Az iraki invázió, mint a 21. századi Amerika főbűne

2018 egyik legmegosztóbb filmje lett az ifjabb George Bush alelnökéről, Dick Cheneyről szóló, megtörtént eseményeket történelemhűen feldolgozni próbáló Vice (magyarul a kétértelműségről lemondva egyszerűen az Alelnök címet kapta). Kritikusok tömkelege húzta le a filmet, de legalább ennyien írták azt is, hogy szerintük néhány, szembeötlő hibája ellenére sem volt Adam McKay legújabb rendezésével semmi probléma.

Christian Bale Dick Cheney szerepébenFotó: Collection Christophel

Tény, hogy Dick Cheneyről nagyon nehéz filmet forgatni. Hiába érdekes és kiemelkedően fontos figura az amerikai és a világtörténelemben is, egész pályafutása alatt figyelt arra, hogy minél kevesebb személyes információt osszon meg magáról. Ahogy a filmben is elhangzik: Cheney

„az árnyékban érezte a legjobban magát”,

közben viszont ő az az ember, akit a mai napig az USA történelmének legnagyobb hatalmú alelnökeként tartanak nyilván.

Cheney Nixon elnöksége idején került a Fehér Házba Donald Rumsfeld titkáraként, aztán Ford idején együtt emelkedtek a ranglétrán. A Reagan-érában képviselő volt, az idősebb Bush kormányában pedig már a védelmi miniszteri posztot töltötte be. Bill Clinton elnöksége és a demokrata párt uralma alatt pedig a Halliburton nevű olajcéget vezette. Innen tért vissza a politikába George W. Bush alelnökeként, és a tapasztalatlan, a politika iránt nem igazán érdeklődő elnök mellett kiterjesztette az alelnöki poszt befolyását az államigazgatásra, az energetikára, a hadseregre és a külpolitikára is.

Sam Rockwell, mint George W. BushFotó: Matt Kennedy/Collection Christophel

Ennek persze nem feltétlenül kellett rosszul elsülnie, elvégre jobb is, ha ezeket a területeket egy, az amerikai politikában tapasztalt ember felügyeli. Valószínűleg Dick Cheney sem vált volna az amerikai imperializmus és a nyugati kapitalizmus profitéhségének szimbólumává, ha 2001. szeptember 11-én nem fordul ki a sarkaiból a világ.

A Vice egyik kulcsjelenete is éppen a World Trade Center elleni terrortámadásokhoz kötődik, Cheney képernyőn nézi a Fehér Házból a lángoló New York-i felhőkarcolókat, közben az egyik telefonon nyugtatgatja a fogalmatlan Busht, a másikon pedig tényleges elnöki felhatalmazás nélkül parancsokat osztogat a hadseregnek.

Cheney (Christian Bale) és felesége Lynne Cheney (Amy Adams) a Fehér Házban a terrortámadások idejénFotó: Collection Christophel

A terrortámadások után szinte mindenki az Egyesült Államokkal gyászolt, azokban a hetekben a világ azon különleges pillanatok egyikét élte, amikor a nyugati világ szinte minden lakosa ugyanazokban a gondolatokban és érzelmekben osztozik, és amik közös, nagy tettekre kínálnak esélyt. Az pedig, hogy az Egyesült Államok nemhogy nem élt ezzel az eséllyel, de sikerült a terrortámadások után még a korábbinál is rosszabb hellyé tennie a világot, nagyon

nagy mértékben Dick Cheneynek köszönhető.

Abban még a nyugati világ nagyobb része egyetértett Washingtonnal, hogy meg kell törni Afganisztánban a tálibok uralmát, és szét kell zúzni a terrortámadásokért felelős al-Kaida terrorcsoport helyi hálózatát. A tálibokat nagyon hamar elkergették Kabulból a koalíciós erők, de igazán boldog senki sem volt, az al-Kaida és a tálibok vezetőinek többsége Pakisztánba menekült, az amerikaiaknak meg ott maradt egy többször megtépázott, koldusszegény ország, ahol rendet kellett volna tartaniuk. Nem volt senki és semmi, amit fel lehetett volna mutatni az amerikai szavazóknak, mint a háború és a WTC elleni támadás utáni bosszú eredményét.

