Orbán Viktor ezúttal államelméleti bölcselőként ült ki közönsége elé Tusványoson, a legnagyobb erdélyi fesztiválon, ahol minden évben eligazítást tart a világnak. Idén az öt éve ugyanitt meghirdetett illiberális programját fejtette ki alaposabban, és meghirdette a nyugati világgal szembeni magyar szabadságharc következő 15 évét is.

Programját leginkább elméleti, politikai-filozófiai síkra terelte, mintha elvek és világnézetek összecsapásában egy meg nem értett, de mégis egyre sikeresebb próféta volna. Ez a megközelítés alkalmasnak látszott arra, hogy a valóságot ideológiai szómágiával leplezze, ahol csak a definíciók pontossága a kérdés.

A 2010-ben indított legújabb magyar rendszerváltás lényege e magyarázat alapján nem az ország intézményrendszerének és gazdasági erőforrásainak családi kézbe vétele, hanem kulturális-nemzeti sorskérdésről van szó. Lényegében ezt mondja régóta, csak most kevésbé hisztérikus stílusban adta elő, mint eddig. Kevesebb volt az apokaliptikus és háborús fogalom, és nagyobb a politológiai szókészlet.

Orbán előadása alapján világnézeti háború közepén vagyunk, ahol a nagyon befolyásos, de egyre népszerűtlenebb „liberális demokraták” a világot nemzetek, határok és vallások nélküli egységbe akarják forrasztani. Ezért gyűlölik őt, aki vissza akarja vezetni Európát az igazi demokráciához, a kulturális-nemzeti közösségek szolidaritásához.

Azt mondta, hogy a liberálisok csak az egyéni törekvéseket értékelik, és nem a közösségieket, majd közösségi értékekként számos olyan teljesítményt sorolt fel, amelyek az egyén sikeréről szólnak: öngondoskodás, tanulás, egészséges élet, adófizetés, családalapítás, és csak egy kifejezetten közösségit tett hozzá, a „nemzeti önreflexióban való részvételt”, amelynek tartalma meghatározatlan maradt.

Orbán vallásháborúnak igyekezett beállítani a kormányzását ért külföldi kritikákat, és nemzedéki vetélkedésnek a belföldieket. Utóbbira nem vesztegetett sok szót, annyit mondott, hogy az SZDSZ-esek tragédiája, hogy a 68-as nemzedék sosem szerezte meg a hatalmat Magyarországon, és ezzel nagyjából le is tudta a belpolitikai vitákat a beszédben. (Orbán itt élesen ellentmondott a kormánylapokban máig forgalmazott alapvető fideszes-jobbos hittételnek, amely szerint a hatalom valódi birtokosa mindig is az SZDSZ volt, sőt, máig az.)

A külföldi kritikákat pedig részben abszurd, kacagtató kötekedésekként állította be, részben pedig egy nagyon is komoly világhatalmi küzdelemként, ahol a fő ellenségként a leköszönő Európai Bizottság vezetőit és Barack Obama volt amerikai elnököt, illetve Soros Györgyöt nevesítette, de jelezte, élete hátralevő aktív 15 évét is a velük egy követ fújókkal vívott háború tölti majd ki.

Elmagyarázta, hogy az illiberális rendszer nem más, mint a „keresztény szabadság” rendszere, amit angolul – „christian liberty” – is a világ figyelmébe ajánlott. Az eredetinél sokkal finomabban, de lényegében a putyinizmus ideológiai koncepcióját fogalmazta meg: a Nyugat felszámolja éppen a gyökereit, a heteroszexualitását és a nyelvi-etnikai karakterét, és az ezzel szembeni védekezés, lényegében a tradíciók és a tisztaság megőrzése legitimálja a rendszert. Amely rendszer valós természetéről már nem is kell beszélni, nem is lehet vitatkozni, mert a múlt tisztaságának fenntartása a lényege, és nem olyan dolgok, mint hogy ki és mi alapján részesül az állam vagyonából, vagy kit szolgálnak az állami intézmények.

Orbán módszere – a bonyolultkodó, látszólag állambölcseleti megfogalmazások ellenére – nagyon is egyszerű. A rendszerét kritizálóknak olyan célokat tulajdonít, amelyeket azok sohasem hirdettek, de még csak nem is képviselnek, majd a veszélyt felnagyítva magának egy védekező szerepet ad, amellyel ki is meríti a tárgyalható ügyek körét.

Azt mondja például, hogy a Nyugat mindenféle értékek nevében át akarja alakítani Európa népességét, holott ezt soha senki sem mondta, és az általa támadott Nyugat 2015 óta sikeresen és folyamatosan csökkentette a bevándorlást Európába. A meghatározott célok is igen ködösek: nem valamit akar Orbán elérni, hanem valami régit megtartani, ami csak általánosságban, elvont kifejezések szintjén jelenik meg, nem is tudta soha a magyar történelem egy konkrét korszakához kötni.

Orbán történelemképében a világ nem a körülmények mentén változik, hanem felforgatók fenekednek egy régi, nemes rendre. Hogy ennek leírására a „liberális” vagy „keresztény” kifejezéseket használja, ahhoz ezeket a szavakat újra kellett definiálnia, és utána a saját értelmezéséből kiindulva magyaráznia a folyamatokat. Így sikerült eljutnia odáig, hogy Churchillt, Rooseveltet és Schumannt is bevehesse illiberális táborába.

Holott Orbánt nem elsősorban világnézeti alapon kritizálják Nyugat felől, pláne nem az EU intézményei irányából. Kap ilyen támadásokat is persze, politikai nyilatkozatok és a sajtó szintjén, de az eljárások szintjén megjelenő, valós intézkedések mind nagyon is konkrét, az EU-s jogból levezetett lépések. És nem Orbán kereszténységével, heteroszexualitásával vagy éppen nemzeti identitásával kapcsolatosak, hanem a jogállamisággal, korrupcióval, az intézmények jogkövető pártatlanságának elmaradásával. Ám hogy ezekre ne kelljen válaszolnia, Orbán egy gyűlölködő internacionalista fanatizmust kiált, ennek tulajdonítja az eljárásokat, és így tudja megkerülni, hogy azok tartalmáról legyen szó.

Magyarországon az utóbbi években elsősorban nem ideológiai alapú rendszerváltás történt, ahogy most Tusványoson Orbán igyekezett beállítani, hiszen a polgári demokrácia intézményei formálisan megmaradtak. A 2010-ben indult rendszerváltás lényege a hatalom koncentrációja lett, részben az intézmények valós mozgásterének felszámolásával, részben pedig a gazdasági erőforrások a politikai hatalmat viselők köréhez csoportosításával. Ennek pedig semmi köze nemzethez és kereszténységhez. Ennek a hatalom bebetonozásához van köze.

A valódi demokrácia ugyanis nem a mellé biggyesztett jelzőjéről ismerszik meg, hanem arról, hogy a hatalomváltás reális-e, és megoldható-e a tulajdonviszonyok bolygatása nélkül, anélkül, hogy abba az ország beleremegne. A valódi demokrácia egy olyan keret, ahol a személyi kérdéseknél a jogi keretek a fontosabbak. És ez a mai Magyarországra már biztosan nem igaz. Ezt a kellemetlen helyzetet burkolta be Orbán Viktor 2019-es tusványosi beszédében filozofálgatásnak tetsző szómágiával. (Nagy kép: MTI/Koszticsák Szilárd)