A tűzoltók rémálma az ilyen
2019 április 16., 14:23
Miért gyászoljuk jobban az épületeket, mint az embereket?
Hétfő este leégett a párizsi Notre-Dame székesegyház tetőszerkezete, beomlott a templom 93 méter magas huszártornya. Bár az épület szerkezete és a harangtornyok a tűzoltók hősies munkájának köszönhetően túlélték a tűzvészt, a kár órási, és évekbe telik majd a helyreállítás.
Párizsiak tömegei nézték sokkolva vagy sírva az égő katedrálist, és ahogy megjelentek az első hírek a tűzvészről, az internetet is ellepték a Notre-Dame-ot gyászoló posztok, az épületnél készített régi fényképek, és az emlékek leírásai. Világszerte adakozás indult az újjáépítésre, és alig egy nap alatt több mint egymilliárd dollár gyűlt össze. Ezzel együtt megjelentek azok a posztok is, amik azt vetik az emberek szemére, miért indítja meg őket jobban egy épület pusztulása, mint egy tömeggyilkosság, a környezetszennyezés, a klímaváltozás vagy állatfajok kihalása. Ezek persze tényleg fontos, és az emberi életet nagyban befolyásoló dolgok, sőt több szempontból sokkal fontosabbak is, mint egy 800 éves templom tetőszerkezetének leégése. Viszont teljesen logikus az is, hogy épületeket gyászolunk, elvégre ezekhez sokkal inkább tudunk kötődni, mint teljesen ismeretlen halottakhoz, pláne egy állathoz, vagy egy olyan hatalmas és nehezen felfogható dologhoz, mint a klímaváltozáshoz.
Michael Brennan, a liverpooli Hope Egyetem szociológusa az AFP-nek még Prince 2016-os halála után nyilatkozott arról, hogy miért gyászolnak az emberek olyan hírességeket, akikkel soha nem találkoztak. Azt mondta, ilyenkor a rajongók nem elsősorban a halott hírességet gyászolják, hanem a saját kötődésüket a hírességhez. Ezért osztják meg a dalokat, amiket valaha sokat hallgattak, a közös képeket a koncerteken. A nosztalgia érzéséhez társul a veszteségé, Prince halálakor a rajongók felismerték: többé nem hallhatják élőben énekelni a sztárt, akit szerettek, többé nem jelenik meg új Prince-lemez.
A Quartz szerint ugyanez az érzés épületeknél is előjön: többé sosem lesz pontosan ugyanolyan a Notre-Dame, hiába megyünk el újra Párizsba, valami mást látunk majd.
A Notre-Dame-hoz persze nemcsak turistaként kötődhetünk, párizsiként, franciaként, katolikusként, európaiként érezzük azt is, hogy az épület része a kultúránknak. Aki sosem járt Párizsban, de olvasott Victor Hugót, Marcel Proustot, aki szereti Matisse festészetét vagy aki akár csak a Disney A Notre Dame-i toronyőr című meséjét nézte meg, tud valahogy kötődni a világ talán legismertebb templomához.
Arról pedig, hogy miért kavar fel jobban egy épület pusztulása, mint egy ember halála, Slavenka Drakulic horvát író elmélkedett, mikor leírta, miért kavarta fel jobban a délszláv háborúban elpusztított mostari Öreg-híd fotója, mint a háború emberi áldozatairól készült képek.
„Tudjuk, hogy az emberek meghalnak. Számítunk arra, hogy véget ér az életünk. De a civilizáció emlékműveinek pusztulása valami más. A hidat, minden szépségével és kecsességével együtt azért építették, hogy túléljen bennünket, az örökkévalóság megragadására tett kísérlet volt. Mert a híd mind az egyéni, mind a kollektív kreativitásunk és közös tapasztalataink eredménye, meghaladta egyéni sorsainkat. Egy halott asszony egy közülünk, de a híd mi mindannyian vagyunk, mindörökké.”
Az embereket éppen az borzasztja el, hogy az olyan, örökkévalóságnak szánt dolog, mint egy hatalmas, 800 éves templom is ilyen nagy károkat szenvedhet, és ezáltal felismerjük, hogy ez sem létezhet örökké. És ha még a Notre-Dame is múlandó, mit gondoljunk a saját életünk fontosságáról?
Párizsban pedig különösen furcsa ilyen változást látni egy ennyire híres épületen, hiszen az utóbbi évtizedekben, sőt évszázadokban a francia főváros egyik legfontosabb jellemzője az volt, hogy a belseje alig változik. Nagyjából ép maradt a párizsi kommün és a francia-porosz háború idején, nem változott az első világháborúban, és nem nyúlt hozzá a náci seregek élén bevonuló Hitler sem. Épülnek persze új városnegyedek, rengeteg az ingatlanfejlesztés, változik a közlekedés is, de külföldi látogatók felé Párizs mindig is az állandóságot hangsúlyozta, és éppen az csalogatja a turisták többségét a városba, hogy a mai Párizs utcáit járva érezheti magát a 70-es, az 50-es, a 30-as, a 10-es, de még az 1870-es években is. Ennek az érzetnek az egyik alapja a Notre-Dame, ami állt Jeanne d'Arc és a százéves háború idején, amikor XII. Lajos megtámadta Milánót, a vallásháborúkat lezáró nantes-i ediktum kiadásakor, a francia gyarmatbirodalom felépítésekor, Richelieu bíboros és XIV. Lajos idejében, túlélte a francia forradalmat, látta Napóleon felemelkedését és bukását, a 48-as európai forradalmakat, a kommünt, poroszokat, németeket, nácikat, a gyarmatbirodalom széthullását és az EU születését is.
Lucia Allais, a Princeton Egyetem építészprofesszora is ezt emelte ki az amerikai Public Radio International kérdéseire, hogy a Notre-Dame-hoz hasonló épületek az összetartozás érzésének alapját jelentik az embereknek, és egy ilyen fontos és öreg templom, mint a párizsi székesegyház már nemcsak párizsiakat és franciákat kapcsol össze, hanem európaiakat, keresztényeket és világpolgárokat is.
A BBC a tűzvész után szintén azt próbálta körüljárni, miért gyászolnak épületeket az emberek, és ehhez olyanokat szólaltattak meg, akik az utóbbi időben tanúi voltak országuk valamilyen történelmi építménye pusztulásának. A Brazil Nemzeti Múzeum égését, a szíriai Palmüra terroristák általi lerombolását és a haiti Elnöki Palota földrengés okozta pusztulását végignézők mindegyike kiemelte, hogy a tehetetlenség az egyik legfelkavaróbb érzelem, amit az épületek pusztulása kiváltott belőlük, ugyanakkor Haitin és Szíriában az emberek többsége kicsit szégyellte is magát amiatt, hogy a halottak helyett épületek pusztulásán szomorkodik.
„Ez egyfajta megbánás. Nem ugyanaz a gyász, mint amikor emberek halnak meg” - mondta Hazza Al-Adnan szíriai újságíró. Egy 2015 óta Nagy-Britanniában élő szíriai menekült pedig így foglalta össze, amit Palmüra pusztulásakor érzett: „A szomorúság még nagyobb, amikor rájössz, hogy az országod nemcsak a jövőjét vesztette el, hanem a múltjának egy darabját is.”
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.