Mostantól nem folyik tonnaszámra a kaka és a betét a Ráckevei Dunába, ha kitör a zápor

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem
Fotó: Bruzák Noémi/MTI/MTVA

Szerdán, egy szennyvíztisztítóban, elementáris pöceszagban tartott eseményen derült ki, Magyarország, de legalábbis a magyar politika mitől tudna normálissá válni.

Az állandó mínusz húsz fokos szubjektív hőérzettől.

Olyan esemény tanúja voltam ugyanis, ahol egy vezérigazgató (Palkó György, Fővárosi Csatornázási Művek) és két politikus, azon belül egy főpolgármester-helyettes (Tüttő Kata, Budapest) és egy polgármester (Baranyi Krisztina, Ferencváros) is felszólalt, ennek ellenére

  • Az egésznek volt értelme.
  • Mindenki célratörően, értelmesen és a tárgyra szorítkozva beszélt.
  • És az egész tokkal-vonóval, bevezetővel és önironikus szalagátvágással együtt nem tartott tovább tíz percnél.

A trió egyébként a dél-pesti szennyvíztiszítóban avatta fel a frissen elkészült záportározót, ami lehetne érdektelen, kishírt sem érdemlő dolog, ám a legkevésbé sem az volt. 

A klímaváltozás elvont vagy tőlünk sokezer kilométerre történő, jó esetben is csak dollárezermilliárdokból orvosolható és nem tőlünk függő eseményei mellett a felmelegedés igazából egy csomó olyan problémával is jár, amikre itt és most, szinte azonnal lehetséges reagálni, ráadásul nem kell hozzá leállítani a repülőközlekedést, bevarrni a tehenek seggét és mindenkinek undorító szójatermékeket ennie. 

Az egyik ilyen probléma az, hogy a mindenütt szélsőségesebbé váló időjárás miatt hiába van úgy általában szárazság éves szinten, azon belül egyre gyakoribbak a hirtelen lezúduló, heves záporok. Amik a folyók közelében épült városokban, legyenek azok kicsik vagy nagyok, újfajta dilemmát okoznak. A települések csatornahálózatát a világon a legtöbb helyen úgy építették meg ugyanis 100-200 éve, hogy közös gyűjtőcsatornákba vezették a lakásokból és üzemekből érkező szennyvizet és az égből lehulló csapadékvizet. Azért tettek így, hogy ne kelljen két, párhuzamos, istentelenül drága rendszert kiépíteni. Ezek a gyűjtőcsatornák a szerencsésebb országokban nem egy természetvédelmi területre, vagy egy ivóvizet biztosító folyóba, hanem egy szennyvíztisztítóba vezetnek.

A dolgok normális menete az, hogy a szennyvíz, vagy esős napokon a szenny + esővíz kombó bejön a gyűjtőcsatornán, a telep megtisztítja, aztán beleereszti a legközelebbi folyóba. De ha hirtelen zápor zúdul le és annyi kombó érkezik a csövön, amennyit a telep nem képes feldolgozni, akkor nincs más megoldás, mint kihagyni egy fázist a folyamatból és az undorító, szennyes elegyet a telep kihagyásával közvetlenül a folyóba ereszteni. Benne kakadarabokkal, intim betétekkel és hasonlókkal.

Mutatom, hogy ez hogy néz ki a gyakorlatban:

És ez így történik minden folyóközeli magyar településen, minden nagyobb zápor közben és után. 

A szerdai esemény igazi főszereplője Baranyi polgármester volt, aki a polgármesterségről mégcsak nem is álmodó kerületi képviselő korában, konkrétan 2017-ben kezdett aktivista kampányba az RSD, vagyis a Ráckevei-soroksári dunaág visszatérő szennyezése miatt. A környezetvédelmi aktivitásáról akkoriban már jól ismert helyi politikust horgászok keresték meg azzal, hogy amikor erősen esik, a tiszítómű minden alkalommal gusztustalan szennyet enged az egyébként Natura 2000-es védettségű, ritka úszólápokkal tarkított, emellett több tízezer embernek sportolási és lazulási lehetőséget nyújtó folyóágba.

