Ez a cikk eredetileg az Abcúgon jelent meg, Neuberger Eszter írta.

• Van, akitől a gyermeknevelés és autista kisfia fejlesztése, van, akitől az önbizalomhiány, és van, akitől a családfenntartó szerep vette el a továbbtanulás lehetőségét.
• Egyesek beletörődtek, és iskolán kívül képzik fáradhatatlanul magukat, de vannak, akik, ha kell, negyvenhárom évesen, négy felvételi után, ötödszörre is megpróbálnak bejutni a vágyott egyetemre.
• Ilyen embereknek szólt a CEU Socrates Programja, ami kifejezetten a felsőoktatásból szociális, anyagi okokból kimaradó felnőtteknek szervezett két hónapos, társadalomelméleti alapozó kurzust.
• A program hat résztvevőjével beszélgettünk arról, miért kellett évekkel ezelőtt lemondaniuk a továbbtanulásról, és arról, milyen motivációkkal léptek be tavasszal az egyetem kapuján.

 – Szerintetek van szükség magánvállalkozókra a vasúti közlekedésben?

 – Szerintem igen, mert a verseny jó hatással lehet a szolgáltatás minőségére, és a jegyárakat is lejjebb nyomhatja.

– hangzott a válasz a tanári kérdésre.

 – Jó, de a tőke oda települ, ahol nagyobb a fizetőképes kereslet. Akkor majd Nyugat-Magyarországon egymást érik az egymásra licitáló magántársaságok, Kelet-Magyarországon meg pusztul tovább a vasúthálózat?

– tette fel a hallgatótársa érvelését megtorpedózó kérdést egy másik, a teremben ülő hallgató.

A Közép-Európai Egyetemen, a CEU-n jártunk, de nem a közgazdaság- vagy politikatudományi, netán a szociológiai tanszék egyik szemináriumán, és az idézett vitát sem mester- vagy phd-hallgatók folytatták.

A székeken ruhaipari munkások, kiskereskedelmi beszerzők, egykori call center- vagy mozivezetők, és – különböző okokból – munkanélküliek ültek, amikor egy június végi szerda délutánon beléptünk a CEU Nádor utcai, impozáns új campusának egyik termébe.

Ők az egyetem egyik új kezdeményezésének, a Socrates Programnak a résztvevői, akik egytől egyig azért jöttek az egyetemre, hogy bepótoljanak valamit abból, ami az életükből kimaradt. A vágyott, de be nem fejezett, vagy meg sem kezdett felsőfokú tanulmányaikból.

A Socrates Programot amerikai mintára olyan embereknek találta ki a CEU, akiknek, bár szerettek volna, de valamilyen oknál fogva nem sikerült a felsőoktatásba bekerülniük. Végül egy magyar és ezzel párhuzamosan egy angol nyelven tanuló csoportban összesen 40 ember vehetett részt egy, “Szabadság és társadalom” téma köré szervezett társadalomelméleti alapozó kurzuson. Két hónapon keresztül, önkéntes munkában tanító CEU-s és ELTE-s oktatókkal. László Flóra, a kurzus koordinátora, a CEU társadalmi felelősségvállalási irodájának vezetője az Abcúgnak azt mondta, a következő tanévben folytatnák a programot, és két hónaposról két szemeszter hosszúságúra bővítenék a kurzust.

Ismerjék meg a kurzus hat résztvevőjét, akik a program záróünnepsége után meséltek az Abcúgnak arról, miért kellett évekkel ezelőtt lemondaniuk a továbbtanulásról, és arról, milyen motivációkkal léptek be nyolc héttel ezelőtt az egyetem kapuján!

A főiskolát nem fejezhette be, de olthatatlan a tudásszomja

Sándor Bernadett 35 éves, egy kiskereskedelmi cégnél dolgozik beszerzőként. A legmagasabb iskolai végzettsége középiskolai. Az érettségi után ugyan felvették egy közgazdasági főiskolára, de a képzést sosem végezhette el. Első tanéve után ugyanis nyugdíjba ment édesanyja, akinek a kevés jövedelme nem, hogy arra nem volt elég, hogy Bernadettet támogassa a tanulmányaiban, hanem még a lakásukat és a gyógyszerei költségét sem tudta fedezni.

Bernadettnek ezért abba kellett hagynia az iskolát, és munkába állnia. Ma is édesanyjával él. Kettejük jövedelméből “nem azt mondom, hogy nyomorgunk, hanem épp meg tudunk élni.”

