Már Szlovákiához képest is nyomorúságos a magyar lakáshelyzet
2019 november 19., 06:22
Épp csak azok szorulnak városainkon kívülre, akik nélkül a működésük elképzelhetetlen lenne
- A lakhatás ára mára a világ legtöbb nagyvárosában teljesen elszakadt az emberek valós jövedelmétől.
- Egész városrészek újulnak úgy meg, hogy a régi lakók valós szükségleteit és lehetőségeit nem veszi figyelembe senki.
- A lakhatás „elüzletiesedésében” nagy szerepe van nemzetközi magántőke-befektető alapoknak, de a városok vezetésének is, akik nem mindig vigyáznak kellően az egyre értékesebb városi telekvagyonra.
- Erről szól a Push/Kitolva című dokumentumfilm, amit most a Budapesti Építészeti Filmnapok hoz el a magyar közönségnek.
Amikor a főbérlőnk közli velünk, hogy a hamarosan lejáró szerződésünket nem hosszabbítja meg, és lázasan új helyet keresve rájövünk: azon az áron, amit négy éve egy belváros-közeli lakásért fizetünk, már csak egy külvárosi lakótelepen találnánk hasonló kiadó ingatlant,
talán úgy érezzük, Budapest a legélhetetlenebb város a világon.
Hogy ez mennyire nem így van, és mennyire nem vagyunk egyedül a problémánkkal, arra világít rá a Push/Kitolva című dokumentumfilm, amely a lakhatás egyre megfizethetetlenebbé válásának világméretűvé dagadt problémájával foglalkozik.
link
Forrás
A film amerikai, európai és ázsiai példákon mutatja be, hogyan szakadt el a valós jövedelmektől, és vált az elmúlt évtizedben egyre drágábbá a lakhatás a világ nagyvárosaiban az alacsony és átlagos jövedelmű emberek számára.
Fő kérdése: hogyan jutottunk el oda, hogy mostanra azok szorultak szinte teljesen a nagyvárosainkon kívülre, akik nélkül mindennapi működésük elképzelhetetlen lenne?
Ápolók, buszsofőrök, tűzoltók, postások,
akiknek sokszor órákat kell ingázniuk, hogy a munkájukat végezhessék.
„Ez már nem az otthonteremtésről szól”
A lakások helyett, amikben ezek az emberek korábban laktak, most drágább újépítésű, esetleg felújított lakásokat, sok esetben pedig egyenesen
üresen tátongó luxusingatlanokat
talált a film főszereplője, Leilani Farha, az ENSZ lakhatásügyi különleges jelentéstevője, aki évek óta járja a világ nagyvárosait, hogy aztán az ENSZ elé vigye azokat az ügyeket, ahol az emberek megfelelő lakhatáshoz való jogát sérülni látja.
A luxusingatlanok - legyenek azok Londonban vagy a chilei Valparaisoban - sok esetben nagy nemzetközi cégek tulajdonában vannak. Ezeket a cégeket pedig, ahogy az Farha munkája nyomán egyre nyilvánvalóbbá válik a filmben, egyáltalán nem érdekli, kik fognak élni az ingatlanjaikban.
„Ez már egyáltalán nem az otthonteremtésről szól, az ingatlan mostanra puszta befektetéssé vált”
- magyarázza a filmben Saskia Sassen, a Kolumbia Egyetem professzora, városkutató, aki szerint a puszta dzsentrifikációnál valami sokkal rosszabb történik a városokkal.
A lakhatás „üzletiesedésének” szelídebb formája, mikor az egyszemélyi magántulajdonos befektetési céllal - mondjuk kiadásra - vesz egy második, esetleg harmadik ingatlant.
A film azonban inkább a nagy befektetőkre fókuszál. Olyan cégekre, mint az amerikai Blackstone tőkealap, ami a világ legtöbb országának ingatlanpiacán jelen van, legtöbbször egy ottani leányvállalaton keresztül.
A Blackstone és más magántőke-alapok azonban nagyrészt nem a saját pénzüket fektetik be, hanem más vállalatokét. Nagyon gyakran például magánnyugdíjpénztárakét, amik a nyereség érdekében megforgatják a tagjaik befizetett pénzét.
