Hobbit kerestek maguknak, azóta honfoglaláskori csontvázakat segítenek kiásni a szabadidejükben

Budapest közvetlen közelében, egy szántóföld közepén állunk október elején, körülöttünk ezeréves csontvázak hevernek a földön. Tucatnyian dolgoznak a leleteken, vannak, akik a homokot takarítják le a csontokról, mások fotózni, illetve rajzolni kezdik a vázakat.

Ránézésre minden olyan, mintha egy hagyományos régészeti ásatáson lennénk, de van egy fontos különbség: a jelenlévő nagyjából húsz ember közül csak páran hivatásos régészek vagy múzeumi alkalmazottak. A többiek vagy szakmai gyakorlatukat töltő pázmányos hallgatók, vagy olyan civilek, akik úgy döntöttek, hogy szabadidejük egy részét ásatásokon szeretnék tölteni. Ők a Közösségi Régészeti Egyesület szervezésében jöttek ide, és mikor ott jártunk, volt köztük, aki már napokat töltött lapátolással és a leletek aprólékos feltárásával.

Mi az ásatás harmadik napjára érkeztünk, és mint kiderült, szerencsénk is volt, meg nem is. Annyiban nem, hogy bár eredetileg azt terveztük, hogy majd mi is beleássuk magunkat kicsit a feltárásba, ekkor már a helyszínen túl voltak az érdemi terepi munkán, felszínre kerültek a sírok, és szinte csak az utólagos dokumentálás volt hátra. Abban viszont szerencsénk volt, hogy így teljesen feltárva láthattuk az öt sírt, és benne a csontvázakat, melyek rendkívül jó állapotban kerültek elő a föld alól.

Ez a fajta kiszámíthatatlanság a régészet része: mint Rácz Tibor, a Ferenczy Múzeumi Centrum régésze és a Közösségi Régészeti Egyesület elnöke mesélte, nehéz előre látni, hogy egy felszínről előbukkanó lelet alapján megszervezett ásatáson mi várja majd őket a helyszínen, mennyi munkára lesz szükség. A közösségi programmal, melybe az önkénteseket is hívják, persze igyekeznek olyan helyszínekre menni, ahol várhatók további leletek és bontanivaló.

Rácz elmondása szerint alapvetően kéttípusú eseményre hívják az önkénteseket: vannak a váratlan helyzetek, amikor mondjuk egy építkezés során felszínre kerül egy tárgy, és gyorsan kell megszervezni a leletmentést. Ilyenkor nagy segítséget jelent, hogy a múzeumi kollégák mellett az egyesületi tagokra is lehet számítani. És vannak a megtervezett programok, a tervásatások, melyeknek hónapokra előre lehet tudni az időpontját. Ezeken különösen veszélyeztetett, vagy szakmai szempontból fontos lelőhelyeket tárnak fel, például tatárjárás kori kincs- és éremleleteket, vagy honfoglalás kori sírokat. A korszakban nem temetkeztek mélyre, és a 30-40 centiméter mélyen fekvő sírokat rendszeresen felszínre rántja a szántás, sokszor az utolsó utáni pillanatban próbálják menteni, amit lehet.

Évente legalább 2-3 ilyen lelőhely kerül elő, ezek feltárása komoly munkát igényel, és régész szakos egyetemi hallgatók mellett ma már teljesen magától értetődő, hogy a régészetet szakmaként sosem tanuló, de a téma iránt érdeklődő, a legkülönfélébb háttérből érkező emberek is segítenek.

Mint Rácz meséli, a civilekkel való szoros együttműködés ötlete 10 évvel ezelőtt egy váratlan élmény hatására született meg: a múzeumba beállított egy baráti társaság egy cipősdoboznyi arany- és ezüsttárggyal, amit fémkeresőzés közben találtak. Kiderült, hogy egy nagyon gazdag honfoglalás kori temetkezési helyre akadtak rá, ami a szántások miatt közel került a felszínhez. A baráti társaság tagjai annyira lelkesek voltak a leletek miatt, hogy a múzeum régészei velük együtt kezdték el végiggondolni, hogy mi legyen a következő lépés a lelőhellyel. Sőt, a társaság tagjai lelkesedésükben a teljes feltárás költségeit magukra vállalták. Rácz elmondása szerint ennek a a 10 évvel ezelőtti, nagyon pozitív élménynek a hatására fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy érdemes lenne civileket is bevonni a régészeti munkába.

A következő időszakban egyre több ásatásra hívták el az érdeklődőket, de ezek inkább egyéni, spontán együttműködések voltak, az egyesület ötlete csak 2015 körül merült fel bennük, és végül 2018-2019 között alakult meg. Ehhez az is kellett, hogy a különféle fémkereső eszközök egyre olcsóbbá váljanak, és itthon is egyre többen kezdjenek amatőr kutakodásokba.

A fémkeresők lakossági elterjedése kettős hatással járt: egyrészt jóval több régészeti lelőhely kerül elő emiatt, hiszen sok helyen, ahol a szántás felszínre hoz fémtárgyakat, amatőr fémkeresők azok, akik megtalálják ezeket, és jó esetben értesítik a régészeket. De persze vannak azok is, akik saját szakállukra vadásznak kincsekre. Rácz elmondása szerint például az Árpád-kori templomok közül többet módszeresen raboltak ki itthon: a régészek nem egy temetkezési helyet találtak már meg úgy, hogy a csontok szanaszét voltak dobálva a felszínen, ami tárgy lehetett odalenn, azt pedig a tolvajok elvitték magukkal. Vannak, akik saját fiókjuknak dolgoznak ilyenkor, de azt is lehet tudni, hogy a környező országokban komoly feketepiaca van a hasonló leleteknek.

