- Miért zárták le a déli szektort? - kérdezem a felvonóban Miguelt.

- Tüntetés van, Moralesék elcsalták a választást, megverették az egyetem rektorát.

- És kik zárták le az utakat, a rendőrök, katonaság? 

- Dehogy! Az egyetemisták! Az ellenzék! Itt „lent” élnek a gazdagok, érted, fent, az Altoban, 4000 méteren meg a csórók. Na, az igazi városiak meg a gazdagok nem szeretik Moralest, azért van itt délen az ellenállás központja. 

Turisták vagyunk La Pazban, Bolívia kulturális fővárosában. Ez az egyik legkülönösebb fekvésű város: egy tölcsérszerű völgyből húzódnak egyre feljebb a házak 3600 métertől 4000 méteres tengerszint feletti magasságig, míg el nem érik a platót (El Alto), ahol a szegényebb negyed épül. Felvonóval ereszkedünk a város fölött, a vakolatlan téglaházak közt alig látni autót, szombat van, nyugi, itt-ott fociznak, aztán lefelé haladva változik a kép: vakolt, festett házfalak, rendezett kertek, luxusépületek, ez már az elitnegyed. 

Ahogy a végállomáshoz érünk, változik a hangulat, az utak lezárva, kisbuszok, taxik állnak egy kupacban, alattunk morajlik a tömeg, mindenki jegyet akar a felvonóra, kijutni a déli szektorból. Kiszállunk, a Hold Völgyébe akarunk eljutni, innen alig 5 kilométer. A tömeg békésnek tűnik, az útzár esetlegesnek, ennek ellenére nincs taxis, aki átvinne minket, menjünk szépen vissza a felvonóval a városközpontba, javasolják.

Negyedszerre is elnök?

Evo Morales 2005 óta zsinórban háromszor nyert elnökválasztást, a bolíviai alkotmány szerint többször nem indulhatott volna, ezért 2016-ban módosított egyet a gránitszilárdságú alkotmányon. Az ellenzék és vezetője, Carlos Mesa kellően felpaprikázott hangulatban készült az idén október 20-ai megmérettetésre.

A szavazatszámlálás során kiderült, hogy Evo Morales nyerésre áll ugyan, de ha az eredmény így marad, nem lesz elég az egyértelmű győzelemhez (legalább 10 százalékkal több szavazatot kell összegyűjtenie az elnökjelöltnek ahhoz, hogy az első körben nyerjen), második fordulót kell kiírni decemberben. 

Az ellenzék ujjongott, aztán jött a hidegzuhany: a vidéki szavazatok egy részére még várni kellett, a szavazatszámláló rendszer pedig egyik pillanatról a másikra lefagyott, 24 órán keresztül nem lehetett hozzáférni a választási adatokhoz, és mire helyreállt, Morales már 10,02 százalékkal vezetett. Azaz nyert, büszkén jelenthette be, hogy negyedszerre is ő lett Bolívia elnöke. 

Az ellenzék csalást kiáltott, és utcára szólította híveit. La Paz-ban azóta folyamatosak a tüntetések, hol az ellenzék tódul a parlament elé, hol a Morales-párti tömegek vonulnak. Petárdák robbannak, száll a könnygáz, feszült a hangulat, de korántsem olyan súlyos a helyzet, mint Bolívia legnagyobb és politikailag legfontosabb városában, Santa Cruz-ban. 

A város hagyományosan az ellenzéki erők központja, az elnökválasztás gyanús körülményei után szinte rögtön reagáltak a cruceñok, és általános sztrájkot hirdettek. Az emberek sebtiben felvásárolták a tartós élelmiszereket, a boltokat és az iskolákat bezárták. A blokádok megbénították az egész várost, a repterekre is alig jutnak ki az emberek. Bár a hivatalos, Morales-párti sajtó az ellenzéket és az ellenzék vezetőjét teszi felelőssé a zavargásokért, a santa cruz-i vagy akár cochabambai eset is azt mutatja, hogy ezekben a városokban nem kellett felsőbb utasítás vagy biztatás Carlos Mesától, itt a lokális politikai arcok léptek fel az elcsaltnak vélt választás miatt. 

