Toldozott-foldozott, nevetséges rendőrnyelven megírt szöveget akarnak eladni nemzeti alaptantervként

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem

Január 31-én, szinte titokban, a Magyar Közlöny aznapi öt kiadásának egyikébe elrejtve tette közzé a kormány a nemzeti alaptanterv módosításait. Az órákon belül kitört és azóta is egyre erősödő tiltakozást látva az eseményeket könnyű lenne a szokásos kultúrharc keretei között értelmezni. Annál is inkább, mivel a legelső híradásokban az olyan, könnyen értelmezhető, kattintékony címekben is jól elsüthető elemeket emelték ki belőle, mint hogy Kertész Imre, az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas nem része az alaptantervnek, miközben a hungaristákkal kokettáló, antiszemita ponyvaszerző Wass Albert igen. 

Csakhogy az új NAT legkisebb problémája Wass Albert politikailag motivált futtatása. Ha az ember végigolvassa magát a törvénymódosítást, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a baj sokkal nagyobb. 

Az igazi probléma az, hogy a kormány olyan színvonalú szövegre bólintott rá, ami politikai vonzalmaktól függetlenül minden igényesebb embert pirulásra késztet. Ehhez képest tényleg másodlagos, hogy melyik listára ki került fel. 

A szöveget átfutva először az szúr szemet, hogy az stilisztikailag nem egységes. A pedagógiai szaknyelven írott részek közé rendőr-, házfelügyelő- és kádáristapárttitkár-stílusú bekezdések keverednek. Utána pedig az, hogy az szerkezetileg sem egységes, ami viszont már tartalmi furcsaságokhoz vezet. Több pontján azt tapasztalni ugyanis, hogy ugyanarról a témáról egy bekezdés határozottan állít valamit, hogy az utána következő három paragrafus ahhoz képest valami egészen mást mondjon. Elég néhány oldalt végigolvasni belőle ahhoz, hogy világos legyen: ez a szöveg olyan, mintha vagy több, egymástól függetlenül dolgozó egyén vagy csoport írott anyagait mozaikszerűen egymás mellé helyezték volna vagy még inkább mintha egy elkészült, nagyjából egységes szövegbe utólag beleírt volna valaki.

Az anyag többszöri átrágása után én személy szerint arra tippelek, hogy a szövegnek három alapvető forrása is van. 

  • Ősforrás 1.: Szakmai terminológiát használva, de mégis dicséretesen közérthető megfogalmazásban, gyakorlatiasan bemutatja az aktuális témáját. Terjedelemre ez teszi ki a szöveg zömét. 
  • Ősforrás 2.: Az abszurditásig fokozott blőd általánosságokkal szórta tele a szöveget. Például bizarr definíciókkal. Kedvenc példám tőle: „A tanár tanít, nevel, fejleszt, irányít és segít.” Vagy az, hogy „A tanár szabad döntése (...) hogy órái élményt adók legyenek.” Nem beszélve arról, hogy „A tudásalapú társadalomban a nyelvtudásnak kiemelt társadalmi, kulturális és gazdasági jelentősége van.” Van, amikor ez a blőd vonal annyira szélsőségessé válik, hogy az olvasóban felmerül a gyanú, hogy az Ismeretlen Szerző nem viccelni próbál-e. Például amikor az idegennyelvi oktatásról értekezve bevezeti az „egyéni többnyelvűség” fogalmát, ebben a formában: „A mai kor egyik fontos nyelv- és oktatáspolitikai célkitűzése az egyéni többnyelvűség fejlesztése, amelyhez nagyban hozzájárul az intézményes idegennyelv-oktatás.”
  • Ősforrás 3. Politikailag motivált, oktatásügyi szakszövegnek álcázott ideológiai deklarációk. 

A három ősforrás mellett a szerzők között lehetett pluszban egy sámán is, ő írta az olyan részeket, mint az, hogy

„A nevelés a teljes emberre irányul, aki test-szellem és lélek egysége, tehát a köznevelés célja nem választható el az élet céljától.”

