Kínos vereséget szenvedett a Barcelona Valenciában, de ez a 0-2 egy dologra talán jó lehet: a meccs kivételes kegyetlenséggel mutatott rá a csapat problémáira, talán még a Valverde-korszakban megszokottnál is kegyetlenebbül.

Már itt a nulladik percben fontos megjegyezni, hogy a csapat és nem az új edző, Quique Setien problémáira. Setiennek ez mindössze a harmadik meccse volt a csapattal, két győzelem után most kapott ki először. Pep Guardiola - akinek vele szemben legalább megadatott egy nyári alapozás, mielőtt élesben meccselt volna - egy Numancia elleni idegenbeli 0-1-el indított a bajnokságban. Hogy utána a Katalán Kupában - igaz egy rakás kezdőjátékosát pihentetve - 3-1-re kapjon ki az ötödosztályú Sant Andreutól, majd első hazai bajnokiján csak 1-1-et érjen el a szintén nem túl acélos Santander ellen. Ezután 13 zsinórban megnyert meccs jött, illetve nem mellékesen összeállt az, amit nem kevesen minden idők legjobb focicsapatának tartanak.

A Barcelonának pedig egyfajta specialitása az elképesztő hullámzás: a Luis Enrique-korszak első telén majdnem kirúgták az idény elején szerződtetett edzőt, akinek Messi is az eltávolítását követelte, miközben a szurkolók és szakértők kórusban siratták a régi szép játékot, hogy öt hónappal később a csapat megcsinálja a triplázást, a bajnokság, a Király -kupa és a BL megnyerésével, a döntőben 3-1-re verve a Juventust.

Mindez persze nem feltétlenül jelenti, hogy a Setien-csapatban is benne lenne egy ilyen felívelés - például azért, mert mind Guardiola, mind Luis Enrique idejében összehasonlíthatatlanul erősebb volt a keret, nem beszélve arról, hogy Messi is mennyivel fiatalabb volt - de az biztos, hogy az arcpirító szombati produkció ellenére butaság lenne máris temetni az új edzőt és az idényt.

A 0-2 fő tanulsága az, hogy ebben a kizárólagos formában egyszerűen nem folytatható a Barcelona “adjuk oda a labdát Messinek, aztán ő megoldja valahogy” taktikája. Ennél mindenképp több kell. Nem kizárólag azért, mert ez filozófiai szinten méltatlan a Cruyff-féle totális csapatfutball hagyományára büszke Barcához - hiszen már rég nem ennek a szellemében játszanak - hanem azért, mert ez rövid távon sem fenntartható.

A szombati vereségnek nyilván több alapvető oka is volt, de az egyik mindenképpen az, hogy a csapat a meccs harmadáig lényegében képtelen volt eljuttatni a labdát Messihez, nemhogy ígéretes szituációkban tenni meg ezt. Az első félidő leginkább arra emlékeztetett, ahogyan Messi az argentin válogatottban szokott szenvedni, ahol a szervezetlen és tőle minőségben kategóriákkal gyengébb csapattársai hosszú időszakokra azt is képtelenek megoldani, hogy egyáltalán odaadják neki a labdát bárhol az ellenfél térfelén.

Onnantól kezdve, hogy ez végre sikerült, azonnal kiütközött az idei Barcelona szokásos gyengéje: ez a szörnyen egyoldalú taktika még azokat a játékostársait is elbizonytalanította, akik egyébként képesek kapura lőni: a Barcelona 14 kapura rúgásából 11-et vállalt Messi. Aki szombaton éppen nem volt csúcsformában és ezúttal az utóbbi idők menekülő útvonala, a szabadrúgáslövés sem működött: háromszor is próbálkozhatott az ő szintjén ígéretesnek tűnő helyzetből, de kétszer egészen reménytelenül próbálkozott, egyszer meg oda lőtt, ahol a kapus állt.

Pedig a Valencia és Celades edző nem találtak ki semmi különlegeset: mélyen visszahúzódva próbálták lezárni a területeket és várták a kontrázás lehetőségét.

A Barca 3 középső védővel - Umiti, Piqué és Sergi Roberto - 5 középpályással és a kvázi-csatárduóként előretolt Griezmann-Messi kettőssel állt, fel.

Az, hogy a csapat a meccs kezdetén legalább a labdabirtoklásban képes volt hatalmas fölénybe kerülni, az - egy cruyffi filozófiára építő csapattól meghökkentő módon - lényegében egyetlen játékosnak, Busquetsnek volt köszönhető. Ő prímán tette a dolgát: labdavesztéskor visszalépett negyedik embernek a védősorba, előrejátékban pedig a középpályára fellépve jó passzokkal indította a társait.

A meccs első szakaszában a legnagyobb probléma az előrejátékkal az volt, hogy más-más okból ugyan, de Busquets mind a négy középpályás társa mélyen a tudása, illetve a megszokott produkciója alatt teljesített. A hosszú sérüléséből éppen csak visszatérő Arthur esetében ez valamennyire érthető is volt. Setien mester felelőssége abban mindenképp felvethető, hogy a jól láthatóan rozsdás, tompa brazilt a második félidő 10. percéig fent hagyta. Ugyanez vonatkozik Ansu Fatira, annak ellenére, hogy a második félidő elején az ő nevéhez fűződött a Barca első igazán veszélyes helyzete és lövése.