Közben viszont vészesen közelgett az új elnökválasztás, valamit muszáj volt kitalálni az újabb győzelem érdekében. A Bush-kormányzat ezért kitalálta, hogy lerohanják Szaddám Husszein Irakját.

Két jordániai férfi imádkozik Szaddám portréja előtt, négy nappal az egykori diktátor kivégzése után, 2007. január 3-án. AFP PHOTO/KHALIL MAZRAAWIFotó: KHALIL MAZRAAWI

Azóta tudjuk, hogy hiába mondta Bush, Cheney, Rumsfeld és Colin Powell is, hogy Szaddám maga a Sátán, aki terroristákat támogat, és vegyi meg mindenféle tömegpusztító fegyverei vannak, ezek közül semmi nem volt igaz. Az viszont igaz volt, hogy

Cheney már évekkel korábban tárgyalt arról olajvállalatokkal, hogy melyik iraki olajmezőket szeretnék megszerezni, ha esetleg egyszer majd esetleg újraosztanák őket.

Az amerikai szavazók és az USA szövetségesei sem értették, miért kell lerohanni Irakot és hogy Szaddám Husszeinnek mi köze volt pontosan 2001. szeptember 11-hez. A nemzetközi támogatás hirtelen el is illant az USA mögül. 2002-ben már világszerte tüntettek a levegőben lógó iraki invázió ellen, és az iraki kormányzat is több csatornán igyekezett felvenni a kapcsolatot az amerikaiakkal, hogy lebeszélje őket a támadásról.

2003. március 20-án azonban mégis megkezdődött az invázió. A világ egyetlen szuperhatalma, a bolygó rendőre, a demokrácia és az emberi jogok őrének szerepében tetszelgő Amerikai Egyesült Államok lerohant egy szuverén államot, minden értelmes ok nélkül. Azaz volt értelmes ok, kettő is: az elnökválasztási kampány és az olaj. A Földön élő összes embernek, aki elvek és értékek alapján hitt az USA által védelmezett, (legalább névleg) szabadságon és demokrácián alapuló világrendben, Washington megüzente, hogy ébredjenek fel, mert őket az elvek bizony nem érdeklik. 2003-ban, a keleti blokk összeomlása után 13 évvel már Kelet- és Közép-Európában is sikk lett utálni az Egyesült Államokat.

Azóta pedig tudjuk azt is, hogy az iraki háború nemcsak elvek mentén, de reálpolitikai szempontból is baromság volt. Az USA a régióban jelentős hatalomnak számító Irak kikapcsolásával teret adott Irán megerősödésének, az iraki Baasz Párt koncepciótlan szétverésével pedig muníciót és emberanyagot biztosított az Iszlám Állam felemelkedéséhez (még ha ez sokkal bonyolultabb folyamat is volt, mint ahogyan azt a Vice-ban ábrázolták). A világ többi kormányának pedig az iraki invázió azt mutatta meg, hogy mindenki ki van szolgáltatva az amerikai politikusoknak, ha nekik megtetszik valami, ami a tiéd, vagy bármi miatt úgy döntenek, hogy megszállják az országod, nem tehetsz ellenük semmit. Az iraki inváziót még az USA legtöbb szövetségese is dermedten nézte, azok az államok pedig, amiknek még vitái is voltak Washingtonnal, érthető okból egyenesen pánikoltak. Több, Oroszországgal foglalkozó kutató szerint Vlagyimir Putyin számára is meghatározó esemény volt ez, és az orosz elnök gyökeresen változtatott is az amerikai diplomáciai kapcsolatain 2003 után.

