„Lehet élni kívül a rendszeren, amely megbetegített” – mondja Roland, aki egy szamárral járja Európát

A múlt héten a MÁV osztott meg egy fényképet arról, hogy az egyik járatukon egy szamár és egy kecske is helyet kapott. A poszt alatt megszólalt a szamár gazdája is, akiről azóta kiderült, hogy évek óta az állattal utazik, többnyire gyalog, de most épp késésben volt, ezért szálltak vonatra.

Roland kalandjai 2013-ban, az El Caminóval, azaz a Szent Jakab-zarándokúttal indultak, és kisebb megszakításokkal azóta is úton van, élményeiről pedig blogot vezet, illetve fenntart egy Facebook-oldalt is. Arról, hogy hogyan kezdődött ez az egész, hogyan lett szamara és hogy telik az élete, levélben kérdeztük. 

„A Caminóról először még az egyetemen hallottam egy pszichológiatanáromtól, aki megváltozott tudatállapotokkal foglalkozott, és a zarándoklatot mintegy terápiaként írta le. Nagyon érdekelt, de sokáig féltem kizökkenni a komfortzónámból. El kellett jutnom előbb arra a pontra, amikor már nincs mit veszítenem. Később, túl a vidéki tanári karrieren, ami nem sok sikerélménnyel kecsegtetett, már Budapesten éltem, amikor történt egy nagyobb megborulás az életemben: szerelmi bánat, munkahelytalálási és pénzügyi gondok, együtt az ország morális romlásának látványos jeleivel, amelyeket szinte a bőrömön éreztem. A sztorinak ez a része nem túl egyedi, akár korjelenségnek is nevezhető. 

Fotó: Rolandante

Eleinte »csak« a külföldre költözéssel kacérkodtam, aztán hasított az agyamba, hogy tulajdonképpen ez a tökéletes alkalom elindulni a zarándoklatra. Az útnak eredők jelentős része számol be valamiféle hívásélményről, nekem ez volt az. Egyébként valószínűleg sosem éreztem volna úgy, hogy erre most van elég időm és pénzem, de ekkor az volt bennem, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, úgyhogy megyek időkeretek, pénz és konkrét tervezés nélkül. Egy barátom, akinek rengeteget panaszkodtam, úgy fogalmazott, hogy akármi fog most történni velem, az jó lesz. Ha ez a valami az lesz, hogy az első ukrán kamionos elrabol, és egy jéggel teli kádban ébredek hiányzó szervekkel, az is jó lesz... Szóval augusztusra összeszedtem a sátorfámat, és teljesen lóvétlanul, egy 26 kilósra pakolt kölcsönhátizsákkal kistoppoltam a Pireneusok lábához, majd egy pásztorfurulyával bénázva elkezdtem szamárra kalapozni a zarándokút mentén. Így sikerült átfordítanom egy krízishelyzetet a javamra, ez volt 2013-ban. Azóta már kicsit tudok is játszani azon a furulyán.”

Azóta gyakorlatilag egyfolytában úton van.

„Azt tapasztaltam, hogy a zarándokúton sokkal normálisabban működnek a dolgok, lehet alapozni a bizalomra, és a vallás is többet jelent szenteskedésnél és kiüresedett szertartásoknál. Az emberek általában önmagukat keresni mennek oda, de a végére nem is annyira megtalálják, mint inkább megkreálják, felépítik magukat. Amit én felépítettem, ahhoz a zarándokút lelkisége és infrastruktúrája továbbra is tökéletesnek tűnt. Nem féltem többé attól, hogy mi lesz, ha munka nélkül maradok, mert láttam, hogy lehet élni kívül a rendszeren, amely megbetegített. Valójában nem is kellett ezen gondolkodnom, mert miután novemberben hazatértem, januárban már szólt a nő, akinél a szamarat hagytam megőrzésre Spanyolországban, hogy nem tudja tovább vállalni a felvigyázást, úgyhogy menjek vissza, és oldjam meg a helyzetet. 

