A magyar kormány ez elmúlt években teljesen kivéreztette a menekültek integrációs szolgáltatásait. Nemhogy állami pénzt nem költenek rá, de még az uniós források lehívását is akadályozzák. A lengyel és a szlovák kormány sem törődik sokat az üggyel, de ott legalább önkormányzati szinten vannak próbálkozások. Csehország egyenesen éltanulónak számít Közép-Európában, más kérdés, hogy éppen náluk utasítják el leginkább a migránsokat. Egy nemzetközi kutatás felmérte, mit tesz a menekültek befogadásáért a négy visegrádi ország. Szurovecz Illés cikke az Abcúgon.

Magyarországon kívül nincs még egy olyan hely az Európai Unióban, ahol az államot ennyire nem érdekli a menekültek és oltalmazottak társadalmi beilleszkedése. Ez nálunk sem volt mindig így, 2014-ig iskoláztatási, létfenntartási, lakáscélú és nyelvtanulási támogatást igényelhettek, majd bevezették az integrációs szerződést, amiben a menekülteknek vállalniuk kellett, hogy kezdetben hetente, majd havonta felkeresnek egy szociális munkást a helyi családsegítő szolgálatnál, állást keresnek, és elkezdenek magyarul tanulni.

Cserébe az állam maximum havi 90 ezer forinttal támogatta őket, maximum két éven át. A családok ennél nagyobb összeget kaptak, ami nem haladhatta meg a 235 ezer forintot. Ezt a rendszert 2016-ban szüntették meg, mondván, hogy “a gazdasági migránsok ne terjesszenek elő menedékjog iránti kérelmet kizárólag a jobb élet reményében”. Két évvel ezelőtt a Belügyminisztérium azt írta az Abcúgnak, hogy uniós források odaítélésével viszont továbbra is támogatják a menekültek integrációját.

Ez valóban így volt. A Menekültügyi, Migrációs és Integrációs Alapból (MMIA) állami, civil és egyházi szervezetek (például az evangélikusok) segítettek a menekülteknek nyelvet tanulni, lakást találni és munkába állni. 2018 elején azonban a kormány egyszer csak visszavonta az MMIA-pályázatokat, és azóta sem írt ki újakat, márpedig enélkül lehetetlen lehívni ezeket a pénzeket.

Vagyis az elmúlt másfél évben az állam egyetlen forintot sem költött azokra az emberekre, akikről maga mondta ki, hogy nemzetközi védelemre jogosultak.

Nem mintha tömegével fogadnák be a menekülteket: 2018-ban 670 menedékkérőből 349-en kaptak státuszt, 2017-ben a 3397-ből 1216-an, 2016-ban pedig a 30 ezerből alig ötszázan. Ennek ellenére a visegrádi országok közül népességarányosan még mindig nálunk él a legtöbb menekült és oltalmazott (0,04 százalék).

Néhány egyházi és civil szervezet persze továbbra is működtet integrációs programokat. A Menedék Egyesület például az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának támogatásával nyújt ingyenes nyelvtanfolyamot, de a korábbinál sokkal inkább rászorulnak az önkénteseik munkájára is.

Főleg fiatalok és gyerekek jönnek

A Menekültügyi, Migrációs és Integrációs Alap forrásainak kisebbik részét nem a tagállamok osztják szét, hanem közvetlenül az Európai Uniónál pályázhatók meg. Ezeket viszont nem költhetik integrációs programokra, csakis kutatásra, elemzések készítésére, képzéseke és hasonlókra. Ebből finanszírozták a NIEM (National Integration Evaluation Mechanism) nevű nemzetközi projektet is, amelynek egy része a visegrádi országok integrációs politikáját hasonlította össze, az EU mellett a Visegrádi Alap támogatásával. (A teljes jelentés itt olvasható).

