Ez az épület kulcsemlék lehetne, de szó nélkül dobjuk ki a kukába

Tavasszal pecsételődhetett meg a Budavári Országos Villamos Teherelosztó sorsa. Az épület jövőjét évek óta találgatások és szakmai viták kísérték, jelen állás szerint viszont tényleg el fogják bontani a 20. század jelentős magyar építészének, Virág Csabának az épületét.

Arról, hogy elbonthatják az üvegfalú épületet, elsőnek 2016-ban lehetett hallani, majd egy rövid ideig úgy tűnt, hogy mégis megmenekülhet a ház. Még az is felmerült, hogy a várba költöző belügyminisztérium használhatja majd. Ebből végül nem lett semmi, 2018-ban a bontás mellett döntött a kormány, de ez nem derült ki egészen az idei év elejéig, amikor megkezdődtek a külső munkálatok. 

Azóta tiltakoztak ugyan a műemlékvédők, kiálltak a teherelosztó mellett elismert építészek és indult alulról szerveződő ötletpályázat is az épület megmentésére, de a jelek szerint nem sok eredménnyel, és Virág Csaba épülete el fog tűnni a Várból. Hogy miért különleges épület a Teherelosztó, és miért nem keltett nagyobb visszhangokat az elbontása, arról Csóka Attila Róbertet, Molnár Szabolcsot és Smiló Dávidot, a Paradigma Ariadné építésziroda három alapítóját, illetve Szabó Levente Ybl-díjas építészt kérdeztük.  

Megkopott értékek 

A sors fintora, hogy a budavári teherelosztó épülete amúgy épp idén szerepelhet majd a Velencei Építészeti Biennálé magyar projektjében, ami a közép-kelet-európai országokban vizsgálja a régióban a modern építészeti örökség sorsát, külön kitérve a veszélyeztetett épületekre. Így kerülhetett be a válogatásba Virág épülete is, és mint a Kovács Dániel által vezetett biennálés kurátori csapat három tagja, Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs és Smiló Dávid elmondták, számukra az egyik izgalmas kérdést az jelentette, hogy hogyan lehet viszonyulni ezekhez az épületkehez a bontás és a megtartás kettősségén túl. 

Virág Csaba épülete a világháborúban lebombázott Budai Vár egyik foghíjtelkére épült fel 1979-ben, és az építésziroda tagjai szerint hasonlóan a háború utáni többi vári építkezéshez, alapvetően egy konzervatív beavatkozás volt. Mint Smiló Dávid fogalmazott, Virág épületét elkészültekor a műemlékvédelem is mintaértékűnek nevezte, és példakánt említették arra, hogy hogyan érdemes léptékében viszonyulni a Várban található épületekhez. 

A teherelosztónak a levéltár épülete, illetve a mellette lévő, kétszintes épület közötti szűk területre kellett beférnie, és Csóka Attila szerint ha csak olyan alapvető szempontokat nézzünk, mint a passzoló párkánymagasságok, vagy a passzoló tetőidomok, akkor az épület nagyon primer eszközökkel, de érzékenyen és óvatosan kapcsolódott a környezetéhez. Úgy, hogy közben megidézi a régi lakóépületek átjáróiból ismert középkori falfülkéket és beülőket is. 

Az épület legismertebb vonása az üveghomlokzata, amely Csóka szerint gyakorlatilag egy tektonikus burkot vont az épület köré, ami visszatükrözte a környezetét. És éppen ez a csillogása, üvegszerűsége az, ami az elmúlt 50 évben nagyon megkopott. 

Virág számára nem volt hozzáférhető az a nyugati ipari technológia, melyekkel máshol a hasonló üvegfelületeket előállították, ezért kvázi kézműves eszközökhöz kellett folyamodjon. Smiló elmondása szerint ez eleve jellemző volt Virág építészetére: gyakorlatilag az összes munkájában felfedezhető, hogy a Nyugaton használt eszközöket kisiparos technológiákkal helyettesítette. És mivel ennek a felületnek a karbantartása évtizedeken át nem került sor, ez meg is látszik ma a teherelosztón. 

