Életemben több ezer futballmeccsen vettem már részt - aktívan, vagy nézőként. Egészen a '90-es évektől napjainkig. Volt köztük a helyszínen 60 ezer másik emberrel megtekintett angol rangadó, valamint egy, a főváros eldugott zugában, télen, mínuszfokos hidegben két fanatikus által végignézett rúgkapálás - amelyen a pályán vettem részt. Röviden: láttam már pár nevetséges és szomorú, fájó és felháborító dolgot ezen a csodálatos 100 x 50 méteres téglalap alapú játéktéren.

Egy valami azonban közös volt mindegyik végignézett, vagy végigjátszott meccsen:

olyan szintű tiszteletlen, aljas, önző megmozdulásra, amilyenre ma délután Kepa Arrizabalaga vetemedett, nem emlékszem.

Igen. Sehol. Még a legamatőrebb bajnokság legamatőrebb csapatánál is egy dolog tiszta. Ha az edzőnek kinevezett, általában a csapat legidősebb, vagy legerősebb tagja azt mondja, hogy lemész, mert csere van - akkor lemész. Mert csere van. Duzzogsz egy kicsit, meg megy a "miért én, bazmeg, mikor a Józsi már lépni sem tud?!", de lemész. Mert a csapatérdek ezt kívánja meg, vagy mert az edző azt mondta. Teljesen mindegy. Van egy ember, akinek a szava és döntése számít, és te hallgatsz rá. Ezért csapatsport, ezért nem tenisz. Vagy sakk.

Kepa nem ment le.

Cserébe a pályán maradt és egyszerre alázta meg menedzserét, valamint kapuskollégáját, Willy Caballerot. Olyat tett, amivel nem csak Maurizio Sarri csapatából írhatta ki magát, hanem jó pár másik játékosmegfigyelőjéből vagy menedzseréből is. Hiszen ki akarna egy olyan spílert a csapatába, aki megtagadja az edzői utasításokat, nem érdekli a csapattársa és cserébe még a legalapvetőbb feladatot sem teljesíti, amit kérnek tőle - azaz, hogy megfogja a büntetőt, amire a jó oldalra indul el. (A második világoskék rúgóra tessék koncentrálni...)

A fenti csak költői kérdés. Persze, hogy senkinek sem lenne szüksége ilyen játékosra. De leginkább ilyen emberre nem.

És ha a szerdai, Tottenham elleni meccsen nem Caballero kezd majd a Chelsea-ben, az nagyon sokat el fog mondani az öltözői erőviszonyokról. Hiszen megeshet, hogy egy 24 éves, fél éve a klubnál lévő spanyol nyikhaj szava többet ér, mint azé a menedzseré, akitől a játéklehetőséget kapja, és aki azóta van kábé a pályán ilyen-olyan formában, hogy ő megszületett. És ez nagyon szomorú lenne.

Nem csak a Chelsea-t, de napjaink modern futballját tekintve is.