Radikálisan át kell alakítani a munkát, mielőtt mindenki teljesen kiégne

A legtöbb ember egész életében kénytelen olyan munkát végezni, amit nem igazán lehet szeretni, sőt néha már úgy tűnik, a depresszió és a kiégés korunk alapállapota. Ez a hatóságokat is egyre inkább zavarja, májusban – 45 évvel azután, hogy Herbert J. Freudenberg német-amerikai pszichológus definiálta – a kiégési szindrómát hivatalosan is felvették az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) diagnosztikai kézikönyvébe, az ICD-11-be.

Fáradtság, cinizmus, csökkenő hatékonyság

A szakkönyv szerint a kiégésnek ez a három tünete lehet:

  1. fáradtság és fizikai kimerültség;
  2. a munkától való eltávolodás, negatív, cinikus érzelmek a munkával kapcsolatban;
  3. csökkenő professzionális hatékonyság.

Az orvosi diagnózishoz emellett még ki kell zárni más betegségeket, például a szorongást vagy az alkalmazkodási zavarokat, és a kiégést csak a munkahelyi környezethez kapcsolódóan lehet diagnosztizálni, az élet más területein nem léphet fel a tünetegyüttes (vagy ha fellép, más betegségre utal).

A kiégés veszélye főleg a humán szolgáltatások területén dolgozóknál nagy: először krízisintervenciós központok, egészségügyi és szociális intézmények munkatársainál figyelték meg, de aztán pedagógusoknál, jogászoknál, rendőröknél is tapasztalták. Az elmúlt 45 évben a kiégést nem tekintették önálló mentális betegségnek, de Linda és Torsten H. Voigt kutatók 2017-ben átnézték a téma szakirodalmát, és arra jutottak, hogy így is az elmúlt évtizedek egyik legtöbbet tárgyalt mentálhigiénés problémájának számított. Leginkább azért nem nem kezelték külön betegségként, mert a kutatások a kiégés okaira és körülményeire, nem pedig a diagnosztizálására koncentráltak.

A kérdés most az, hogyan fog javítani a munkavállalók életén az, hogy a kiégést elismerte egy olyan távoli, bürokratikus intézmény, mint az ENSZ egészségügyi ügynöksége. Nem tudni, hogy a WHO döntésével járni fog-e a munkavállalóknak kompenzáció a kiégésért, de nehéz elképzelni, hogy jól járnak azok a dolgozók, akiknek most is alig van hozzáférésük a mentális egészségügyi ellátáshoz. Változás nem a cégektől, hanem törvényektől vagy kollektív fellépésektől várható. Torsten H. Voigt, az RWTH Aachen Egyetem szociológusa a Vice-nak azt mondta:

„Úgy tűnik, van egy korlátja annak, mire képesek az emberek a társadalomban, és hogy hogyan szervezhetik meg a munkát. A technológia ilyen gyors fejlődésével, az automatizációval meg minden ilyesmivel igazából többé nem lenne szükségszerű, hogy mindannyian szarrá dolgozzuk magunkat.”

Az élet minden területét megfertőzi a munka

A kiégést 1974-ben Herbert J. Freudenberg így definiálta: „túlmunka vagy stressz okozta fizikai vagy szellemi összeomlás”. Az azóta eltelt évtizedekben a kiégés életformává vált, már nem is annyira a túlterheltség érzete, hanem generációs probléma. (Januárban a Buzzfeed „Hogyan lettek a milleniálok a kiégett generáció?” című cikke 433 ezer megosztást produkált.)

Josh Cohen, egy kiégésre koncentráló pszichoanalitikus 2016-ban ezt írta a jelenségről: „A kiégés nő, ahogy a munka egyre jobban behatol az élet minden zugába – ha egy órát tudunk szánni egy regény olvasására, kutyasétáltatásra vagy családi ebédre, hamar előjönnek a határidőkről szóló nyomasztó gondolatok. Még alvás közben is táblázatok támadják az elmét, miközben az ujjaink a paplan fölött egy fantombillentyűzeten gépelnek.” A Harvard és a Stanford kutatói egy 2015-ös tanulmányban arra jutottak, hogy a túl sok munka legalább olyan káros az emberi szervezetre, mint az állandó passzív dohányzás. A koreai-német filozófus, Byung-Chul Han is hasonlóról ír: szerinte a munkánk lett az életünk, ez pedig – az internettel együtt – felőröl minket.