LjubljanábanFotó: Rolandante

Vissza is mentem, amiből egy újabb, az elsőtől nagyon különböző zarándoklat lett, ezúttal télen, néptelen utakon, elképesztő időjárási viszonyok között, közben új helyet keresve Rocinanténak. (Erről az útról utólag írtam egy 12 részes visszaemlékezést a blogomba. Camino sztorikkal már tele van az internet, ezt olyanoknak javaslom, akik egy azoktól merőben eltérőt olvasnának.) Ekkor az is felmerült, hogy eladom a szamarat, de ez hál'istennek nem sikerült. Végül egy kis önfenntartó hippikommunában tudtam újra leparkolni Rocit, én meg egy közeli zarándokszálláson maradhattam önkénteskedni szállásért, kajáért cserébe, később pedig én is csatlakoztam a közösséghez a szamaram mellé. Velük élni is hatalmas tapasztalat volt. Tulajdonképpen azóta is úgy folyik az életem, hogy sosem kell gondolkodnom a következő lépésen, mert az mindig adja magát. Ebből született utazásaim jelmondata, amit egy pólófeliratról loptam: go with the flow, azaz menj az áramlattal.”

A szamár, mint tanító 

Mint Roland meséli, ez az a fajta hozzáállás, azaz a hosszú távú tervek hiánya a mai világban felelőtlenségnek vagy nihilizmusnak tűnhet, de részéről nem az, hanem egy nagyon mély személyes tapasztalat következménye:

„Ahhoz, hogy ezt megérezzük, le kell bontani az egónkat, ebben pedig sokat segít, ha visszatérünk a természetbe, és tanulunk tőle. Ilyen értelemben a nomád, sátrazós életmódon kívül nekem Rocinante a legnagyobb tanítóm. Sétáltam és dolgoztam együtt más szamarakkal is, de Rocinante az első és eredeti, őt szeretném Magyarországon lenyugdíjazni, ezért is sétáltam vele hazáig. A szamárötlet egyébként egy barátomtól származott, akit eleinte fűzögettem, hogy jöjjön velem, és utcazenéljünk együtt a Caminón. Azt mondta, ez király ötlet, de nincs kedve cipelni a hangszereket, a sátrat, meg azt a sok cuccot, ami az ilyen életmódhoz kell, úgyhogy szereznünk kéne egy szamarat, vagy valami. Ő ezt csak egy hülye poénnak szánta, én meg egyből tudtam, hogy valójában a világ legjobb ötlete. Végül a srác nem jött velem, nekem viszont azóta is ekörül forog az életem.”

Roland az utazás előtt szinte semmit nem tudott a szamarakról, de elmondása szerint zsigerből szimpatizált velük. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján pedig azt mondja, hogy kevesebb gond van egy szamárral, mint mondjuk egy kutyával. Ráadásul külön előnyös, hogy az út során őt is lelassítja: esélyük sincs kapkodni, amikor még a málha nélkül is lassan cammogó szamár jön mellette. 

„Ezzel türelemre tanít, és szinte rákényszerít az út természeti szépségeiben való elmerülésre. Van időm elmélkedni, magamba fordulni. A szamár egyebek mellett a béke szimbóluma, mert harcba nem lehet vezetni, mint a lovat, a Szent Jakab-út szimbolikájában pedig a segítőt jelképezi, amelyre mindannyiunknak szüksége van életutunk során. Egy ismerősöm mesélte, hogy amikor a terapeutájának szamaras zarándokterveit említette, az rögtön jött a pszichoanalitikus megfejtéssel: akinek sok terhe van, annak erős külső segítőre van szüksége azok cipelésére, különben összeroppan. Azt hiszem, ez valahol rám is igaz. Archetipikus szinten nagy jelentőséget tulajdonítok annak is, hogy az evangélium szerint Krisztus szamárháton vonult be Jeruzsálembe, hogy meghaljon a bűneinkért. A népi legendárium ezt azzal egészíti ki, hogy a csacsi annyira megszerette őt út közben, hogy elszökve a keresztjéhez járult leróni a tiszteletét az Úr előtt. A kereszt árnyéka rávetődött a hátára, és azóta van a szamaraknak, köztük Rocinanténak is kereszt alakú mintázat a hátán. Egyébként a hagyományos hazai szamárfajta, a magyar parlagi szamár is rendelkezik vállkereszttel” – mondja Roland.  De a szamárral sem ment minden simán az elején: 

„A legelső sétálós napunkon Rocinante nem volt hajlandó követni engem. Húztam, toltam, bekötöttem a szemét, mindennel próbálkoztam, és már kezdett ránk sötétedni, amikor is egy kereszteződésnél csak egyfelé volt hajlandó kanyarodni, holott a zarándokút egyenesen vezetett tovább. Nem bírtam rávenni, hogy folytassuk az utat, úgyhogy azt mondtam, oké, nézzük meg mi van arra, amerre a szamár akar menni. Felmentünk egy dombra, és ott volt egy elhagyatott istálló szénával, otthagyott abrakkal, tökéletes fekvőhellyel nekem és neki is. Érted, ő talált szállást! 

