Épp csak azok szorulnak városainkon kívülre, akik nélkül a működésük elképzelhetetlen lenne

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem
  • A lakhatás ára mára a világ legtöbb nagyvárosában teljesen elszakadt az emberek valós jövedelmétől.
  • Egész városrészek újulnak úgy meg, hogy a régi lakók valós szükségleteit és lehetőségeit nem veszi figyelembe senki.
  • A lakhatás „elüzletiesedésében” nagy szerepe van nemzetközi magántőke-befektető alapoknak, de a városok vezetésének is, akik nem mindig vigyáznak kellően az egyre értékesebb városi telekvagyonra.
  • Erről szól a Push/Kitolva című dokumentumfilm, amit most a Budapesti Építészeti Filmnapok hoz el a magyar közönségnek.

Amikor a főbérlőnk közli velünk, hogy a hamarosan lejáró szerződésünket nem hosszabbítja meg, és lázasan új helyet keresve rájövünk: azon az áron, amit négy éve egy belváros-közeli lakásért fizetünk, már csak egy külvárosi lakótelepen találnánk hasonló kiadó ingatlant,

talán úgy érezzük, Budapest a legélhetetlenebb város a világon.

Hogy ez mennyire nem így van, és mennyire nem vagyunk egyedül a problémánkkal, arra világít rá a Push/Kitolva című dokumentumfilm, amely a lakhatás egyre megfizethetetlenebbé válásának világméretűvé dagadt problémájával foglalkozik.

A film amerikai, európai és ázsiai példákon mutatja be, hogyan szakadt el a valós jövedelmektől, és vált az elmúlt évtizedben egyre drágábbá a lakhatás a világ nagyvárosaiban az alacsony és átlagos jövedelmű emberek számára.

Fő kérdése: hogyan jutottunk el oda, hogy mostanra azok szorultak szinte teljesen a nagyvárosainkon kívülre, akik nélkül mindennapi működésük elképzelhetetlen lenne?

Ápolók, buszsofőrök, tűzoltók, postások,

akiknek sokszor órákat kell ingázniuk, hogy a munkájukat végezhessék.

„Ez már nem az otthonteremtésről szól”

A lakások helyett, amikben ezek az emberek korábban laktak, most drágább újépítésű, esetleg felújított lakásokat, sok esetben pedig egyenesen

üresen tátongó luxusingatlanokat

talált a film főszereplője, Leilani Farha, az ENSZ lakhatásügyi különleges jelentéstevője, aki évek óta járja a világ nagyvárosait, hogy aztán az ENSZ elé vigye azokat az ügyeket, ahol az emberek megfelelő lakhatáshoz való jogát sérülni látja.

Leilani FarhaFotó: still a Push című filmből

A luxusingatlanok - legyenek azok Londonban vagy a chilei Valparaisoban - sok esetben nagy nemzetközi cégek tulajdonában vannak. Ezeket a cégeket pedig, ahogy az Farha munkája nyomán egyre nyilvánvalóbbá válik a filmben, egyáltalán nem érdekli, kik fognak élni az ingatlanjaikban. 

„Ez már egyáltalán nem az otthonteremtésről szól, az ingatlan mostanra puszta befektetéssé vált”

 - magyarázza a filmben Saskia Sassen, a Kolumbia Egyetem professzora, városkutató, aki szerint a puszta dzsentrifikációnál valami sokkal rosszabb történik a városokkal.

A lakhatás „üzletiesedésének” szelídebb formája, mikor az egyszemélyi magántulajdonos befektetési céllal - mondjuk kiadásra - vesz egy második, esetleg harmadik ingatlant.

A film azonban inkább a nagy befektetőkre fókuszál. Olyan cégekre, mint az amerikai Blackstone tőkealap, ami a világ legtöbb országának ingatlanpiacán jelen van, legtöbbször egy ottani leányvállalaton keresztül.

A Blackstone és más magántőke-alapok azonban nagyrészt nem a saját pénzüket fektetik be, hanem más vállalatokét. Nagyon gyakran például magánnyugdíjpénztárakét, amik a nyereség érdekében megforgatják a tagjaik befizetett pénzét.

Épülő lakópark Torontóban.Fotó: still a Push című filmből

A Blackstone-hoz hasonló magántőke-befektető cégek dolga, hogy megtalálják a legjövedelmezőbb befektetéseket az ügyfeleik számára.

„A 2008-2009-es lakhatási válság után Amerikában és más országokban ilyen jó befektetés volt felvásárolni a fizetésképtelenné vált hitelesek ingatlanjait. Ezeket felújították, és drágábban eladták, ezzel tulajdonképpen a válság nagy győztesei lettek” 

 - magyarázza a filmben Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász, aki kiemelten foglalkozik a szabad piac okozta társadalmi egyenlőtlenségekkel.