A szöveg figylemes átolvasása során szerzett személyes benyomásaimat csak megerősítette, amit utólag hallottam, több forrásból is: eszerint még maga Takaró Mihály irodalomtörténész – a törvényszöveg politizáló részeinek valószínű szerzője – is kiborult a közlönyben megjelent verziót látva, mivel akkor vett észre, hogy valaki még azután is toldott bele részeket, hogy Takaró beletoldotta a sajátjait. Mivel az életszerűtlen, hogy a teljes ősszöveget Takaró írta volna, máris a minimum három forrásnál járunk.

Ez a többszólamúság különösen markánsan érzékelhető a magyar nyelv és irodalom tanításáról szóló részben. Itt a részletezőbb, tárgyszerű felsorolások, preferenciák között időről időre egészen más stílusban megfogalmazott politikai ízű deklarációk jelennek meg arról, hogy a magyar tanításának fő célja egy olyan műveltségsztenderdet jelentő törzsanyag megismertetése a tanulókkal, ami biztosítja a nemzeti kultúra generációkon át való megmaradását. 

Utólagos beletoldásra utal, hogy egy helyen az irodalomtanítás céljának ilyen deklarálása után pontokba szedett felsorolás következik arról, hogy mik az irodalomoktatás legfontosabb céljai. És ebben a felsorolásban – egyébként logikus módon – már csak az ötödik helyen szerepel a magyar irodalom alkotóinak és műveinek a megismertetése, hiszen könnyen belátható, hogy ennek az amúgy valóban fontos célnak az eléréséhez először is ki képessé kell tenni a diákokat az írott szövegek megértésére és megformálására. 

A törvénytervezetet olvasva itt teljesen egyértelmű, hogy a pontokba rendezett felsorolás lehetett a szakmai törzsanyag, ami elé utólag toldottak be egy ideologikus szöveget, ami azonban alapvető tartalmi ellentmondásban van az azt követő szövegrésszel. 

Az is világos ugyanakkor, hogy a politikai vörös farkak szerzői nem álltak le  néhány hangzatos bekezdés törvényszövegbe hekkelésénél. A koncepciójuk ugyanis tartalmilag is visszaköszön néhány fontos ponton. Ez is a magyarórákról szóló részben érződik a legerősebben. Például abban, hogy a felsőtagozatos irodalomtanítás legfontosabb szervező elvének a kronologikus megközelítést teszi meg. Vagyis azt, hogy a diákokba időrendben beletöltsék a magyar- és világirodalom központilag megszabott és listába szerkesztett szerzőinek műveit. Ez a szakmailag évtizdek óta meghaladott koncepció a kiválasztott, klasszikus szerzők sulykolására és pontosan kilistázott memoriterekre épül, és jól illik ahhoz az elképzeléshez, hogy a magyarórák igazi célja egy nemzeti kulturális egységcsomag betöltése minden diák fejébe. 

Annál kevésbé illik a valósághoz és ahhoz, hogy hogyan lehet széles tömegekkel megkedveltetni az olvasást és irodalmi szövegek értelmezését. A törvényszöveg emiatt olyan, mintha olyanok erőltetnék rá a koncepciójukat a gyakorló tanárokra, akiknek fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek. És ráadásul úgy tűnik, mintha ezek a nem gyakorló pedagógusok idős, kortárs irodalmat évtizedek óta nem olvasó, morcos nénik és bácsik lennének.

Ez abból valószínű, hogy az alaptantervben szereplő legfrissebb kötelező olvasmány az idén épp ötvenéves, 1970-ben megjelent Abigél, a két legkortársabb szerző az első világháborús Osztrák-Magyar Monarchiában született Szabó „Tini” Magda és a 41 éve halott Örkény „Junior” István, a mezőny csodagyereke, sőt csodacsecsemője pedig a másfél éve, 89 évesen meghalt Kányádi „The Kid” Sándor.