Bernadett a főiskola otthagyása után nem állt le a tanulással. A fiatal nő, ha csak teheti, könyvtárba és a fővárosban gyakran előforduló tudományos, közéleti témájú előadásokra jár. Az önképzésbe fekteti szabadidejében szinte minden energiáját. Ezért jelentkezett a Socrates Program kurzusára is, na és azért, mert éhezik a “konstruktív vitára”.

„A családi életem egy kétfrontos háborúvá alakult, miután az országban dúló politikai viszály magával rántotta, és szükségem van a megerősítésre, hogy nem velem van a baj, aki igyekszem több nézőpontot is magamba szívni, hanem mások kocka-szemellenzős látásmódjával.”

Önbizalom és sikerélmény hiánya tántorította el a továbbtanulástól

Bernadettel ellentétben az 50 éves Tóth Ágnes soha nem járt egyetemre, ennek azonban nem anyagi-szociális okai voltak. Ágnes arról beszélt az Abcúgnak, hogy az állandó önbizalomhiány és sikertelenségélmény fogta vissza az iskolában. Szerinte azért, mert bár voltak tanulási nehézségei – a többieknél mindig lassabban tanult meg dolgokat -, akkoriban ezzel senki nem foglalkozott. Ágnes erre most 15 éves, egyedül nevelt fiát nézve jött rá, akinek az iskolában hasonló problémái vannak.

“Kétszer is próbálkoztam egyetemi felvételivel, de egyszer sem kezdtem el. Már az érettségi is félelmetes volt” – magyarázta. Pedig a munka világában sikeresnek érzi magát, húsz éve toborzóként dolgozik, azaz az adott pozícióra alkalmas munkaerőt kutat fel nagyvállalatoknak, és közben folyamatosan képzi magát a szakterületén.

Ágnes úgy érzi, azt kapta meg a CEU kurzusán, ami végig hiányzott neki az oktatásból.

Itt támogattak, megdicsértek, akárhányszor megszólaltam órán. Ezt elmondtam a professzoroknak is. Hogy én még soha nem találkoztam ilyen környezettel, ahol ennyire partnerként kezel egy tanár, és ennyire támogat.

Dönteniük kellett, ő vagy a felesége jusson el a diplomáig

Kiss István Zoltán 62 éves, rokkantnyugdíjas, egyik családtagja ajánlotta neki, hogy jelentkezzen a Socrates Programba, mert azt gondolta, az pont Istvánnak való.

Olyan értelemben mindenképpen, hogy István sem szerezhetett diplomát, bármennyire is szeretett volna. Amikor, még a szocializmusban, először próbálkozott a felvételivel, a jogi karról csak néhány ponttal maradt le. István erre most már nem gondol kudarcként, úgy véli, pártállami időkben nem feltétlenül csak a tudás számított az olyan fontos szakokra való bejutáshoz, mint a jog.

A férfi az egyetem helyett kitanulta a mozis szakmát, és a kétezres évekre odáig jutott, hogy különböző mozikat vezetett a fővárosban. Amikor a plázákkal együtt megjelentek a nagy multiplex mozik, és a kis filmszínházaknak egy időre leáldozott, István keresni kezdte az utakat, hogyan maradhatna kulturális területen. Művelődésszervező szakon kezdett egyetemre járni, úgy volt vele, itt tudja a legjobban kamatoztatni a mozis területen megszerzett tudását, és talán valami más, de hasonló területen elhelyezkedni a diplomájával.

Ekkorra már két gyerekük volt a feleségével, aki vegyészetet hallgatott az egyetemen, és a pár számára rövid idő után nyilvánvalóvá vált, a családi kassza nem engedi meg, hogy mindketten tanuljanak. “El kellett döntenünk, hogy ki az, aki eljuthat a diplomáig, és hát a feleségem és az én szakomat összehasonlítva nem volt kérdés, hogy ki lesz ez” – magyarázta István, aki miután kiszállt az egyetemi képzésből, “volt minden”. “Dolgoztam call centerben, banknál, meg ezernyi helyen.”

Mostanra azonban egészségi állapota miatt már nem tud munkát vállalni. Amíg – pár év múlva – el nem éri a nyugdíjkorhatárt, egészségügyi és szociális járadékokból él, és a fiai segítik. Ez a szerencsétlen helyzet azonban hoz magával valami jót is: minden eddiginél több ideje van olvasni és képezni magát.

„A következő időszakban nem fogok unatkozni, mert a kurzus alatt egy csomó olyan vektor indult el, amit szeretnék tovább követni. Tovább tájékozódni azon a vonalon, amin elindítottak a kurzuson óráról órára feladott olvasmányok. Én azt hittem, hogy tájékozott és művelt valaki vagyok. Azt hittem, például, hogy a helyén kezelem, hogy mi a liberalizmus. Egy csudát. Újra akarom rendszerezni a tudásomat.”

