsongun nem szeret messzire utazni.

Az amerikai sajtó jelentős része viszont egy kicsit máshogy meséli, miért Vietnamban lesz a találkozó. Rengeteg lap ugyanazt visszhangozza, amit Trump tanácsadói: hogy Vietnammal az USA meg akarja mutatni Kim Dzsongunnak, milyen sokra viheti országa, ha az amerikaiak kérésének megfelelően Észak-Korea leállítja atomprogramját.

Vietnam 1975-ig hivatalosan háborúban állt az Egyesült Államokkal, amerikai és vietnami katonák lőtték egymást halomra az ország dzsungeleiben, vietnamiak százezrei haltak meg, ráadásul az amerikaiak mérhetetlen pusztítást végeztek a infrastruktúrában és a környezetben is. A háború utáni évtized teljes nemzetközi elszigetelődést, élelmiszerhiányt és gazdasági összeomlást hozott, a nyolcvanas évek végére azonban a Vietnami Kommunista Párt úgy döntött, visszavonja a katonáit a szomszédos Kambodzsából annak érdekében, hogy megszüntesse a diplomáciai elszigetelődést.

Ahogy fokozatosan kinyílt az ország, úgy talált magára a vietnami gazdaság, 1995-ben a régi háborús ellenséggel, az amerikaiakkal is felvették a kapcsolatot.

Azóta Vietnam a világ egyik leggyorsabban fejlődő állama, a dél-kelet-ázsiai térség fontos gazdasági központja, és az Egyesült Államok egyik legfontosabb szövetségese lett. Közben viszont megmaradt a Kommunista Párt uralma, az egypártrendszer, nincsenek ellenzéki pártok, és a politikai vezetés az élet legtöbb területét ellenőrzi. Vietnam emberi és állampolgári jogok szempontjából is elég rossz hely, de az amerikai kormány nagyon ritkán (inkább egyáltalán nem) kritizálja emiatt a kommunistákat.

Az amerikai sajtó jelentős része és a Fehér Ház hivatalnokai ezért mondják, hogy Trump Vietnamban azt akarja megmutatni Kimnek: így is lehet. Ha Kim nem pattog az amerikaiakkal szemben, leállítja az atomprogramot és megnyitja Észak-Korea piacait, mesés gazdagság és évtizedek óta nem tapasztalt gazdasági fejlődés köszönthet be az éhező Észak-Koreában, és Kimnek attól sem kellene tartania, hogy kiszorítják a hatalomból, hiszen a vietnami kommunistákat sem szorították ki. Nem is kell, hiszen kiszolgálják az amerikai érdekeket.

Ez a narratíva kétségtelenül nagyon megkapó, erről írt cikket az Atlantic, a Bloomberg, a South China Morning Post és több más nagy lap is. Abban persze minden bizonnyal van igazság, hogy az amerikaiak üzenni akarnak ezzel Kim Dzsongunnak, de ez a helyzetértelmezés és a párhuzam Vietnam és Észak-Korea között brutálisan leegyszerűsíti a problémát.

Az, hogy Észak-Koreából Kim irányítása alatt Vietnamhoz hasonló gazdaságicsoda-ország lehet, egyszerűen nem igaz, akármennyiszer is ismételgeti ezt Trump a Twitteren és a sajtótájékoztatóin, ahogy az sem igaz, hogy a találkozó Vietnamba helyezése egyedül Kimnek lenne üzenet, sőt, elsősorban nem is neki az.

Ez a megközelítés ugyanis kihagyja a számításból a térség messze legfontosabb és a világ egyik legfontosabb erőközpontját: Pekinget. Vietnam nem felebaráti szeretetből van ennyire jóban az Egyesült Államokkal, és nem is kizárólag a gazdasági előnyök miatt, hanem azért, mert így tudják ellensúlyozni a kínai dominanciát a térségben. És az utóbbi évtizedben hiába lett meglepően gyorsan Kína Vietnam legfontosabb külkereskedelmi partnere az Egyesült Államok helyett, Peking és Hanoi között nem felhőtlen a viszony. Az évezredes rivalizáláson túl ugyanis a két országnak jelenleg is megoldatlan területi vitái vannak a Dél-Kínai-tengeren.

Ezen kívül a Vietnami Kommunista Párt tisztában van vele, hogy Kína igyekszik a térségben minél inkább kiterjeszteni a befolyását, az ilyen törekvések ellen pedig kézenfekvő szövetséges az Egyesült Államok. A Kínával kereskedelmi háborút vívó Donald Trump pedig szívesen is ápolja ezt a szövetséget Vietnammal, ha ezzel borsot lehet törni a kínai vezetés orra alá: 2018 márciusában még a USS Carl Vinson atommeghajtású repülőgéphordozó is kikötött egy Vietnam partjainál.

Ahogyan az az akció ingerelte a kínaiakat, úgy fogja ingerelni az is, hogy az amerikai elnök éppen Vietnamban találkozik Kim Dzsongunnal.

Észak-Korea legfontosabb nemzetközi partnere és első számú segélyezője ugyanis Kína. A szakértők is csak találgatnak arról, hogy Pekingnek pontosan mekkora befolyása is van Észak-Korea belső ügyeire, de abban nincs vita, hogy Észak-Korea ma sem ilyen lenne, ha Pekingnek igazán érdekében állna változtatni a helyzeten, és látnának alternatívát, amivel biztosan nem járnának rosszabbul, mint Kim Dzsongun rendszerének burkolt és kevésbé burkolt támogatásával. Mert abban egy egyben biztos a kínai vezetés, hogy Kim Dzsongun Észak-Koreája kellemesebb szomszéd, mint egy káoszba süllyedő állam vagy mint egy amerikai befolyás alatt álló ország.

Észak-Koreában ráadásul sosem volt olyan mértékű bizalmatlanság a kínai térnyeréssel szemben, sőt Kína-ellenesség, ami Vietnamban évszázadok óta meghatározó.

A másik nagy különbség Észak-Korea és Vietnam között pedig az, hogy bár Vietnamot is egy párt irányítja, a Vietnami Kommunista Pártban sosem volt olyan személyi kultusz, mint amilyen a Kim-dinasztiát övezi Észak-Koreában. Ezen kívül Észak-Koreában a kommunizmus sem olyan, mint Vietnamban, a Kim Ir Szen által megalkotott dzsucse nevű alapeszme ugyanis több ponton eltérítette az észak-koreai állami ideológiát a kommunizmus más formáitól. A dzsucse lényege a nemzeti önellátás, hiszen az eszme szerint a történelmet nem osztályok harca mozgatja, ahogyan Marx írta, hanem a nemzeteké. A dzsucse éppen ezért antiglobalista is, így egy esetleges észak-koreai gazdasági nyitást ez is nagyban megnehezítene.