Fati, aki még mindig csak 17 és talán el is fáradt a kupameccsen, látványosan tompa volt és amikor labdát kapott a jobbszélen, lényegében egyetlen egyszer sem próbálta meg csellel vagy elfutással megbontani a védelmet, pedig egyébként éppen ezek lennének az erényei. Ezzel hatalmas segítséget nyújtott a Valencia védelmének, akik egy idő után bizton számíthattak arra, hogy ha a körbepasszolgatás közben a Barcelona jobbszárnyára kerül a labda, nem kell semmitől tartaniuk.

Jordi Alba és Frenkie de Jong igen gyenge játékára még ilyen magyarázatot sem találni. Alba pontatlansága azért volt szinte drámai hatású az eredményre nézve, mert a Luis Enrique távozása óta játszott “adjuk Messinek, ő majd megoldja”-taktikában rá kiemelt szerep hárul, mivel úgy tűnik, a mostani keret tagjai közül ő érti meg magát a legjobban az argentinnal. De szombaton Alba is jókorát betlizett. Az öngólja egyfelől persze alapvetően peches eset, de ha nem kóvályog indokolatlan helyen a kapuja előtt, a lehetősége sem állt volna fenn annak, hogy egy kapu mellé tartó labda bepattanjon róla. Ennél azonban sokkal többet számított, hogy mennyire hatástalan volt támadásban.

Elől Griezmann olyan elveszve futkározott, mint akinek elképzelése sincs arról, hogy miért és hová kellene helyezkednie. Ez nem kizárólag Setien hibája, a láthatóan önbizalomhiányos francia helyét a leigazolása óta nem találták meg, az új edzőnek pedig rövid ideje volt arra, hogy kitalálja, hol tudna hatékonyan játszani valaki, aki alapvetően ott érzi jól magát a pályán, ahol Messi. Griezmann a tipikus, Ibrahimovic-típusú Barcelona-igazolás: lehet, hogy elsőre jól hangzik a neve, de egyik edző sem szerette volna, a játéka nem igazán passzol a Barca-stílushoz és látható értelme sem volt a megszerzésének.

A Barcelona hagyományosan gyengén teljesít, ha az ellenfél képes átjátszani a középpályáját, de Guardiola, sőt még Luis Enrique időszakában is ez a labdavesztést követő azonnali letámadás miatt igen ritkán fordult elő. Amióta nincs az a hű de komoly visszatámadás, a dolog egyre gyakoribb, miközben a védelem egyre gyengébben muzsikál.

Szombaton viszont nem gyenge, hanem egyenesen katasztrofális volt a hátsó hármas teljesítménye.

Főleg amiatt, hogy a csapat sokszoros megmentője, Piqué, ezúttal ritka gyenge napot fogott ki. Hamar összehozott egy tizenegyest, talán ez billentette ki a szokásos egyensúlyából. A Lenglet helyett csapatba rakott Umtitit nem is tudom, hogy láttam-e valaha is ennyire rosszul helyezkedni és ennyit hibázni-bizonytalankodni. Nála csak Sergi Roberto téblábolt elveszettebben a túlsó oldalon. Így nem jött be Setien azon húzása, hogy a csapat dzsókerét a középső védőhármasba rakta be, mert az idényben eddig Sergi Roberto legalább a jobboldali középpályás felfutásait bele tudta rakni a közösbe. Ezek most eléggé hiányoztak.

A Barcelona középpályás védekezésének és védelmének közös gyengélkedése főleg az első félidőben volt feltűnő, annak ellenére, hogy 0-0-val fordultak és a másodikban kapták a gólokat: a mélyen visszahúzódó Valencia első 3-4 labdaszerzése minden egyes alkalommal ziccerrel végződött és csak a fantasztikusan védő ter Stegennek köszönhették, hogy nem dőlt el minden a 30. percre.

A hazaiak pedig remekül küzdöttek és önmaguk fölé nőttek - a 13. próbálkozásra tudták otthon megverni a Barcelonát - de az az igazság, hogy még csak igazi extra sem kellett tőlük a győzelemhez.

A vereség olyan szempontból jött jó a Barcelonának, hogy ez akkora pofon volt - szinte egész idényben ők voltak a listavezetők, most pedig hárompontos hátrányba kerültek a Valladolidban nagy nehezen 1-0-ra győző Real mögött - amire valamit reagálniuk kell. Vagyis gyorsan elő kell húzniuk minimum egy B, de inkább egy B és egy C tervet, ha az A sajnos nyilván az “adjuk oda Messinek” marad is.

A 0-2 pedig legalább nyomást helyezhet a látványosan alkalmatlan klubvezetésre is, akik képesek voltak az idény felénél kirúgni azt az edzőt, aki minden teljes idényében bajnok lett a csapattal és most is az élen tartotta őket. A nyomás pedig nemcsak a közönség és a sajtó felől növekszik: most először tűnik legalábbis elvben elképzelhetőnek, hogy Messi a reménytelen idény végén megunja a tötyörgést és vagy eligazoljon, vagy ami ennél is valószínűbb, visszavonuljon, hogy ne kelljen ilyen kellemetlen idényekkel rombolnia a nimbuszát.