A kutatás magyarországi részét a Menedék Egyesület munkatársai készítették, akik először is összeszedték, milyen nemzetiségű és életkorú emberek kértek menedéket 2018-ban Magyarországon. Többségük Afganisztánból és Irakból érkezett, nagyjából 80 százalékuk 34 éves vagy annál fiatalabb, több mint a felük gyerek.

Más közép-európai országokban ez nem pont így van. Csehországban például többségben vannak a 18-34 (45 százalék) és a 35-64 évesek (38 százalék). Hasonló a helyzet Szlovákiában is, Lengyelországban viszont a 13 éven aluliak teszik ki a mendékkérők 40 százalékát.  Származási országok szerint is vannak eltérések, Lengyelországban főleg oroszok és ukránok kértek védelmet, Csehországban pedig sok kubai, örmény, üzbég és grúz ember próbálkozott, akik közül aztán sokan nem jutottak státuszhoz.

Már az idősotthonokban is várják őket

A kutatás magyarországi részét a menekültek lakhatási és munkaerőpiaci helyzetére hegyezték ki, mert bár az állam egyikre sem ad pénzt, mégis egészen eltérőek a lehetőségeik. “Az egész országot érintő lakhatási válság természetesen a menekülteket és az oltalmazottakat is érinti. Azok, akik lakhatási problémákkal küzdenek, legfeljebb a hajléktalanszállókra juthatnak be. Sőt, sokszor még oda sem, mert nincs annyi férőhely, hogy mindenkit elszállásoljanak” – mondta Vadasi Vivien, a Menedék jogásza. 

“Amíg hozzáférhető volt az uniós támogatás, sok szervezet tartott fenn lakhatási programot. Ez jelenthette akár azt, hogy lakhatást biztosítottak, például családok átmeneti otthonában helyezték el őket, akár azt, hogy hozzájárultak a lakásfenntartási költségeikhez”. Vadasi szerint ma már leginkább a különösen sérülékeny menekültek és a családok jutnak ilyen támogatáshoz, főleg a kevés, menekültügyben aktív egyház révén.

Állást találni viszont sokkal könnyebb, hiszen a munkaerőhiány miatt egyre több munkáltató szeretne menekülteket foglalkoztatni. “Bár nagyon rossz a menekültek társadalmi megítélése, úgy tűnik, hogy a munkaerőhiány felülírja ezt” – mondta Vadasi, aki szerint a cégek azért is ilyen nyitottak, mert egy átlagos külföldivel ellentétben a menekültek foglalkoztatásához nincs szükség külön engedélyre. Korábban főleg a vendéglátásban és az építőiparban várták őket tárt karokkal, de az utóbbi időben a szolgáltatási szektorból is egyre többen jelentkeznek a Menedéknél. Sokan helyezkednek el szolgáltatóközpontokban (angol rövidítésükön SSC-kben), és Vadasi szerint az idősellátás is egyre nyitottabb, több civil és egyházi fenntartású idősotthonban alkalmaznak már külföldieket, köztük menekülteket.

Magyarország segít, de nem itthon

A jelentésben viszont pozitív példaként hozták fel a Hungary Helpset, ami a kormány nemzetközi humanitárius programja. Ennek az a célja, hogy már a származási országban azonosítsák a migráció kiváltó okait, és segítsenek megteremteni az otthonmaradás feltételeit. Ide tartozik a Stipendium Hungaricum program is, ami a 2018-19-es tanévben 51 országból több mint 4100 diákot hozott ide tanulni. “Az OECD szerint (Új-Zéland után) Magyarországon nőtt a legnagyobb mértékben a hivatalos fejlesztési támogatás (ODA) 20,7 százalékkal” – írják.