A szerdai esemény azért is volt atipikus, mert a harmadikként beszélő Baranyi a megnagyobbított záportározót elsőként Tarlós István korábbi főpolgármesternek köszönte meg. Nem véletlenül. Amikor ugyanis Baranyi heves kampányba kezdett az ügyben, Tarlós - hiába voltak politikai ellenfelek - hamar engedett neki, de nemcsak szavakban, hanem pénzzel is, amiből ez az új, pontosabban jelentősen kibővített záportározó lett. Ami a megnövelt méretével arra jó, hogy amikor jön a zápor, legalább az első negyven percben érkező szenny-eső keveréket képes eltárolni. Márpedig az esőzés elején mindig nagyobb a gusztustalan dolgok töménysége a koktélban.

Abban a koktélben, aminek a hatása nem tűnik el a befolyó szenny felhígulásával. A vele érkező szilárd szemcsék ugyanis leülepszenek. Amikor idén júniusban elmentem Baranyival egy csónakos expedícióra az RSD-re, a tiszítómű befolyója alatti népszerű Molnár-sziget kiságában másfél méter vastag, irtó büdös, fekete, ragadós, lerakódott szennyvíziszap-réteget mértünk.

A katarzis szó használata talán túlzás lenne, de Baranyi szennyvízügyi sztorija ezzel az avatással mindenképpen kerekké vált. A kezdetén egy kormánypárti vezetésű városban volt egy már megszűnt ellenzéki párt magányos kerületi képviselője, aki reménytelennek tetsző harcba kezdett az RSD-be érkező kaka ellen, most pedig, politikai értelmben pár pillanattal később, egy ellenzéki vezetésű város kerületi polgármestereként avathatta fel a minden esélytelenség ellenére megvalósult kakaellenes védőművet. Amit ő és mi is - Baranyi elszántsága mellett - nem kis részben a kormánypárti exfőpolgármesternek köszönhetünk. 

Ezért is történhetett, hogy a szalagátvágós ceremóniákat saját bevallása szerint kifejezetten rühellő Baranyi, aki azt is bevallotta, hogy sose vágott még át szalagot, ezúttal megtette. Hogy biztosan nem kamuzott az első alkalomról, abból is kiderült, hogy a dörzsölt Palkó vezérigazgatónak kellett figyelmeztetnie, hogy ollócsattogtatás közben nézzen fel, vagy használhatatlanok lesznek a fotók.

Nem hittem volna, hogy egy záportározóban is képes leszek kínos helyzetbe keveredni, de ez a tényleg nem tipikus esemény bebizonyította, hogy mégis. A megjelent vendégek között volt ugyanis Mezey György, az egykori szövetségi kapitány, aki utoljára vezettt ki a magyar focistákat a vébére, és akiről nem tudtam, hogy szennyvízkezelési szakember. Együtt csekkoltam be vele a kapuban, aztán azt is megtudtam egy sajtós kollégától, hogy az RSD-n horgászó érintettként jött el. A fent részletezett 10 perces avatóünnepség után, már fent a tározó tetején odaléptem hozzá. Bemutatkoztam, majd azzal a lendülettel elhadartam neki, hogy biztos nem emlékszik, de sok-sok éve találkoztunk egyszer, Szigligeten, a telkén, ahová egy ismerőssel érkeztem és ahol pecáról beszélgettünk kicsit, majd bemutatót tartott a moszkvai őrkutya típusú kölyökkutyájával, akinek az volt a produkciója, hogy ha valaki úgy tett, mintha elájult volna, rámászott, a négy lábát négyfelé meresztve ráfeküdt, hogy felmelegítse, majd elkezdte nyalogatni a fülét és bele is ugatott. 

Ön szerint kihez beszél? - szakította meg a remek sztorimat Mezey György. 

Szörnyű gyanú hasított belém ekkor. 

Persze, hogy nem Mezey György volt az. 

Azt hittem, beleugrom az egyelőre száraz bűzmedencébe. De horgász kollégám megszánt, és elárulta, hogy ha nem is ő az egykori kapitány, legalább a legendás edző bátyja.

Szar ügy!