– válaszolta a kérdésre, mit adott neki az elmúlt két hónap.

Negyvenes éveire jutott el oda: „Na, akkor most én jövök!”

Kissné Szivcsovics Nikolett mindig is jó tanuló volt, az általános iskolában minden vágya volt, hogy az ország egyik legjobb gimnáziumában, a budapesti ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban tanulhasson egyszer.

A természettudományok érdekelték, felnőttként kutató szeretett volna lenni, de nyelvekből is jó volt, ezért a biológia-kémia-angol specializációra jelentkezett.

„Annyi történt, hogy nem engedtek angolból felvételizni, hanem csak oroszból, ott meg elrontottam az egyik gyenge ragozást, és emiatt egy ponttal lemaradtam” – emlékezett vissza Nikolett, majd hozzátette: iszonyú nagy kudarcnak élte ezt meg. Ezért is lehetett, hogy valami olyanba kezdett, ami „homlokegyenest az ellenkezője volt” annak, amit igazán szeretett.

„Dacból elmentem egy közgazdasági szakközépiskolába, és hat éven keresztül ezt a közgazdaság-marketing vonalat vittem. Természetesen utána egy percig nem dolgoztam benne, mert nem érdekelt. Elvégeztem még egy vállalkozásszervező okj-t, de közben megismerkedtem a férjemmel, és jött a gyerekvállalás. Nekem nagyon sok problémám volt ezzel, hét évet küzdöttünk azzal, hogy gyerekünk legyen, közben rengeteg betegségen átestem, úgyhogy ezért abban az időszakban, a húszas éveimben teljesen kimaradt, hogy a továbbtanuláson gondolkodjak.”

– mesélte Nikolett, aki mostanra három gyerekes édesanya. A továbbtanulás gondolata akkor került fényévekre, amikor a háromból a legidősebb gyerekéről, a fiáról, kiderült, hogy autista. Nikolett szeretett volna fia fejlesztésében aktívan részt venni, ezért kénytelen volt otthagyni call center vezetői állását, ahol a munkaadója nem engedélyezte a rugalmasabb munkavégzést, például, hogy ha szükséges, Nikolett otthonról dolgozhasson.

Amikor a gyerekek óvodába, bölcsődébe kerültek, a fiatal családanya akkor tudott csak újra a saját ambícióival foglalkozni. Ekkorra kirajzolódott előtte, hogy mivel szeretne foglalkozni. Mivel kisfia miatt az autizmussal kapcsolatban sok mindent megtanult, úgy döntött, gyógypedagógussá képzi magát, hogy maga segíthessen fián és fejleszthessen hozzá hasonló gyerekeket. A CEU kurzusára is azért jött, mert szeretett volna kicsit belekóstolni az egyetemi életbe.

Amikor beszélgettünk, Nikolettnek a táskájában lapult az értesítés, hogy felvették a Szegedi Tudományegyetem gyógypedagógia szakára, amit szeptemberben, levelező képzésben kezd el.

„Háromszor próbálkoztam, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, de a túl magas pontszámok miatt egyszer sem jutottam be. ’94-ben érettségiztem, így nincs emelt szintű érettségim, bukom azokat a pontokat. Idén úgy gondoltam, elengedem a budapesti, nappalis képzést, és felvételizem máshova is. Végtelenül boldog vagyok, hogy sikerült.”

Rég rájött: nem normális, ha embereket kilakoltatnak, mert a bérükből nem jön ki a rezsi

Nem ez volt az első alkalom, hogy Dobos Krisztina a formális oktatáson kívül tanult a társadalom működéséről. A Közélet Iskolája, egy állampolgári oktatással és elnyomott csoportok politikai megerősítésével is foglalkozó civil szervezet aktív tagjaként a fiatal nő sok olyan beszélgetésnek volt már részese, amik a társadalmi egyenlőtlenségekről vagy az egyén szabadságáról szóltak.

Az ilyen beszélgetések reményében jelentkezett a Socrates Programba is, és mert aktivista ismerősei közül többen tanulnak vagy dolgoznak a Budapestről oktatási programjait épp Bécsbe költöztető CEU-n.

Krisztina ruhaipari végzettséggel rendelkezik, az érettségi után szerzett szakképesítést, és leginkább azért nem ment tovább, mert – a cikk elején már idézett Ágneshez hasonlóan – nem volt meg ehhez a kellő önbizalma.

„Ott volt a gát, nem hittem el, hogy sikerülhet. Megfutamodtam.”