Ez azóta is folytatódik: amikor beesteledik, kiszúrja a sík, füves területeket, akkor is, amikor én már nem látok rendesen. Megáll, és elkezd arra böködni a fejével. Rendkívül szofisztikátlan kommunikál, csak meg kell tanulni értelmezni. Ahol egyszer már jártunk, ott csak követnem kell, mert tudja az utat, odafelé és visszafelé is. Ahol sátraztunk már korábban, ott azonnal megáll. A kezdeti nehézségek után nagyon hamar megtanult mindent, és most már tökéletes munkatársam. Például csak egyszer kellett feltuszakolni egy hídra, azóta a legszűkebb hidakat is be tudja venni, ami nem minden patásról mondható el. Az emberekből mosolyt és jóindulatot vált ki, miközben ő egyébként tök indifferens módon áll a cirógatásokhoz. Ez alól kivételt jelentenek a gyerekek: hozzájuk odamegy, hagyja magát megsimizni, azonnal jámborrá válik. Ebből az a tanulság, hogy a gyermeki frekvencia sokkal közelebb áll a természethez, és ezáltal a normalitáshoz. A gyerekektől és az állatoktól kellene sokat tanulnunk.”

A legutóbbi nagy projektjük az volt, hogy hazasétáltak Magyarországra. Elsősorban azért, mert Roland azt érezte, mind ő, mind a szamár kezd belefáradni az addigi életmódjukba. De ide is kitérővel jöttek: 

„Bejött a caminós élet, de nem akartam örökre ott ragadni Spanyolországban. Ez egyúttal alkalmat teremtett egy nagy álmom megvalósítására is, hogy elgyalogoljak a másik nagy európai zarándokvárosba, Rómába. Szóval tettünk egy kis kitérőt, és ez volt életem eddigi legnagyobb kalandja. Teljesen szándékolatlanul pontosan december 24-ére, szentestére értünk oda. Az utolsó pár száz kilométerre csatlakozott hozzám visszatérő társam az úton, egy fiatal lány, Csenge, akivel sose voltunk egy pár, de akkoriban valamiféle transzcendens életközösséget éreztünk, és azokban a napokban gyakorlatilag minden megtörtént velünk, ami a Szent Családdal történt a Biblia szerint. Volt istállóban alvás a város határában, pásztorok ajándékokkal, napkeleti bölcsek ázsiai kispaptanoncok formájában, szerecsenkirály egy szenegáli sekrestyés formájában, heródesi üldöztetés elvetemedett állatvédők formájában, szálláshelyekről való kiutasítás, és egy Emanuele nevű fickó, aki gyakorlatilag megmentett minket. (Emmánuel a Megváltó mellékneve, jelentése: „velünk az isten”.) Mindehhez a hab a tortán, hogy a harmadik nevem és így a védőszentem nem más, mint József… Éjfélkor a Szent Péter térre érve nem bírtam abbahagyni a bőgést. Egy megint csak sok szinten kiüresített intézmény, a karácsony telt meg hihetetlenül mély jelentéssel számomra. Azt éli meg ilyenkor az ember, hogy tök mindegy, hogy a valós történelemben tényleg megtörtént-e a Szent család sztorija, mivel a mitikus időben mindenképpen érvényessége van, és így a Szentírás és a hasonló emberi mitológiai tartalmak jóval többek pusztán tanulságos mesegyűjteménynél, ugyanis örök, elévülhetetlen igazságokat tartalmaznak. Félelmetes élmény!”

Kikerülhetetlen kérdés, hogy Roland miből tartja fenn magát. Mint elmondta, mindenkit ez érdekel a legjobban, és ez elég szomorú, mivel ez az érdeklődés társadalmunk alaphazugságából fakad. Az eredeti terve még az volt, hogy radikálisan szakít a kapitalizmus világával, és pénz, telefon és internet nélkül fog élni. Ma viszont már úgy érzi, hogy inkább kicsiben, a maga szerény szintjén kell hidat építenie egymástól látszólag távol álló csoportok közé: 

„Én egyszerre vagyok keresztény és eretnek, konzervatív és liberális, értelmiségi és csöves proli, nonkonform punk gyerek és szabálykövető tanár bácsi. Úgy gondolom, meg kell tanulnunk egyesítenünk a személyiségünkben ezeket a látszólagos ellentmondásokat, mert különben bezárjuk magunkat egy skatulyába. Szóval először is arra szeretnék válaszolni, hogy mi a hivatásom, mielőtt arra válaszolnék, hogy miből van kajám: én tanár vagyok. Ez a végzettségem, és ezt szeretném csinálni. A kurrens oktatási rendszeren belül nem tudtam ezt hatékonyan tenni, de a rendszeren kívülről, úgy érzem, több lehetőségem van a pozitív változás anyagát csepegtetni a társadalomba. 

