A világ mentális egészsége válságba jutott, minden országban egyre súlyosabb probléma a depresszió és a krónikus szorongás. Egy tavalyi tanulmány szerint a mentális egészség kezelésében sokkal rosszabb a helyzet, mint a fizikai egészségében, és ez rengeteg szenvedéshez vezet. A fejlett világban a depresszió lett a munkahelyi hiányzások egyik vezető oka, egyre többen égnek ki, az antidepresszánsok fogyasztása pedig meredeken emelkedik.

Az i-D most egy részproblémáról írt cikket „Abba kell hagynunk a mentális betegségek cool dologként való ábrázolását a közösségi médiában” címmel arról, hogy növekvő közegészségügyi kockázata van annak, hogy abban a korban, amikor a rossz közérzet már népbetegség, az emberek jelentős része ezzel pózol a Facebookon, Instagramon, Twitteren, Tumblren, stb.

Az Instagramon a #depressed tag több mint 12 millió posztot dob fel, köztük fekete-fehér fotókat, síró rajzfilmfigurákat, és szép, fiatal, fáradtan dohányzó lányokat meg tetovált, kigyúrt, szomorú fiúkat olyan képaláírásokkal, hogy „segítség” meg „el akarok menni messzire… örökre”. A mentális betegségek romanticizálásának már nevet is adtak, ez a „gyönyörű szenvedés”. A mentális betegségek mémesítésével a szorongást és a depressziót átmeneti érzésként, sötét képekkel és rövid szöveggel ábrázolják. A trend egy évtizede indult a Tumblrről, most már a Facebookon és az Instagramon is nagyon népszerű, több 10 vagy 100 ezren követnek csak depressziós mémeket és idézeteket posztoló oldalakat. A cikk szerint mivel az elmúlt 10 évben 71 százalékkal nőtt a mentális zavarral diagnosztizált 18-25 évesek aránya, a mentális betegségek átélésének hamis ábrázolása még tovább veszélyeztetheti a fiatalok amúgy is törékeny közérzetét.

Az internet sosem látott lehetőséggel kecsegtet, közösségek épülhetnek a közös mentális problémák köré: Csakhogy ezek a lájkvadász, romanticizált ábrázolások inkább tartósítják a mentális zavarokat, nem jók közösségépítésre. Sőt, a kevésbé kezelhető zavaroktól szenvedőket (bipolárisokat, borderline-osokat, skizofréneket) csak még jobban izolálhatja.

Egy 20 éves diák, Alex a lapnak azt mondta, hogy amikor egy pszichiáter azt mondta neki, bipoláris tüneteket produkál, azt első gondolata az volt, hogy:

„Basszus, ez még csak nem is egy menő betegség.”

Ekkor esett le neki, hogy a Tumblren a bipoláris kifejezést gyakorlatilag csak az őrült szinonimájaként látta.

A cikk szerint a „gyönyörű szenvedés” divatja a mentális betegségeket „menő” és „nem menő” kategóriákra osztja, így pedig az esztétikai megjelenítéshez túlságosan tabunak számító betegségeket még jobban háttérbe szorulnak. (Itt példaként Lana Del Rey és Kanye West imidzsét hozzák fel: az előbbi mindig a szép, de bizonytalan, megbántott, melankolikus emberként szerepel, míg az utóbbit – aki egyébként bipoláris zavarral küzd – egyszerűen bolondnak tartják.)

Az i-D szerint az is ártalmas lehet, ha a mentális zavarban szenvedők betegségét esztetizálják, de az is, ha valakinek a betegsége kimarad ebből a körből, és nem felel meg a 21. századi digitális trendeknek egy olyan társadalomban, amiben amúgy már jobban megértik és elfogadják a mentális problémákat. Ez pedig oda vezet, hogy akinek menő zavara van, azt intelligensnek, egyedinek és bájosnak tartják, akinek pedig nem, abból ezek a tulajdonságok valószínűleg hiányoznak, sőt egyre erősebben társítják hozzájuk az őrületet.

1947-ben Eli Siegel, az esztétikai realizmus alapítója tartott egy előadást A depresszió filozófiája címmel, amiben arról beszélt, hogy ahhoz, hogy megértsük a depressziót és más pszichiátriai rendellenességeket, először is észre kell vennünk a betegeket. Ahogy viszont a közegészségügyi krízis nő, és divatos lett a depresszióval meg a szorongással definiálni magunkat, ma még fontosabb lenne észrevenni az igazán súlyos eseteket. A mentális betegségek valós ábrázolására van szükség, nem pedig a popkulturálisan elfogadott és jóváhagyott értelmezésekre. Egyetlen valósághű betegségábrázolás sokkal hasznosabb, mint a több ezer szomorú, naplementés kép. (i-D)