Beszélgetésünk során látszott, hogy Krisztina nagyon tudatos a saját társadalmi helyzetével kapcsolatban. Ha úgy tetszik, erős osztálytudata van. Azt mondta, problémának is érzi, hogy ez a bérmunkából élő tömegek körében kiveszőben van.

A társadalomtudományokhoz így sajátos viszony fűzi.

„Valahogy megerősítik, hogy amit egész fiatal koromtól kezdtem el gondolni a világról, az nem hülyeség. Hogy jól gondolom, hogy a kapitalizmussal valami nincsen rendben. Valahogy nincs rendben, hogy embereket kilakoltatnak, vagy elzárják a vizet, mert az ember nem fizette meg az árát. Jó, de akkor nézzünk már mögé, hogy miért nem tudta megfizetni! És akkor mindig jönnek azzal, hogy takarékoskodj, gondoskodj magadról, mikor ma Magyarországon a fizetés sokaknak hónap végén elfogy. Vége, nincs több. Hova takarékoskodjon? Nem azért éli föl, mert pazarol. Hanem mert a munkájáért olyan keveset kap. Ezek a dolgok nincsenek rendben.”

Az élete folyamatos félelem a lecsúszástól, a gondolkodás felszabadítja

A hatvanas évei elején járó Kovács Mária Magdolna mindennapjai a kilakoltatástól való félelemben telnek. Mária évekkel ezelőtt hitelcsapdába került, ezért a korábban vásárolt budapesti lakását elárverezték a feje fölül. Amíg azonban a kiürítési eljárás folyamatban van, marad a lakásban, mert nyugdíjaskor előtt álló munkanélküliként nem sok esélye lenne a fővárosban albérletet találni. Az elárverezett lakás új tulajdonosa már az eljárás vége előtt házon kívül tudta volna Máriát, ezért egyszer fogta magát, és leszerelte a lakás bejárati ajtaját, és később az összes többi ajtót, amivel Mária pótolni próbálta a bejáratit.

Mária ekkor fordult segítségért A Város Mindenkié csoporthoz, akik közösségi gyűjtéssel összeszedték neki az ajtó visszaépítéséhez szükséges pénzt. Azóta Mária is újra el tud menni otthonról anélkül, hogy attól kéne félnie, kirabolják. Még mindig nem tudja viszont, hová fog költözni, ha tényleg utoléri a kilakoltatás.

Az eredetileg vágó végzettségű, a kilencvenes években több filmet is jegyző Kovács Mária Magdolna szintén az AVM-en keresztül találkozott a CEU Socrates Programjával, és a záróünnepségen felolvasott köszönőlevele szerint azért jelentkezett, mert kíváncsi volt, hogyan gondolkodnak a szabadságról és más társadalmi kérdésekről mások. “Ingerszegény környezetben élek, saját gondolkodás-paneljeimet ismerem, sőt valamelyest talán már unom is” – írta. Ezért is örült, hogy a kurzus alkalmai nem előadások, hanem inkább beszélgetős szemináriumok voltak.

„Nem csak a tanárok, hanem a tanulók nézeteit is megismerhettem. Ami közös bennünk, az igazságosság iránti vágyunk, a CEU iránti szolidaritás, tanulási igény, felelősségérzet, fejlődni akarás.”

A kurzus Hannah Arendtről, a személyes és politikai szabadság viszonyáról is gondolkodó német származású filozófusról szóló része volt Máriára a legnagyobb hatással.

„Amikor az otthontalanságról és az oltalom hiányáról beszéltek, mélyen megérintett, mert számomra ez élettapasztalat. Sok mindennel kiegészíthetném még: a félelemmel, a kapcsolatok tönkremenésével, megvetéssel, és a többi. A »semmim sincs, mégis létezem« átélésével. Elkezdtem olvasni a könyvet, könnyű, olvasmányos stílus, és azt veszem magamon észre, hogy lelassulok, majd visszatérek a könyv elejére. Minden mondatot meg akarok érteni, a teljes mélységében. Mintha a velem történteket ő fogalmazta volna meg helyettem. A zsigereimben éreztem a szavak igazságtartalmát. Írt a belső szabadságról is. Régen ezt a szabadságelvet választottam, azt vallottam, hogy csak önmagam felett van hatalmam, s eszerint éltem. Mára elfelejtettem, de mégis beépült a személyiségembe. Köszönöm, hogy emlékezhettem régi önmagamra. Engem ez vezetett el a szabadsághoz. Ez volt az út, amit a kurzus által bejártam, és talán egyszer eljutok a társadalomhoz is.”