„Miattad lettem az, aki vagyok” - megrendült vallomással búcsúzik Benedek Tibortól nagy riválisa, a szerb Alekszandar Sapics

Megrázó erejű írásban búcsúzott el egyik legnagyobb riválisától Alekszandar Sapics olimpiai ezüst- és bronzérmes, világbajnok, háromszoros Európa-bajnok, egykori szerb vízilabdázó Facebook-oldalán. 

Sapics volt a csütörtökön elhunyt Benedek Tibor egyik nagy ellenlábasa: többek közt játszott ellene a 2004-es olimpiai döntőben is, ahol a Benedek vezette magyar válogatott a hajrában fordított a szerbek ellen, és megvédte olimpiai bajnoki címét. (A cikk feletti képen Benedek kezében a labda, 10-es sapkában vele sréhen szemben úszik Sapics.)

Az írás erejét az adja, hogy Sapics - aki játszott a Partizan Belgrád, a Crvena Zvezda és a Becsej csapatában is - és Benedek - aki pályája csúcsán az UTE-ban, a Rómában, majd a Honvédban pólózott - bár számtalanszor küzdöttek egymás ellen, nem voltak barátok. 

A szerb játékos írásából viszont kiderül, hogy Sapics titokban már ifistaként követte a nála hat évvel idősebb Benedek pályáját, videókazettákon elemezte és csodálta játékát, viszont soha nem merte megosztani vele iránta táplált őszinte rajongását. 

A posztot Sapics szerbül és angolul is megosztotta oldalán, szabad fordításban így szól:

„Most kaptam az utóbbi évek egyik legszomorúbb hírét. Minden idők egyik legnagyobb játékosa, Benedek Tibor elhunyt.

Nem tudom, hol kezdjem. Borzasztóan nehéz most nekem, mert soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy amit itt mondok, soha nem mondtam el neki.

Tiborral majdnem 15 éven keresztül játszottunk egymás ellen. Ő bal-, én jobbkezes vagyok, így mindig egymás oldalán, egymás ellen küzdöttünk, szemtől szemben, válogatottban és klubcsapatokban egyaránt. Ezt mindenki tudta eddig is, de azt nem, hogy 

Tibor volt az egyetlen vízilabdázó, akire karrierem során igazán felnéztem, akit egyszerre rajongtam és tiszteltem, és aki az egyik legnagyobb motivációt adta ahhoz, hogy még fanatikusabban, még keményebben, spártai szigorral dolgozzak és éljek egész pályafutásom során. Tibor hat évvel volt idősebb nálam: tizennégy voltam, amikor ő már világsztár. Követtem a játékát, a meccseit, figyeltem, hogy mit csinál. Amikor Becsejben játszottam, csapattársamtól, Vincze Balázstól minden egyes héten elkértem a magyarok meccseiről készült felvételt azzal, hogy imádom a magyarok játékát. 

Ez nem volt igaz: nem érdekelt a magyar vízilabda, csak és kizárólag Benedek Tibor. Több mint négyszáz meccset néztem meg. Lenyűgözött az odaadása, az energiája, a fegyelmezettsége, és hogy mégis milyen könnyeden játszotta ezt a játékot. Amikor később egymással szembe kerültünk, mindig kerestem a lehetőséget, a szemtől szembeni párharcokat, hogy megmutassam, ki vagyok, és hogy mit tudok. 

Olykor túl kemény voltam, de csakis kizárólag azért, hogy bebizonyítsam magamnak, tudok olyan jó lenni, mint ő. Sose vette fel ezt a stílust: sose reagált a keménykedésemre, sőt, inkább nyugtatott, olyan méltósággal, hogy olykor el is szégyelltem magam. Kemény volt ő is, de mindig fair, sosem sportszerűtlen, hidegvérű, méltóságteljes, kulturált, és ahogy egyre jobban megismertem, úgy nőtt mind inkább a szememben játékosként, és emberként egyaránt. 

Sosem voltunk közel egymáshoz, mert sosem játszottunk egy klubban. Ezért is okozott nehézséget nekem, hogy közeledjek hozzá, hogy elmondjam mindazt, amit szerettem volna. Ezt sosem bocsájtom meg magamnak.Az ember, akit ennyire szerettem, elment. Az ember, aki a sportágunk történetének egyik legnagyobbja volt, aki sosem volt fáradt vagy felkészületlen, elment. Az ember, aki azzá a játékossá tett, aki lettem, és aki sajnos ezt sosem tudhatta meg, mert nem volt bátorságom, hogy elmondjam neki... Pedig szerettem volna... Alig három éve, egy gálameccsen találkoztunk Budapesten: emlékeztem a régi meccsekre és szerettem volna neki elmondani akkor is, de nem mondtam, nem is értem, miért...

Tibor, sosem tudod meg, milyen sokat jelentettél nekem, én viszont azt nem fogom elfelejteni, hogy te mennyit jelentettél nekünk. Az életmű, amit magad után hagytál, felejthetetlen marad az utánunk következő, megannyi generáció számára. 

Barátom, nyugodj békében! Ez a legkevesebb, amit mondhatok. Évekig titkoltam, hogy te voltál az egyetlen játékos, akire igazán felnéztem, és aki miatt az lettem, aki vagyok. Fényképed otthon az emlékszobám egyik legfontosabb helyén lóg. Mert te is az egyik legfontosabb helyet foglalod el a szívemben. Nyugodj békében, nagy ember!”