Vadasi szerint ez is mutatja, mennyire kétarcú a magyar migrációs politika, amibe a menekültellenes kampány mellett ez is belefér. “Ez egy fontos és jó szakpolitikai elem, és nagyon üdvözlendő, hogy ilyen mértékben növekszik a Magyarország által nyújtott támogatás. De ez nem oldja meg azt a problémát, hogy itthon nagyon nehéz egyáltalán eljutni a menekültügyi eljárásig, pláne védelmet kapni. Ugyanígy nem váltja ki azt a problémát sem, ahogy a határra érkező menekültekkel bánnak, és nem pótolja az elmaradt integrációs erőfeszítéseket sem” – mondta.

“Fontos lenne támogatni az itt élő menekülteket, hogy tényleg a magyar állampolgárokkal azonos esélyekkel induljanak. Bár a jogszabályok szerint azonos jogok és kötelezettségek vonatkoznak rájuk, ez a valóságban messze nem jelent egyenlőséget, és nem jelenti azt, hogy könnyen boldogulnának akár az egészségügyi vagy az oktatási rendszerben”.

A csehek próbálkoznak, de hiába

Ha a menekültek integrációjáról van szó, nem mindenki olyan szűkmarkú, mint Magyarország. A skála másik végén levő Csehországban 1994 óta fut egy 12 hónapos integrációs program: a résztvevők szociális munkást kapnak maguk mellé, akivel közösen dolgoznak ki egy integrációs tervet. “Ők nem csak központi, de helyi szinten is szánnak költségvetési pénzt arra, hogy a menekültek minél hatékonyabban illeszkedjenek be a társadalomba. Nyugat-európai országokkal összevetve persze a csehek sem számítanak élharcosnak, de mindenképp egy jól teljesítő tagállam” – mondta Vadasi.

Más kérdés, hogy a migránsokkal szembeni gyűlölet éppen Csehországban a legmagasabb az egész Európai Unióban. Ahogy az ábrán látszik, a csehek az EU-n belülről és az EU-n kívülről érkező migrációval szemben is nagyon elutasítóak, miközben Magyarországon valamelyest enyhült a helyzet. A jelentés szerint ez a hozzáállás visszaveti az amúgy kiterjedt integrációs politikák hatékonyságát is.

Ugyanígy a lengyel kormány is támogatja a hozzájuk érkező menekültek integrációját: egy tizenkét hónapos program keretében hozzájárulnak a nyelvtanulásukhoz és az egészségügyi ellátásukhoz, valamint szociális munkást is biztosítanak. Lengyelországban sokszor az önkormányzatok is aktívak ezen a területen, “Varsóban vagy Gdanskban külön figyelmet fordítanak rá, hogy a szociális lakhatási programok a menekülteket is elérjék” – mondta Vadasi. Ugyanakkor semmit sem lehet tudni arról, mennyire hatékonyak ezek a programok, hiszen nem készülnek róluk átfogó vizsgálatok. 

A szlovák állam – a magyarhoz hasonlóan – szintén nem tart fenn integrációs programot, náluk viszont elérhetők azok az uniós források, amikre nálunk másfél éve nem írtak ki pályázatot. A jelentés szerint a területen dolgozó civilek nehezen tudják megfelelő lakhatáshoz juttatni a menekülteket, és azt is nehéz elérni, hogy ne essenek ki a szociális ellátórendszerből. Bár a törvény szerint a menekülteket időszakosan integrációs központokban kellene elhelyezni, az egyetlen erre kialakított épületet nem használják.

Az egyedül érkezők panziókba vagy kollégiumokba, a családok és az idősek pedig többnyire magánbérleményekbe kerülnek, amit nehezen tudnak megfizetni. A szociális bérlakások sokszor azért nem elérhetők számukra, mert a helyi szabályozások olyan feltételeket szabnak, amiket esélyük sincs teljesíteni (például elvárnak bizonyos jövedelemszintet, vagy hogy egy ideje már az adott városban tartózkodjanak).

Azért vannak jó példák is: a kassai önkormányzat öt darab kétszobás lakást adott át egy civil szervezetnek, hogy menekültek költözhessenek be, Pozsonyban pedig a civilek és egy helyi egyház próbálja megoldani a lakhatási problémákat.