„Jelenlegi minőségében ez az épület nem egy patinás épület, az látszik rajta, ami a modern épületeken sokszor: hogy iszonyatosan le van pukkanva”

– mondja Csóka, míg az építésziroda harmadik alapítója, Molnár Szabolcs arra emlékeztetett, hogy ez is egy olyan vonás, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: az épületek karbantartást igényelnek. 

Virág épületének sorsát nemcsak az dönthette el, hogy leromlott állapota miatt a szakmai közösségeken kívül nem sok tiltakozást váltott ki a lerombolásának híre, de eleve ellentmondásos a viszonyunk a modern építészet örökségével Magyarországon. Mint Smiló Dávid elmondta, ez nem csak nálunk van így, a modern építészet világszerte „kompromittálódott”, hasonló viták a világ számos országában lezajlottak, de itt annyival még bonyolultabb a helyzet, hogy ezeket az épületeket belengi a szocializmus öröksége is, így ezek esetében sokszor még nehezebb felépíteni azt a narratívát, hogy itt jelentős magyar művészeti teljesítményekről van szó. Ebben Smiló szerint az építész- és műemlékvédelmi szakmának is komoly restanciái vannak: 

„Kevés törekvés volt itthon a rendszerváltás után, hogy a szocialista korszakban létrejött építészeti értékeinket megpróbáljuk rendszerezni, átadhatóvá tenni, elmondani, hogy miért fontos, hogy erre a korszakra is figyeljünk.” 

És Smiló szerint abban ugyan mindannyian egyetértenek, hogy a teherelosztó épületét meg kéne őrizni valamilyen formában, de egy esetleges felújítás is számos kérdést felvetett volna. Például hogy az egyetlen rétegből álló üveghomlokzat hogyan tudná teljesíteni azokat a hőtechnológiai elvárásokat, melyeknek egy épületnek ma meg kell felelnie. Mint fogalmazott, óriási kihívás lenne egy olyan egy felújítás vagy átalakítás, mely egyszerre tudna volna megfelelni a technológiai feltételeknek, és közben megtartani azokat az értékeket, melyek miatt sokan fontosnak tartják ezt az épületet. 

Szó nélkül tűnnek el épületek

Az épület belső részeinek elbontása tavaly megkezdődött, és Molnár elmondása szerint mindig aduászt jelent ezeknél az épületeknél, ha odabenn veszélyes anyag, mondjuk azbeszt van. Mert ha erre hivatkozva kibontják az épület belsejét, akkor onnantól kezdve már nem nagyon lehet megakadályozni a külső rész elbontását sem. 

Mint fogalmazott, egy-egy ilyen épület elbontása azért is jelentős, mert minél több a hasonló, precedens értékű bontás, annál nehezebb megállítani ezeket a folyamatokat. Molnár szerint érdemes lenne azt is szem előtt tartani, hogy sosem csak egy épületről, hanem mindig egy életműről is szó van. És ha azokba elkezdünk a bontások révén foghíjakat verni, akkor idővel az életmű is elkezd kiradírozódni. Onnantól pedig ezeknek a jelentős építészeknek a művei csak archívumokból lesznek előáshatóak, ami gyakorlatilag egyet jelent az eltűnésükkel. És már most sem ez az egyetlen, bontás közelébe került Virág-épület: évek óta hallani arról, hogy a balatonfüredi vitorlásklubház is veszélyben van. 

Smiló Dávid szerint a teherelosztó sorsa jól mutatja, hogy mennyire hiányos az építészet intézményi rendszere Magyarországon: ha az elmúlt 10 évben lett volna párbeszéd erről a házról, ha születtek volna ötletpályázatok, ha benne lenne az épület a köztudatban, akkor nyilván egészen más lenne a viszonyunk is ahhoz a kérdéshez, hogy elbontják-e az épületet vagy sem. 

„Ami engem bánt, hogy szó nélkül eltűnnek épületek, amik amúgy, ha az építészet itthon el lenne fogadva, mint diszciplína, kulcsemlékek lennének. De mi most a kulcsemlékeket szó nélkül kidobjuk a kukába, és ez 200 embert zavar” 

– mondja erről Smiló, aki beszélt arról is, hogy korábbi építészeti korszakok is küzdöttek azzal, hogy az utánuk következő időszakban eladhatóak maradjanak. Például a historikus építészet is szembe kellett nézzen ezzel Budapesten, és akkor a Nyugati pályaudvar kérdése hozta el a fordulópontot. Ami a hetvenes évek közepére nagyon rossz állapotba került, és felmerült, hogy el fogják bontani. Végül mégis a felújítása mellett döntöttek, és ez a korszak megítélésére is kihathatott. 