Ezek a névtelen bácsik és nénik néha azért tudnak viccesek lenni, mondjuk amikor önmagukat parodizálva tétlesen kilistázzák, hogy ezentúl mi számít fontosabb fémnek. Ha nem tudtad volna: 

„a fontosabb fémek (Na, K, Mg, Ca, Al, Fe, Cu, Ag, Au, Zn)”.

Egészen abszurd, hogy a 2020-ban törvényerőre emelt, a következő évek, esetleg évtizedek közoktatását keretbe foglaló alaptantervben a legkortársabb szerzők a diákok nagyszüleivel lehettek kortársak (szerencsésebb esetben). Ez nem politikai vagy ideológiai probléma. Hanem abból az avítt koncepcióból fakad, miszerint az iskolák feladata egy tételes információlista bejuttatása a gyerekek fejébe. Aki a tételes listákban hisz, annak a halott írók kedvesebbek az élőknél, hiszen előbbiek körül mégis kevesebb a bizonytalanság, hiszen őket már felrakták mindenféle listákra.

Ebből ered az új NAT azon bizarr tulajdonsága, hogy mindent döbbenetes merevséggel szabályoz: 13 kötelező olvasmányból 11-et ad meg például cím szerint. És ez elvileg egy általános, az alapelveket rögzítő törvény lenne!  

De térjünk vissza magának a szövegnek az elemzéséhez. A többszerzőjűségre utal, hogy az ideológiailag és aktuálpolitikailag nem értelmezhető tantárgyak, témakörök esetében – például a matematikánál – a stílus egységesen szaknyelvivé válik, és hiányoznak mind a rendőrnyelven megfogalmazott általánosságok, mind a kádárista pártzsargon hatásait mutató politikai deklarációk. 

Annál erősebb váltás, amikor egy ilyen semleges szakaszt egy átideologizált tantárgy követ a törvényben. Például a matematikát a történelem, ami olyan keresztényezős preambulumot kapott, mint a fideszes alkotmány. Ezzel még csak nem is a fő baj, hogy egy világnézetileg semleges állam törvényben deklarálja, hogy a történelmet ezentúl ideológiai alapon kötelező tanítani. A legnagyobb probléma itt is stilisztikai: a szöveg dagályos, zűrzavaros, ugyanakkor erőteljesen kinyilatkoztató stílusa a NAT – így az egész magyar közoktatás – alaphangjának a központilag, pontosan megszabott információk/igazságok/tudnivalók kinyilatkoztatását teszi meg. 

A stílus itt is tartalmi kérdéssé válik. És micsoda stílus ez! Hát leginkább olyan, amilyent a kései Kádár-kor tévében nyilatkozó rendőrei használtak. Mert mi például az állampolgári ismeretek óra fő célja? Hát 

„a normakövető magatartás és a társadalmi felelősségvállalás megalapozása”. 

Még szerencse, hogy a szövegnek több ősforrása van, és az egyiknek egészen értékelhető a humora. Ő az – vagy ők azok – akik a klasszikus holt nyelvek iskolai oktatásáról elmélkedve ártatlan arccal állapítják meg, hogy a latint vagy ógörögöt választóknak 

„kisebb része fogja csak az órán megszerzett készségeket közvetlen kommunikációs eszközként használni”.

Tartalmilag sokakat riaszthat, hogy az állampolgári ismeretek tantárgya az új törvény értelmében jelentős részben a megszűnt sorkatonaság visszacsempészését jelenti az általános iskolákba. Stilisztikailag ugyanakkor üdvözlendő, hogy az Ismeretlen Szerzők nem hagyták a feledésbe merülni a Magyar Néphadsereg hivatásos állományának bikkfanyelvét, olyan részeket csempészve a paragrafusok közé, mint

„(...) A tanuló megismeri és megérti, hogy a haza védelme nem csak a fegyveres erők feladata, hanem minden magyar állampolgáré, ezért a honvédelem ügye a lehető legszélesebb nemzeti egységet képviseli.”

Vicces, hogy a legfogékonyabb éveimet hiába a Kádár-kor végén éltem le, kevés olyan szöveget olvastam, ami durvább merénylet lenne a szép és kifejező magyar nyelv ellen, mint ez a magyar nyelvet legalább 126 helyen emlegető törvény. Ezer szerencse, hogy a gyerekeinket nem azok fogják magyarra tanítani, akik ezt a rettenetet írták.