Soha nem látta a tulajt, de az élete nyitott könyv előtte

Ezzel csak az a probléma, hogy az arctalan, kizárólag a profitmaximalizálást szem előtt tartó ingatlantulajdonosok képtelenek figyelembe venni a lakhatás emberi dimenzióit - például, hogy mekkora lakbért tud egyáltalán megfizetni a bérlő -, agresszív kilakoltatási gyakorlatot követnek, és az ingatlanjaikkal sem törődnek annyira, mint például az egyszemélyi tulajdonosok.

„Az új tulajdonossal soha nem találkoztam, soha nem láttam. Ez alapján akár a Hóember is lehet!” - mondja a filmben egy torontói férfi bérelt lakásában.

A tulajdonos cég azonban minden pillanatban láthatja őt azon a három kamerán, amiket felszereltettek a házába.

Hogy mekkora a tulajdonosok erőfölénye a lakásbérlők felett, az a filmben több ponton is kiütközik. Egy ilyen pillanat, amikor egy torontói házaspárral, akik tiltakozásra készülnek a drasztikusan megemelt lakbérük miatt, hirtelen „illegális tevékenység folytatására” hivatkozva szerződést bont az arctalan tulajdonoscég.

A döntések legtöbbször a bérlők feje fölött születnek. A svédországi Uppsalában például a Blackstone svéd leányvállalata a film szerint úgy vásárolt meg - részben önkormányzatoktól - leromlott állapotú ingatlanokat, hogy a lakókat senki nem tájékoztatta erről. Majd felújították őket, és 50 százalékkal megemelték a bérleti díjakat.

London ingatlanpiaci szempontból legvonzóbb környékeit üresen álló luxusingatlanok dominálják, amiket nagyrészt külföldi befektetők tulajdonolnak.Fotó: still a Push című filmből

A probléma, hogy a legtöbb nagyvárosban az emelkedő ingatlanárakat nem követik a hasonló ütemben emelkedő munkabérek, így a felújított, vagy új építésű, „befektetői szemlélettel” épült lakásokat megfizetni már nem tudó emberek kénytelenek lesznek kijjebb és kijjebb költözni a városból, sokszor eddig állandó lakhelyként nem használt területeket hódítva meg.

Ha csak eddig a következtetésig jutna, a film tökéletes alapanyag lenne nyomasztáshoz, de a Push/Kitolva tovább lép a diagnózisnál, és a nagyvárosokban elharapódzó lakhatási válság kezelésére is kínál azért javaslatokat. Mindenkinek jócskán van feladata:

  1. A városoknak jobban kellene vigyázniuk a saját lakásállományukra, és beépíthető telkeikre. Ha lehet, inkább el se adják, ha mégis, olyan feltételekkel, hogy az kizárja a nyerészkedést a majdani lakókon. (Ahogyan például Bécs teszi.)
  2. Az államoknak szigorúbb szabályozásokat kellene alkalmaznia a nagy nemzetközi ingatlanbefektetőkkel szemben, és megfelelő lakáspolitikával biztosítaniuk, hogy ne sérüljön az állampolgáraik megfelelő lakhatáshoz való alapvető joga.
  3. Az átlagembereknek pedig jobban kellene tájékozódniuk arról, hová kerül a pénzük. Ha tagjaik egy kritikus tömege kérné számon a magánnyugdíjpénztárak befektetői viselkedését, akkor talán rákényszeríthetők lennének arra, hogy leálljanak az etikátlan ingatlanbefektetésekkel.

Bár a magántulajdon viszonylag magas aránya miatt a magyar lakáshelyzet kicsit máshogy néz ki a filmben bemutatott nagyvárosokhoz képest, a legtöbb probléma nálunk is jelen van. A legfrissebb helyzetjelentést ebben a cikkünkben olvashatja.

A film megtekinthető lesz a Budapesti Építészeti Filmnapok programja keretében március 5-én, csütörtökön a Toldi moziban.

A 2018-as országgyűlési választáson elmaradt az ellenzéki összefogás, a Fidesz pedig újra kétharmados többséget szerzett. Az ide vezető titkos tárgyalásokról, és a színfalak mögött zajló belső küzdelmekről szól a MAKRO legfrissebb száma. Magyari Péter, a 444 egyik legismertebb oknyomozó újságírója hónapok át készített háttérinterjúkat a hazai politikai élet legbefolyásosabb szereplőivel, és ezek alapján keresi a választ a magyar demokrácia alapkérdésre: “Leváltható-e még választásokon a kormány?”

Megveszem a Makrót
Kapcsolódó