Illusztráció: Bill Miles/Cultura Creative

A kiégési szindróma már a WHO eggyel előbbi diagnosztikai kézikönyvében, az ICD-10-ben is szerepelt, de csak kiegészítő diagnózisként. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha egy klinikai pszichológus diagnosztizálta a beteget, akkor kiégés helyett hivatalosabb diagnózist kellett találnia, mondjuk enyhébb depressziót, és aszerint kellett kezelnie, a kiégéssel emellett csak elméletileg foglalkoztak. Az ICD-11 még nem készült el teljesen, és 2022-ig nem is lép életbe hivatalosan.

Nem az embert, a munkát kell átszervezni

A WHO bejelentése azután történt, hogy Japánban nemrég módosították a munkajogi törvényt, hogy enyhítsenek az ország brutálisan sok munkaóráján: a túlórát havi 100 és évi 720 órában maximalizálták, miután 2017-ben hivatalosan már 190 ember halt meg karosi, azaz a túl sok munka miatt.

Nem mindenki elégedett a WHO döntésével. Eric Blanc szociológus a Vice-nak azt nyilatkozta: azzal, hogy a munkahelyi stresszt diagnosztizálandó problémának tekintik, „figyelmen kívül hagyják a valóságot, hogy a munkásmozgalom leépítésével párhuzamosan az évtizedek során nagyon megnőtt a munkaterhelés, és ez a forrása annak, amit egyéni kiégésként kezelnek”. Szerinte a kiégést rövidebb munkanapokkal és erősebb szakszervezetekkel lehetne megelőzni.

2018 végén egy új-zélandi pénzügyi cég bejelentette, hogy az év elején pár hónapra bevezetett, 4 napos munkahetes kísérletük sikeres volt: nőtt a náluk dolgozó 240 ember teljesítménye és a cég profitja, miközben a munkavállalók is jobb közérzetről számoltak be a plusz egy szabadnap miatt. Az elmúlt években több hasonló kísérlet zajlott, ezek általában hasonló eredménnyel zárultak, ezért az utóbbi időszakban a politikai pártok is egyre többször kampányoltak ezzel, például Ausztráliában és Nagy-Britanniában. (Sőt, még Magyarországon is kampányolt ezzel kicsit a Párbeszéd.) Persze kritikusai is vannak az ilyen ötleteknek.

Nyilvánvalóan ilyen intézkedések mellett is ki lehet égni, de Blanc szerint „a kirúgástól és az attól való félelem, hogy bármikor el kell fogadni a vezetők irányelveit, enyhíthetők valamilyen kollektív képviselettel”. Őt az is aggasztja, hogy a WHO szerint a kiégés diagnózisához a „csökkenő professzionális hatékonyság” is kell tünetként, pedig teljesen racionális viselkedés, ha valaki már csak a kiégéstől tartva sem akar olyan keményen dolgozni, mint azt a főnökei elvárják.

Voigt egyébként arról is mesélt a Vice-nak, hogy amikor a 2000-es évek közepén elkezdett foglalkozni a kiégéssel, még teljesen másmilyen volt a világ: a gazdasági világválság előtt álltunk, meg sem született az Occupy Wall Street, és Thomas Piketty sem írta meg a nagy hatású könyvét a kapitalizmusról. Voigt szerint a kiégéshez akkoriban még valamilyen pozitív jelentés is társult, kicsit menő volt kiégni, hiszen „kiégni is csak az tud, aki előtte lángolt”. Úgy álltak hozzá, hogy ha keményen dolgozol, akkor bármit elérhetsz. Ez az illúzió mára elveszett.