Nem azért váltottam ilyen életmódra, mert nem akarok dolgozni, hanem éppen azért, mert akarok, és a korábbiakat sosem éreztem valódi, hasznos munkának. Káros sztereotípiákat szeretnék lebontani, amelyek akadályozzák az emberek közötti hatékony kommunikációt. Az én nehézségeim megoldása rendre sok erőfeszítésembe kerül, de ez nekem örömet okoz. Mások nehézségeibe belerokkannék (mint ahogy anno majdnem meg is történt), de ez nem azt jelenti, hogy az enyémek könnyebbek, hanem azt, hogy megtaláltam a saját utamat. Szerintem valahol mindenkinek ez lenne a feladata. 

Az anyagiak nem fontosak, jó ideje nem stresszelek már ezen. Sátorban lakom, a folyóban fürdök, kútnál mosok, gyertyával világítok – nincs rezsim. Kukából eszek, mert a nyugati országokban a boltok, pékségek, pizzeriák stb. egy csomó jó kaját kidobnak. Ez nagyon szomorú dolog, de legalább megvan a lehetőségem reciklálni, azaz valami üdvöset kihozni abból, hogy nem keresek pénzt. Közben mindig találok használható ruhákat, használati eszközöket is, tehát így még választanom sem kell, hogy mit főzzek, viseljek vagy használjak, mert azt használom, amit a gép dob. Go with the flow, ugyebár. Azt a kevés pénzt, amire mégis szükségem van például a TB-re meg a diákhitelem törlesztésére, szinte bármiből elő lehet teremteni, csak egy ötlet kell. Az utcazenélés továbbra is működik, és az én esetemben ez össze van kötve állatsimogatóval is, ami azt jelenti, hogy sokkal többen megállnak, lepacsiznak a csacsival, adnak neki egy répát, és ha szeretnének, hagynak a perselyben aprót, amennyit gondolnak.”

A Caminón pedig például abból volt pénze, hogy szamárfejes zarándokpecsétet tett ki, amivel aztán sokan akartak pecsételni, aki pedig akart, hagyhatott pénzt a becsületkasszában. Amikor pedig Csenge is vele utazik, kerámiaékszereket is gyártanak, gödörégetéses technikával, ebből is van ilyenkor bevételük. 

Európa útjait járva sokakkal megismerkedett, Észak-Olaszországban például egy szamaras közösség tagjait ismerte meg, akik egy emberként fogtak össze érte, amikor bajba került. A közösség állatasszisztált terápiát végez sérült gyerekekkel, és szamaras túrákat is vezetnek, Roland pedig úgy érzi, egyszer ő is szívesen foglalkozna hasonló dolgokkal. Emellett megismerkedett rengeteg szabadságra törő emberrel, akik kivonultak a társadalomból, és élnek, ahogyan és amiből tudnak, de nem sokuknál tapasztalja, hogy ezt meg is szeretnék osztani. 

„Szóval azt, amit én csinálok, csak én csinálom. Nagyszerű érzés, amikor egyedi módon, mindenkitől függetlenül, és némileg mindenkitől különbözve élhetsz – én ennek nyomán mindenkit biztatnék a saját útja megtalálására!”

– mondja Roland, de azt nem gondolja, hogy mindenkinek egy hasonló elvonulás és a nomád életmód a legjobb eszköz: mint fogalmazott, fontos, hogy mindenki a maga útján szépítsen a világon, még ha ezt az utat nem is mindig könnyű megtalálni. A zarándoklat egy jó módja ennek az önkonstrukciónak, és látványos, hogy évről évre egyre többen vesznek részt rajta, a Camino éppen reneszánszát éli. 

Magyarországtól nem szakadt el teljesen, rendszeresen hazajár, olyankor Rocinantéra kinti barátok vigyáznak. Abban, hogy hogyan viszonyulnak hozzájuk az emberek, vannak nemzeti, sőt, még tájegységi sajátosságok is, de mindig mindenhol rengeteg szeretetet és segítőkészséget tapasztalt. Mint Roland elmondta, a szamár megnyitja a szíveket, és sokszor az ő története is felkelti az emberek figyelmét. 