Cheney és Bush a filmbenFotó: Matt Kennedy/Picture-Alliance/AFP

Nem mintha Szaddám Husszein ártatlan és közkedvelt népvezér lett volna. Egy véreskezű diktátor volt, és hatalma 2003-ban már bőven leszállóágban volt ugyan, de valóban irakiak tömkelege kívánta a pokolba. Ez azonban korábban soha nem volt elegendő ok arra, hogy az USA lecsapjon a világ bármely szuverén és egyébként a nemzetközi közösséggel kooperatív államára, már csak azért sem, mert Washington a mai napig vidáman ölelget Szaddám Husszeinnél sokkal durvább diktátorokat, ha azok hajlandóak úgy viselkedni, ahogy az az amerikai érdekeknek megfelel.

Az iraki megszállás teljesen új világpolitikát teremtett, és az emléke azóta is kísért.

2011-ben, mikor a főleg európai NATO-tagokból álló koalíció Líbiában buktatta meg Moammer Kadhafit, már senki figyelmét nem kerülték el a hasonlóságok 2003-mal, és a következmények is hasonlóan katasztrofálisak voltak. A 2003-as iraki megszállás a Közel-Keletet tette lényegesen rosszabb hellyé, Líbia szétverése pedig Észak-Afrika felől nyitotta meg az utat Európa felé, kezelhetetlen mennyiségű menekülőt zúdítva Olaszországra és Máltára. A líbiai háború mögött is ugyanazok az elvek húzódtak meg, amik 2003-ban Irak lerohanásakor váltak világossá mindenki számára: hiába hitte mindenki a Szovjetunió bukása után, hogy a béke, a demokrácia, a tisztelet és az államok közötti egyenlőség kora köszönt a világra, az USA és a vele tartó nyugati hatalmak igazából bármit megtehetnek a kevésbé szerencsés államokkal, és bárkiből lehet préda.

Az iraki invázió megindításának legfőbb szószólója a Bush-kormányzaton belül pedig Dick Cheney volt.

Amy Adams és Christian Bale a film egyik jelenetébenFotó: Matt Kennedy/Collection Christophel

A Vice legnagyobb hibája éppen az, hogy bár Dick Cheney főbűnének (alappal) az iraki inváziót állítja be, magáról a háborúról nem mond túl sokat. Helyette a film nagyobb része Cheney múltjának bemutatásával telik, ami a karakter felépítése szempontjából valóban elengedhetetlen, viszont az alelnöki időszak rovására megy. Ez okozhat a nézőkben egy kis hiányérzetet, ahogyan az is, hogy a Vice úgy fordít rengeteg időt Cheney jellemfejlődésére, hogy közben a néző nem jut közelebb a karakterhez. A filmből egyáltalán nem derül ki, mit is csinált olyan jól ez az ember, hogy pontosan mi volt a szándék, ami a tettei mögött húzódott, és hogy hogyan tudott ekkora játékossá válni Washingtonban.

A Vice azonban ennek ellenére sem unalmas, Adam McKay ugyanis az előző filmjében, a Big shortban már bejáratott forgatókönyvírói és filmes trükkökkel, apró poénokkal, remek narrációval tartja fenn folyamatosan a figyelmet.

A színészeket egyenként nem érheti kritika, együtt viszont olyanok, mintha nem ugyanabban a filmben szerepelnének. A Dick Cheneyt alakító Christian Bale és az alelnök feleségét, Lynne Cheneyt játszó Amy Adams nagyon mélyen elmerültek a szerepeikben, sokoldalú és drámai karaktereket hoznak. Ez mindkettőjüknek Oscar-jelölést ért, igaz Bale ugyan tökéletesen hozza Cheney hangját, de az arca csak alig-alig mozog a súlyos maszk alatt. A Bush elnököt alakító Sam Rockwell és Donald Rumsfeld szerepében Steve Carell viszont inkább olyanok, mintha egy komédiában játszanának, Rockwell Bush-karaktere vicces ugyan, de kicsit talán túlságosan is bárgyú és egysíkú, Carellben pedig sehogyan sem találja a néző a narrátor által bemutatott mélységeket, és ha a narrátor nem mondaná, Carell játékából arra is nehéz lenne rájönnünk, hogy Donald Rumsfeld tényleg könyörtelen szereplője volt a washingtoni politikai leszámolásoknak.