Mit jelent mondjuk ez?

„A nemzeti és családi hagyományok, értékek elhalványulása, a nevelés folyamatának háttérbe szorulása miatt a hagyományos értékrend közvetítését, a szülőföldhöz kötődés megerősítését, a nemzeti értékek megismertetését az iskolának is hangsúlyosan fel kell vállalnia.”

Az iskolának azért kell a hagyományos értékrendet közvetítenie, mert háttérbe szorul a nevelés folyamata? Ennek nem politikailag, hanem úgy általában nincs semmi értelme. De a teljes törvényszöveg minimum egyötöde ilyen értelmezhetetlen kijelentésekből áll.

Vannak kifejezetten fájdalmas szakaszok, például azok, amik arra utalnak, hogy a törvényszöveg megírását az illetékesek vélhetőleg olcsó külföldi alvállakozókra bízták, majd az általuk előállított szövegeket költséghatékony módon, a Google fordítójának segítségével ültették át magyarra. Csak ez magyarázhatja az iolyan bekezdéseket:

„A hon- és népismeret tartalmazza a népünk kulturális örökségére leginkább jellemző sajátosságokat, nemzeti kultúránk nagy múltú elemeit, a magyar néphagyományt.”

A szöveg gyakran annyira szakít a hagyományos értelemben vett magyar nyelvvel, így visszatérően képes meglepni az anyanyelvi olvasót. Mire tippelnél, melyik tantárgy kiemelt feladata „az emberkép formálása”? Nem, nem a rajzé, de még csak nem is az etikáé, hanem a biológiáé.

De az az igazság, hogy ez a furamagyar nyelv néha kedvez a diákoknak. Gondoltad volna mondjuk, hogy egyszer kémiaórán fogják tanítani az erdei túlélőtrükköket, a csapdakészítést, az alapvető konyhai eljárásokat és a legfontosabb légzéstechnikákat is? Én ebből a szövegből értesültem, konkrétan abból a mondatból, miszerint:

„A kémia olyan ismeretek, módszerek, eljárások összessége, amelyek ismerete és értő alkalmazása nélkül nem lenne fenntartható az életünk.”

A törvényszöveg nemhiába jelent kisebb forradalmat stilisztikai-művészi szempontból. Egy adott ponton kifejezetten újító művészetdefinícióval rukkol elő:

„A tanórai keretek között, mindenki számára elérhető művészeti nevelés célja olyan képességek fejlesztése, melyek elősegíthetik a harmonikus társadalmi együttélést.”

Nemcsak nekem jutottak eszembe a szöveg stílusáról kommunista erőszakszervezetek. Nagy Erzsébet tanár, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének országos választmányi tagja más megközelítésből jutott szinte ugyanerre:

„A NAT támogatói és kritikusai nem is annyira a konzervatív vs. liberális értékviták mentén értelmezhetők, hanem a benne megnyilvánuló hatalomgyakorlás miatt az autoriter vs. demokrata beállítódás mentén” – magyarázta nekem Nagy, hozzátéve, hogy „az iskola az ismeretek közvetítője, gondolkodásra, problémamegoldásra és együttműködésre nevelés helyszíne helyett pártideológia közvetítésének szerepét kapja”.

A 2018-as országgyűlési választáson elmaradt az ellenzéki összefogás, a Fidesz pedig újra kétharmados többséget szerzett. Az ide vezető titkos tárgyalásokról, és a színfalak mögött zajló belső küzdelmekről szól a MAKRO legfrissebb száma. Magyari Péter, a 444 egyik legismertebb oknyomozó újságírója hónapok át készített háttérinterjúkat a hazai politikai élet legbefolyásosabb szereplőivel, és ezek alapján keresi a választ a magyar demokrácia alapkérdésre: “Leváltható-e még választásokon a kormány?”

Megveszem a Makrót
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.