A santa cruz-i események hatására Morales sem volt rest izzítani a saját bázisát, kokatermesztők, bányászok érkeztek a városok közelébe, hogy ne csak szavakkal, hanem aktívan is részt vegyenek az ellentüntetésekben. A Santa Cruz vonzáskörébe tartozó Montero városában a kormánypárti tüntetők bontani kezdték az ellenzéki barikádokat, a véres összecsapásoknak két halálos áldozata volt. 

Honnan jött Morales, kik támogatják?

Morales baloldali patrióta politikusként 2005-ben nyerte meg először a választásokat. Előtte is intenzíven jelen volt az ország politikai életében, a hagyományos kokacserje-termesztés egyik élharcosaként kivívta az őslakosok szimpátiáját. A dél- és közép-amerikai országok gazdaságára és politikájára rányomja a bélyegét a több száz éves gyarmati elnyomás, a 19. század elején létrejött „független” országok csak a meggyengült Spanyol Királysággal szemben lettek függetlenek, az országok vezetői leginkább a gyarmatokon született spanyolokból, vagy a kreol elitből kerültek elő. Bolívia történelmében épp ezért volt reménykeltő, amikor az őslakos származású Evo Morales került vezető pozícióba. 

Tizenkét éven át tartó elnöksége eleinte szinte diadalmenetnek tűnt: államosították a földgáz- és olajvállalatokat, a bevételek egy részét fejlesztésre fordították, csökkent a mélyszegénységben élők aránya (nem is kicsit: 38-ról 17 százalékra), új utak épültek, mérsékelten modernizálódott La Paz és Santa Cruz. 

A társadalom 20 százalékát kitevő, évszázadokig elnyomott őslakosság (ajmara, kecsua és további 32 törzs) érdekei előtérbe kerültek, a hivatalos állami zászlóval egyenrangú szimbólum lett az őslakosság szivárványszínű lobogója.

Morales szoros viszonyt ápolt a latin-amerikai baloldal karakteres figuráival: csodálattal nyilatkozott Fidel Castróról, szövetségre lépett Ecuador elnökével, Rafael Correával és az akkoriban még ereje teljében lévő Venezuela vezetőjével, Chávezzel. 

Morales népszerűsége töretlennek tűnt, az elmúlt két választást rendre 60 százalék feletti eredménnyel zárta, a közelmúltban azonban nem csak az alkotmánymódosítás miatti elégedetlenség gyöngítette a hatalmát:

• Miközben fellépett a környezet védelmében (az ősi Pachamama-földanya kultusz jegyében), nem tett látványos intézkedéseket az égetéses földművelés ellen az Amazonas erdeiben.
• A korábbi baloldali latin-amerikai összefogás erős embereit konzervatív politikusok váltották le Ecuador és Brazília élén, Venezuela pedig Chávez halála és az olajár mélyrepülése után válságba került. 
• Morales beleállt néhány igen kényes diplomáciai konfliktusba. 

Ezek egyik még a Chile elleni 1884-es háborúra nyúlik vissza, amikor Bolívia elvesztette tengeri kijáratát és ezzel komoly kereskedelmi hátrányba került a többi dél-amerikai országgal szemben (Paraguay-on kívül csak Bolíviának nincs tengerkapcsolata a kontinensen.) Morales 2013-ban a hágai Nemzetközi Bíróság elé vitte az ügyet, de a bíróság Chilének kedvezett. 

Izgalmas az a performansz is, amelynek során Evo Morales az argentin származású Ferenc pápát halmozza el különféle politikai töltetű ajándékokkal: itt egy sarló-kalapácsból faragott feszület, ott egy könyvecske, amiben visszakövetelik Chilétől a tengeri kijárót. 

Bolívia nemzeti büszkeségét megtépázta az elmúlt bő százötven év.

Miguel hevülten magyarázza hazája feldarabolását egy fémtérkép előtt La Paz főterén: a tengeri kijáratot Chile vette el tőlünk, a gumifaültetvényekre Brazília tette rá a kezét, Argentínának a bányáinkra fájt a foga, és aztán jött Paraguay, hogy a földgázt is elvegye tőlünk! Megvertek minket, meg is kapták a területet, amit akartak, de a földgáz – mutat somolyogva Miguel a délkeleti határsávra –, a földgázlelőhelyek mind a mi oldalunkon maradtak. Bolívia területeinek a felét elvették – mondja, de hangját elnyomja az üvöltés, tőlünk pár méterre Morales-ellenes tüntetők kiabálnak a rendőrökkel, a téren egyszerre burran fel több száz galamb. 