A Blackstone-hoz hasonló magántőke-befektető cégek dolga, hogy megtalálják a legjövedelmezőbb befektetéseket az ügyfeleik számára.
„A 2008-2009-es lakhatási válság után Amerikában és más országokban ilyen jó befektetés volt felvásárolni a fizetésképtelenné vált hitelesek ingatlanjait. Ezeket felújították, és drágábban eladták, ezzel tulajdonképpen a válság nagy győztesei lettek”
- magyarázza a filmben Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász, aki kiemelten foglalkozik a szabad piac okozta társadalmi egyenlőtlenségekkel.
Soha nem látta a tulajt, de az élete nyitott könyv előtte
Ezzel csak az a probléma, hogy az arctalan, kizárólag a profitmaximalizálást szem előtt tartó ingatlantulajdonosok képtelenek figyelembe venni a lakhatás emberi dimenzióit - például, hogy mekkora lakbért tud egyáltalán megfizetni a bérlő -, agresszív kilakoltatási gyakorlatot követnek, és az ingatlanjaikkal sem törődnek annyira, mint például az egyszemélyi tulajdonosok.
„Az új tulajdonossal soha nem találkoztam, soha nem láttam. Ez alapján akár a Hóember is lehet!” - mondja a filmben egy torontói férfi bérelt lakásában.
A tulajdonos cég azonban minden pillanatban láthatja őt azon a három kamerán, amiket felszereltettek a házába.
Hogy mekkora a tulajdonosok erőfölénye a lakásbérlők felett, az a filmben több ponton is kiütközik. Egy ilyen pillanat, amikor egy torontói házaspárral, akik tiltakozásra készülnek a drasztikusan megemelt lakbérük miatt, hirtelen „illegális tevékenység folytatására” hivatkozva szerződést bont az arctalan tulajdonoscég.
A döntések legtöbbször a bérlők feje fölött születnek. A svédországi Uppsalában például a Blackstone svéd leányvállalata a film szerint úgy vásárolt meg - részben önkormányzatoktól - leromlott állapotú ingatlanokat, hogy a lakókat senki nem tájékoztatta erről. Majd felújították őket, és 50 százalékkal megemelték a bérleti díjakat.
A probléma, hogy a legtöbb nagyvárosban az emelkedő ingatlanárakat nem követik a hasonló ütemben emelkedő munkabérek, így a felújított, vagy új építésű, „befektetői szemlélettel” épült lakásokat megfizetni már nem tudó emberek kénytelenek lesznek kijjebb és kijjebb költözni a városból, sokszor eddig állandó lakhelyként nem használt területeket hódítva meg.
Ha csak eddig a következtetésig jutna, a film tökéletes alapanyag lenne nyomasztáshoz, de a Push/Kitolva tovább lép a diagnózisnál, és a nagyvárosokban elharapódzó lakhatási válság kezelésére is kínál azért javaslatokat. Mindenkinek jócskán van feladata:
- A városoknak jobban kellene vigyázniuk a saját lakásállományukra, és beépíthető telkeikre. Ha lehet, inkább el se adják, ha mégis, olyan feltételekkel, hogy az kizárja a nyerészkedést a majdani lakókon. (Ahogyan például Bécs teszi.)
- Az államoknak szigorúbb szabályozásokat kellene alkalmaznia a nagy nemzetközi ingatlanbefektetőkkel szemben, és megfelelő lakáspolitikával biztosítaniuk, hogy ne sérüljön az állampolgáraik megfelelő lakhatáshoz való alapvető joga.
- Az átlagembereknek pedig jobban kellene tájékozódniuk arról, hová kerül a pénzük. Ha tagjaik egy kritikus tömege kérné számon a magánnyugdíjpénztárak befektetői viselkedését, akkor talán rákényszeríthetők lennének arra, hogy leálljanak az etikátlan ingatlanbefektetésekkel.
Bár a magántulajdon viszonylag magas aránya miatt a magyar lakáshelyzet kicsit máshogy néz ki a filmben bemutatott nagyvárosokhoz képest, a legtöbb probléma nálunk is jelen van. A legfrissebb helyzetjelentést ebben a cikkünkben olvashatja.
A film megtekinthető lesz a Budapesti Építészeti Filmnapok programja keretében március 5-én, csütörtökön a Toldi moziban.