„Én is nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lesz Magyarországon, és elmondhatom, hogy alapvetően ugyanaz. Csak itt többet itatnak alkoholos italokkal, amitől jobban otthon érzem magam, hehe...”

Persze amiatt, hogy Roland már évek óta az utakat rója, mára ez lett számára a megszokott, így van, hogy ez lesz fárasztó: 

„Ha kilépsz a komfortzónádból, egy idő után az válik az új komfortzónáddá, ahová kiléptél. Így betalálnak az életed problémái, azok elől nem léphetsz csak úgy le, mivel saját maga elől senki nem menekülhet. De túlteszem magam ezeken az apró válságokon, mert lebeg előttem egy magasabb cél, és zsigerből érzem, hogy valami jó felé tart ez az életpálya, és az önmegvalósításom összefonódhat a közjóért való munkálkodással. Ez egy nagy hajtóerő, sok mindenen átlendít. Nincs átlagos hetem. Van, hogy leteszem magam egy helyen, és dolgozom a zarándokokkal a magam módján. Van, hogy önkénteskedem valahol, és akkor az életem egészen hasonlít a tipikushoz: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Legtöbbször viszont úton vagyok, azt meg mindig az adott út sajátságai irányítják.”

Mint meséli, a zarándoklás egyfajta fenntarthatósági, környezettudatossági projekt is: 

„Iszonyúan megviselnek az extrém melegek, nagyon sokszor sétálok Rocinantéval inkább éjszaka, és pihenek nappal. Tavaly Franciaországban volt, hogy két hónapon keresztül szinte minden nap esett az eső, az is eléggé megkeserítette az életünket, de valahogy túléltük. Fontos részét képezi az életprojektemnek a fenntarthatóság és a környezettudatosság, mert különben nincs jövő. Most egyébként azért kellett sietnünk Magyarországra, mert július legvégére le volt szervezve egy előadásom az Ozora Fesztiválra, a Csámbok Ház nevezetű programhelyszínre, ahol a fesztivál minden napján tematikusan tartanak workshopokat a különböző előadók, és az utazásaimról szóló előadást pont a környezetvédelemmel foglalkozó napra illesztették be, de csak mert véletlenül épp ott volt egy üres hely. Az előadás végén odajöttek a szervezők elmondani, mennyire meglepte őket is, hogy teljesen jól illettem a napi tematikába. Én csupán egy szokatlan példát tudtam felmutatni a fenntartható életre, de nagyon boldog voltam ettől. Ezt a témát mindenkinek a maga szintjén, a saját lehetőségeihez mérten kell kezelnie, és abból kihoznia a maximumot, hogy így járuljunk hozzá egy radikális szemléletváltáshoz a világban. Én például most ezt az előadást tudtam letenni az asztalra az ügy érdekében.”

A következő év pedig a könyvírásról szól: Roland novemberben hazaköltözik, és télen befejezi a szöveget. Az elmúlt hónapokban is írt, de lassan halad, mint mondja, nagyon kritikus magával. A könyv címe valószínűleg az lesz, hogy Öt év szamárral a Caminon, a Rómába történő megérkezésig fogja elmesélni az elmúlt éveit, és egy filozofikusabb bevezető után szerepelnek majd benne a kalandok meg a sztorik az útról. 

„Szeretnék olyanokat megszólítani a Camino és úgy általában a spiritualitás felől, akik hozzám hasonlóan irtóznak a Coelho-féle felfújt, mézes-mázos semmitmondástól” – mondja a könyvről, amelyhez éppen kiadót keres. Olyan megállapodást szeretne kötni, hogy a saját könyvét utána korlátlanul árulhassa, ha pedig ez nem jön össze, akkor közösségi finanszírozást indít: 

„A következő évre ugyanis az a tervem, hogy felpakolok Rocinantéra pár könyvet, és országjáró körútra indulok. Akár két-három naponta, kisebb-nagyobb települések művházaiba, könyvtáraiba, kávézóiba le lehetne szervezni könyvbemutatókat, beszélgetéseket, élménybeszámolókat, és így, direkt módon árulnám a könyvem, ebből éldegélnék egy darabig. Ha még egy vacsorát is kapok a szervezőktől, akkor aztán végképp boldog leszek.”