La Paz latin-amerikai viszonylatban elég izgalmas város, európai szemmel nehezen tűnik élhetőnek, a tömegközlekedést csak tapasztalati úton, spanyol nyelvtudással és rengeteg türelemmel javasolt igénybe venni, a házak nagy része befejezetlen, feles téglából épülnek, az ablakokban egyrétegű üveg, fűtés nincs. Közben pedig ott fut a város felett a hipergyors, nyolc vonalból álló felvonóhálózat.

Miközben sétálunk a város legszebb, épségben maradt koloniális utcáján, Miguel felrajzolja a politikai térképet: a városokban erős az ellenzék, vidéken örülnek annak, amit a rendszer adott nekik az elmúlt években. 

Az élet sója

Kíváncsi vagyok erre a vidéki Morales-pártiságra, pár nappal később La Paztól 600 kilométerre délre utazunk Salar de Uyuniba. Még mindig 3600 méter magasan járunk, a város reptere apró, a feladott poggyászainkat csak úgy lepakolják egy kocsiról, felkapjuk, öt perc alatt bent vagyunk a központban, a szélseperte utcákon vakít a napfény, sokszoknyás-kalapos ajmara asszonyok árulják a gyümölcsöt, magvakat, vécépapírhegyeket, üdítőt, csirkét, műanyagárut. Itt nyoma sincs a tüntetéseknek, minden megy a megszokott kerékvágásban, mondja Lucil, akinél a sivatagi transzfert intézzük. 

A világ legnagyobb sósivatagának szélén autózunk, vad vikunyacsorda mellett hajtunk el a bikaerős Toyota dzsippel, sofőrünket, Ibert kérdezem az elnökválasztás nyomán kialakult helyzetről.

Hogy mit akarnak ezek? Államcsínyt, forradalmat, felfordulást. Itt semmi se volt Morales előtt 

– mutat az előttünk kibontakozó sivatagos tájra. – Evo Morales megreformálta a mezőgazdaságot, az iskolarendszert, közműveket vitt a falvakba, azóta van áram, víz a házakban, utakat épített nekünk. Ez a felkelés kívülről van támogatva, az USA-ból – amikor ideér a mondandójával, az aszfaltozott út hirtelen megszakad, egyenesen rákanyarodunk a sivatagra és napokig csak ezt a földes, homokos, köves utat látjuk magunk előtt.

A sósivatag végtelennek tűnik, a szélén itt-ott bányavárosok, sókitermeléssel foglalkozó falvak, a házak egy része sótéglából van rakva, sótéglából vannak az ágyak és az asztalok. A sivatag szélén húzódik az Andok, a sós vizű, színes lagúnákban flamingók ezrei kutatnak rákocskák után, körülöttünk 5-6000 méteres csúcsok, hófödte kúpvulkánok, a hegyvonulat egyben a bolíviai-chilei határ, de félóra autózással akár Argentínába is átérünk. 

Chilében hetek óta tartanak a tüntetések, tömegek vonultak az utcára, az elmúlt hetek összecsapásainak legalább tizenkilenc halálos áldozata volt. Argentínában a jobboldali kormányt baloldali váltotta október végén, Peruban az elnök feloszlatta a kongresszust, Brazília helyzetéről és a Bolsonaro-jelenségről nemrég olvashattunk egy alapos esszét. Bár a Bolivar által kifundált Latin Amerikai Egyesült Államokat azóta sem sikerült összetákolni, a közös közvetítő nyelv és a közös múlt révén a régió országai intenzíven reagálnak egymás kulturális, politikai, gazdasági eseményeire. 

A legutóbbi híreket már itthonról olvassuk: a santa cruz-i, a cochabambai és a sucre-i rendőrség is átállt a tüntetők oldalára. Morales már puccsot emleget.

Írta: Borbáth Péter

Frissítés, 14:28: Vasárnap Morales bejelentette, lehetnek új választások Bolíviában.