„Száz éve ilyenkor, 1920. június 4-én délután, megkondultak a harangok, az ország lehajtott fejjel gyászolta a trianoni döntést, a párizsi békeszerződés aláírását. A fájdalom akkor egyesítette a nemzetet. Ma már a fájdalom sem”.

- kezdi a Mércén megjelent, „Ami fáj, és ami nincs” című cikkét Karácsony Gergely főpolgármester a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulója alkalmából. Ebben a témához való személyes kötődéséről is ír:

„Trianon nekem elsősorban édesanyám története, aki a második bécsi döntéssel visszacsatolt területen született, nem sokkal azelőtt, hogy az újra Romániához került. Az anyaországba menekülő szülei úgy érezték, nagyobb biztonságban lesz, ha nem viszik magukkal, hanem egy időre a nagyszüleire bízzák. Nem sejthették, hogy a nagyszülőket hamarosan kényszermunkára viszik, és hosszú évekbe telik mire a kislányuk, az édesanyám, a régi-új határon átkelve visszatérhet a szüleihez. Életekbe sűrűsödik mifelénk a XX. század megannyi nyomora”

Ugyanakkor hamis állításnak tartja az évforduló kapcsán sokat idézett, és a magyarok többsége által igaznak vélt mondatot: „az a magyar, akinek fáj Trianon”.

„Egyrészt miért ne fájhatna másnak is. Azoknak, éljenek bárhol, akik gyűlölik a jogtipró önzést, és szolidárisak másokkal. Másrészt sok rendes magyar hazafit ismerek, akiket nem érdekel már ez az egész. Tőlük azt kérem, hogy érdekeljék őket azok, akiknek fontos Trianon emléke. Így talán egy percre legalább ők is belátják: a múltat akkor érthetjük meg, ha a hozzá kapcsolódó sérelmeket, érzéseket is értjük” - utal a délután fél 5-re meghirdetett, egy perces budapesti leállásra.

Karácsony szerint Trianon „sorstrauma”, és szenvedést jelentett sok százezer embernek. „Kilakoltattak bennünket az ország majd’ háromnegyedéből” - írja.

„Kisebbségi magyarnak lenni mindennapos feladat és bizony küzdelem. Feladat, aminek 100 éve nap mint nap meg kell felelni. Elvárás, hogy úgy legyél egy állam jó polgára, hogy közben lelkedben, nyelved által, ünnepeidben és szimbólumaidban egy másik nemzethez tartozol. Kár lenne ezt bagatellizálni, tán heroizálni sem muszáj, de egyvalamit biztosan nem lehet: eltekinteni tőle.”A főpolgármester szerint ezért volt rossz tanács, amit évtizedeken át hangoztattak a baloldali politikusok, hogy „lépjünk ki Trianon árnyékából”.

„Én meg azt mondom: ha valóban az, márpedig az kell legyen a cél, hogy feldolgozzuk a múltat a jövő érdekében, ahhoz a baloldalnak is be kell lépnie ebbe az árnyékba. Úgy kezdődik ez, ha kimondjuk: Trianon nem a jobboldalé, hanem mindannyiunké, magyaroké. Itt van velünk, ha akarjuk, ha nem”.Szerinte a baloldal „hibát követ el, ha azt gondolja, hogy neki csak a jövővel van dolga. Mert az érzelmi köteléket, ezáltal erős közösséget a múlt feldolgozása teremt. Így a magyar baloldalnak dolga van azzal, hogy ismét belakja a nemzet tereit. Hogy gátlások és zavarodottság nélkül beszélhessen Kassáról vagy Kolozsvárról, kárpátaljai vagy vajdasági magyarokról. Csíksomlyói búcsúról, székely autonómiáról, ukrán nyelvtörvényről, vagy akár a dunaszerdahelyi focimeccsről”.

Karácsony a cikkben nemzetpolitikai farkasvakságnak nevezi, ahogy a baloldal reagált a kettős állampolgárságra, amit nem etnicizmusból, hanem a többes identitások elismeréseként kell támogatni.

Viszont felháborítónak tartja, hogy a Fidesz, „ami harminc éve még kivonult a parlamentből a trianoni megemlékezéskor, most kitaszítaná a nemzetből mindazokat, akik nem értenek egyet” a politikájával. „Haragszom azért is, mert olyan Trianon emlékművet hoztak létre, amely még azokat az elszakított településeket is magyarként mutatja be, ahol egyáltalán nem éltek magyarok. Mint ahogy haragszom a megszállási emlékműért és az összes, a történelmünket meghamisító húzásukért.”

„A magyar baloldalnak rá kellene végre ébrednie, hogy a politika részben öntudat kérdése is. A Fidesz pedig – József Attilával szólva – fegyvert veretett belőle. És leginkább ezzel győzte le az ellenfeleit.”Karácsony a cikkben baloldalinak és patriótának - de nem nacionalistának - nevezi magát, aki bár jobban szereti a hazáját másokénál, egyenlő mércével méri őket. Végül felidézi azokat is, akik a trianoni döntés után tömegével érkeztek szülőföldjükről az újonnan létrejött Magyarországra, elsősorban Budapestre.

„Úgy kell hát emlékeznünk Trianon traumájára, hogy kimondjuk az igazságot az igazságtalanságról, de nem menekülünk a sérelmeink közé a valóság és a jelen feladatai elől. És egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy itt, az európai félperiférián nem ellenségei, hanem sokkal inkább sorstársai vagyunk egymásnak.”