De a modern építészet esetében még született még meg ez az erőteljes referencia, hogy egy fontos épületet inkább felújítottak az elbontás helyett. Sőt, egyelőre éppen ellenkező irányú folyamatok zajlanak: a teherelosztó mellett elbontották a Kossuth téri MTESZ-székházat, és ez várhat a Győri Nemzeti Színház épületére is. 

Az idei Velencei Építészeti Biennále magyar kiállításának egyik bemutatott projektje így éppen az lehet, hogy megpróbálnak választ találni arra a kérdésre, hogy hogyan lehet elbúcsúzni egy épülettől: hogy a bontás ne csak egy szimpla markolóval szétverést jelentsen, hanem kulturális élmény is legyen. 

Túl kéne éljen minket

„Virág Csaba talán legfontosabb alkotásáról van szó, amely minden elemében különös, idegen és egyszerre illeszkedő, szerves része a budavári történeti szövet kontextusának. Építészeti alapvetései, frissessége, a műemléki környezettel való kapcsolatának elvi tisztasága nem avult el az elmúlt 40 évben. Végtelenül racionális és mégis költőien éteri – s e kettős habitusa szerkesztésének pontosságából, már-már tökéletességéből fakad” – írta az épületről Szabó Levente Ybl-díjas építész az Építészfórumon, ahol összesen 19, a közelmúltban díjazott magyar építész fejtette ki véleményét a vári épületről. 

Szabó írásában részletesen érvelt amellett, hogy az épületet meg kéne menteni, és nekünk küldött válaszában is hangsúlyozta, hogy lényegében ugyan egy ipari épületről van szó, melynek felépítését alapvetően befolyásolta a funkció, amit el kellett látnia, de belső tereit Virág Csaba flexibilisre tervezte, azaz okafogyottá válását követően számos más funkciót be tudna fogadni. Noha az eredeti funkció hatott az épület külsejére is, technológiai okokból került rá például a két torony, melyekbe a mikrohullámú antennákat építették be, ezek tömegkompozíciója kiállta az idő próbáját, hasznosításuk pedig egészen biztosan megoldható lenne. 

„E ház éppen annak az egyik bizonyítéka, hogy nincs ellentmondás a mindenkori minőségi kortárs, progresszív építészeti gondolat és a történeti környezet évszázados karaktere között, és ennek okát az igazán fontos művekre jellemző, maradéktalanul következetes öntörvényűségben kereshetjük. Ha eltekintünk leromlott, és a mai tisztánlátást nem könnyítő állapotától, ezért hat elhagyatottsága ellenére ma is frissnek, elementárisnak.” – írta még Szabó, aki írását azzal zárta, hogy a Teherelosztó 

„Nemzeti kultúránk része. Túl kellene, hogy éljen mindannyiónkat.”

Arra a kérdésünkre, hogy ha a szakmai szereplők szerint ilyen jelentős építészeti műről van szó, miért nem látni, hogy rajtuk kívül sokan tiltakoznának az épület sorsa miatt, Szabó Levente azt írta: „Ebből a szempontból a szakmának is megértőnek kell lennie a nem-szakmabeliekkel kapcsolatban. Nem csak nálunk, más országokban is sorra bontják el a korszak amúgy kiváló, de felújítási ciklusuk végét járó és nem karbantartott, funkcióvesztett épületeit, lokális és nemzetközi szakmai tiltakozások dacára. A Teherelosztó szerkesztésének finomsága, nagyvonalúsága, illeszkedő gesztusait jelen leromlott állapotában egy 'laikus' nem láthatja, míg a nem gondozott szerkezetek látványa, pl. a lefóliázott üvegfelületek, amelyeken - szemben az építés korabeli állapottal - már rég nem lehet belátni, érthetően vetnek fel ellenérzéseket és vezetnek meg nem értéshez. Innen jönne a párbeszéd jelentősége, s pl. egy országos tervpályázaté, amely biztosan fel tudna mutatni számos alternatívát a megújítás mellett érvelve.”