Meggyilkolásáig minden nap megírta, hogyan lopják el a hazáját
2019 január 08., 18:01
Minden nemzedék életében egyszer kitör a hisztéria a barbárok miatt
John Maxwell Coetzee Nobel-díjas dél-afrikai író könyve, A barbárokra várva elvileg nem újdonság a magyar olvasóknak. Az 1980-as regény háromszor is megjelent magyarul, először 1987-ben, de nem mondhatni, hogy letarolta volna a könyvpiacot, egymás kezéből kapkodták volna ki az olvasók, és rendszeres hivatkozási alappá vált volna. Egy nehezen kiejthető nevű, ráadásul nem is a nyugati világból való író kicsit egzotikus, de mégsem igazán egzotikus története - nem könnyű alaphelyzet, és sokáig hiányzott valami ahhoz, hogy tényleg megragadja az olvasók figyelmét.
„Eddig háromszor jelent meg magyarul, és háromszor nem vette észre a magyar közönség, pedig mintha neki írták volna”, írta az új magyar kiadás szerkesztője, Filippov Gábor.
Egy sötét, barbár kéz kinyúl
Aztán úgy alakult, hogy 2019-re egészen más élmény elolvasni mondjuk ezt a fejtegetést a regény főhősétől:
„Véleményem szerint minden nemzedék életében egyszer elkerülhetetlen, hogy hisztéria támadjon a barbárok körül. Nincs a határvidéken olyan nő, aki nem álmodott volna arról, hogy egy sötét barbár kéz nyúl ki az ágya alól, és megragadja a bokáját, nincs olyan férfi, akit ne gyötört volna látomás, amelyben barbárok dorbézolnak a házában, tányérokat törnek, fölgyújtják a függönyeiket, megerőszakolják a lányait. Ezek az álmok a túlzott kényelem következményei.”
A történet röviden: a meg nem nevezett birodalom nyugodt határvidékén élő bíró azzal szembesül, hogy a hatalom hivatalnokai megérkeznek rendet rakni a „barbárok” jelentette veszélyre hivatkozva. A bíró barbárok helyett leginkább csak nomádokat ismer, akik nem jelentettek veszélyt rájuk. A birodalomnak viszont szüksége van az ellenségre, így brutális zsarnokság épül ki a „civilizáció” védelmében. A félelem gerjesztésével sikerül elérni, hogy a helyiek a nomádok ellen forduljanak, közben a főszereplő sorsa is megfordul.
A korábbi kiadások idején az olvasó számára jelenthette mindez mondjuk a dél-afrikai apartheid allegóriáját. Vagy jelenthette a letűnt, nagy diktatúrák leírását, ami ugyan általános érvényű, mégis távolinak látszik. (Nem véletlen, hogy Arthur Koestler Sötétség délben-jéhez, vagy A perhez szokás hasonlítani a regényt.)
Mára viszont mindenki tud kapcsolódni ehhez a történethez, aki mondjuk kinyitotta a tévét az elmúlt években, vagy akár csak elsétált egy óriásplakát mellett az utcán.
A valóság szépen megdolgozott azért, hogy A barbárokra várva újra aktuális legyen, és egyáltalán nemcsak Magyarországon. Néhány hónappal ezelőtt kezdték forgatni a filmváltozatot Johnny Deppel a főszerepben, ami pont eltalálhatja a mi vs. ők-logika világkörüli reunion-turnéja után kialakult közhangulatot.
Egy regénynek persze nem feltétlenül tesz jót, ha lerángatjuk a tévéhíradók és választási plakátok világába, és ha csak erre koncentrálunk, az leszűkíti az élményt. Nemcsak a rendszerről van szó, hanem az emberi oldalról is. Amin a bíró keresztül megy az önmaga előtti magyarázkodással, a bűntudattal, önmarcangolással és a rendszerrel való szembeszállással, az sokkal általánosabb kérdéseket feszeget bármilyen politikai ügynél.
A felszakadt hús minden árnyalata
A regény egyébként lendületes, a maga módján könnyű olvasmány - már amennyire könnyű belemélyedni A fegyencgyarmaton-t idézően részletes kínzási jelenetekbe, és annak plasztikus leírásába, hogy a rend elfertőződött sebek felett döngicsélő legyeken, a kivájt húsba ragadt büdös rongyokon és a szomjúságtól kiszáradt szájakon alapul. Egy idealista naivitása kinyitja a borzalmak kapuját, mondta a regényről a Nobel-bizottság 2003-ban, és Joseph Conrad írásaihoz hasonlították.
És könnyű olvasni abban az értelemben is, ahogy könnyű a vallatás elméletéről olvasni.
„– Van egy bizonyos hangszín – mondja Joll. – Egy bizonyos szín jellemzi annak az embernek a hangját, aki igazat beszél. Megfelelő kiképzéssel és tapasztalattal megtanulhatjuk felismerni ezt a hangszínt.
– Az igazság hangszíne! Felismeri ezt a hangot a hétköznapi beszédben is? Tudja talán, hogy én igazat mondok-e?
Ez az első bizalmas jellegű párbeszéd köztünk, és ezt a pillanatot egy kézlegyintéssel igyekszik elhárítani magától.
– Nem, félreért. Én egy különleges helyzetről beszélek, egy olyan helyzetről, amelyben az igazságot keresem, és nyomást kell gyakorolnom, hogy megtaláljam. Először hazudnak nekem, tudja – ez történik –, először hazugság, aztán nyomás, aztán még több hazugság, aztán még nagyobb nyomás, aztán szünet, majd még nagyobb nyomás, aztán az igazság. Így lehet hozzájutni az igazsághoz.
A kínszenvedés az igazság; minden egyéb kétségbe vonható.”
link
Forrás
A 79 éves Coetzee volt egyébként az első, aki kétszer is megkapta a Booker-díjat, 1983-ban a Michael K. élete és kora, 1999-ben pedig a Szégyen című regényéért, de több kitüntetést kapott A barbárokra várva miatt is (Geoffrey Faber-díj, James Tait-emlékdíj). A regény címe Konsztantinosz Kavafisz görög költő versére utal.
A Barbárokra várva az Athenaeum Kiadónál jelenik meg, ahogy tavaly Anna Politkovszkaja újságíró Orosz naplója. A két borító is eléggé hasonlít egymáshoz. Filippov Gábor egy interjúban elmondta, szerinte ugyanarról szól a két könyv, csak az egyik a fikció, a másik az újságírás nyelvén:
hogyan lehet az emberek tudatát megszállva, a félelemre építve zsarnokságot létrehozni.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.