A másik terület, ahol rendszeresen kritizálják a filmet, Cheney ábrázolása. A filmes újságírók gyakran megemlítik, hogy Christian Bale egy interjúban azt mondta, a politikus megformálásakor a Sátánt igyekezett alakítani. Sokan ezzel igazolják az állítást, hogy a Vice szükségtelenül démonizálja Dick Cheneyt, holott ez az ember - ahogyan a filmből is kiderül - imádta a feleségét és a lányait, ritkán ártott a közeli ismerőseinek, és nem biztos az sem, hogy pontosan tisztában volt vele, globálisan mekkora károkat okoz.

Rockwell és BaleFotó: Collection Christophel

Ez disszonancia azonban inkább köszönhető Bale félrevivő nyilatkozatának, mint magának a filmnek. A Vice ugyanis nem akarja Sátánként beállítani Cheneyt. Persze a készítők sem tagadják, hogy inkább a Demokrata Párthoz húznak, és nem győznek mentegetőzni amiatt, hogy Cheney életének bizonyos fordulópontjairól nem érhetőek el nyilvános információk, így azokat nagyon nehéz hitelesen bemutatni a filmben.

Adam McKay célja ezzel a filmmel is (ahogyan a Big shorttal) inkább az lehetett, hogy a 2008-as gazdasági válság előtti világot mutassa be, és azt, hogyan feszített szét az akkori elit gátlástalansága minden erkölcsi határt. A Viceban Dick Cheney ezért nem a Sátán, hanem maga a rendszer, azaz a rendszer győztese. Ez magyarázhatja azt is, miért nem tud meg semmit a néző Cheney politikai trükkjeiről és arról, hogy miben is volt ő olyan jó. McKay talán pont azt akarta érzékeltetni, hogy Cheney a rendszer tökéletes hőse volt a semmilyenségével együtt (sőt, pont abból következően), annyira tökéletes hőse, hogy a rendszer magától a legmagasabb hullámok tetejére dobta.

A film nem arról szól, hogy egy különösen okos, gátlástalan és gonosz ember mindenkin átgázolva minden hatalmat és pénzt megszerez, hanem arról,

hogyan lesz az Egyesült Államokat és a világot uraló cinikus, értékek és erkölcs nélküli politikai és gazdasági rendszerben egy átlagos képességű, átlagos emberből demokratikus felhatalmazás nélkül is iszonyatos hatalom birtokosa pusztán azért, mert kiismeri a rendszert, és mindenkinél jobban képes megfelelni a rendszer által támasztott elvárásoknak.

Most, 2019-ben Dick Cheney valóban ördöginek tűnik, de ha végignézünk az életútján, és a 2008 előtti világba képzeljük magunkat, egy átlagos amerikai politikus életútját látjuk. Ma már felháborodunk azon, hogy Cheney alelnökként annak az olajcégnek segített, amelyiket korábban igazgatta, holott a nyugati kormányokban a mai napig teljesen megszokott, hogy a politikusok ide-oda ugrálnak a multicégek felsővezetése és a politikai szféra között. Ezek a politikusok adják a nagyvállalatok politikai befolyásának alapját. Mindig is tudtuk, hogy ez rossz, erkölcstelen dolog, a 2008-as válság után pedig tanulmányok tömkelege igyekezett bebizonyítani, hogy a közérdek szempontjából még kifejezetten káros is, 2008 előtt azonban nem nagyon tett ellene senki semmit (persze azóta sem sokat). Dick Cheney pedig nem csinált mást, mint maximálisan kihasználta a mozgásteret, amit a 2008 előtti világ írott és íratlan szabályai biztosítottak a számára.