A fémkeresők terjedésére válaszul Magyarországon pár évvel ezelőtt szigorították a jogszabályokon, innentől pedig aki nem akart szabálysértést és bírságot kockáztatni, az keresni kezdte a legális lehetőségeket. Az egyik legális lehetőség a múzeumokkal való együttműködés, amire a Közösségi Régészeti Egyesület is épít. Mint Rácz mesélte, az egyesületük elsősorban Pest megyében aktív, mintegy 200 fő jelentkezett be a programba, jelentős részüket a fémkeresőzés érdekli, és több mint 30 főnek van már a múzeummal együttműködés szerződése, ami alapján kontrollált körülmények között fémkeresőzhetnek. De becslések szerint csak a megyében több százan lehetnek az illegális keresők is, míg országosan több ezer emberről lehet szó.

A fémkeresőkkel érkezők csak egy részét teszik ki az egyesület programjain résztvevőknek: Rácz Tibor elmondása szerint akadnak bőven, akiket a „hagyományos” régészeti munka érdekel inkább, és az ásatásokat koordináló régészek is sokat tesznek azért, hogy megmutassák, ez a szakma többről szól, mint a detektoros kincskeresésről.

Az alkalmanként változik, hogy mikor mennyi önkéntest tudnak magukkal vinni: vannak például ásatások, ahol korlátozott hozzáférést tudnak biztosítani, ilyenkor csak pár jelentkezést fogadnak, de évente kétszer a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kollégákkal együtt szoktak programot szervezni a muhi csatatér megtalálására is, ilyenkor nagy segítség, ha csatárláncba állva több tucat önkéntes halad végig a mezőkön.

Az egyesület programjain való részvételhez semmiféle előképzettség nem kell, és Rácz elmondása szerint az egyesületbe jelentkezők többsége olyan negyvenes-ötvenes férfi, akiknek van már stabil egzisztenciája, van már szabadidejük is, és nekiálltak hobbit keresni maguknak, így lyukadtak ki a régészetnél. Sokan érkeznek a fémkeresőzés felől, de nem mindenki: akadnak olyan tagok is, akik az ásatásokkal gyerekkori álmukat váltják most valóra. Mellettük vannak még az idősebb tagok, akik nyugdíjas éveikben csatlakoznak. Mindannyiuk számára általában hangsúlyos szempont a nemzeti, kulturális örökség védelme, és olyan tevékenységet keresnek maguknak, mellyel ehhez járulhatnak hozzá. És akadnak azért fiatalok is: a jelentkezők 10-20 százaléka egyetemista korú, közülük többen olyanok, akik valami újfajta közösségi programot kerestek maguknak.

A közösségi régészet sikerét jelzi az is, hogy pár év alatt annyira sok leletet sikerült feltárniuk, amivel már a múzeum alkalmazottjai sem bírtak, ezért tavaly óta rendszeresen szerveznek közös leltározásokat is, és a régész szakma sokak által talán kevésbé izgalmasnak gondolt része is népszerűnek bizonyult.

Nagy élet folyt errefele

Az október eleji ásatáson végül hat csontváz került elő a szántóföldön lévő apró domb alól: öt honfoglaláskori, és egy jóval régebbi, a 3. századra tett leletet ástak ki a régészek és az önkéntesek. Mire odaértünk, egyet már felszedtek, és a régészek elmondása szerint egy ekkora lelet a környéken nem számít váratlan felfedezésnek, évezredeken át jelentős forgalom zajlott errefelé.

A közelben fekszik az a felsőványi temető is, ahol 9 éve egy rendkívül díszes, 10. századi ezüst tarsolylemez került elő. A tarsolylemezes sír megtalálásában résztvevő régész, Füredi Ágnes ott volt az októberi ásatáson is, ő mesélt arról, hogy mi mindent tudnak azonnal megbecsülni egy temetkezési hely feltárásakor. Sok lényegi információ ugyanis csak később derül ki, amikor már antropológusok is megvizsgálták a csontokat.

De a sírok tájolásából, a holttestek mellé temetett tárgyakból így is lehet azért előzetes következtetéseket levonni: itt például öt honfoglaláskori csontváz került elő, és egyik mellé sem volt sírmelléklet helyezve. Az egyik koponyája mellett ugyanakkor volt egy S-végű karika, ami elterjedt ékszer volt a 10. és 13. század között. A kevés tárgy jelentheti azt is, hogy szegényebb, alacsonyabb rangú embereket temettek ide, de akár utalhat arra is, hogy már keresztények voltak, és ennek megfelelően ingóságok, személyes tárgyak nélkül temették el őket. Ezek persze mindig szigorúan csak tippelgetések: simán elképzelhető az is, hogy valaki rendkívül gazdag volt a korában, és emiatt egy drága selyemruhában temették el, csak abból nem maradt fenn semmi.

Mint Füredi mesélte, időnként meg szokták kapni a kérdést, hogy miért nem hagyják ezeket a holtakat békében nyugodni, de szerinte pont azt szeretnék elérni, hogy ez megtörténhessen: a szántás mindenfelé felforgatja a sírokat, sorra kerülnek felszínre az ezeréves csontvázak, és ezért igyekeznek megmenteni, amit csak lehet. Sokszor így se tudnak már mit csinálni, vannak olyan helyszínek, ahol annyira szórványosan kerültek elő a leletek, hogy még azt sem lehet megállapítani, hogy temető lehetett-e ott vagy magányos sír, esetleg csak az elmúlt évszázadok mezőgazdasági munkái sodorták messzebbről idáig az adott tárgyat vagy csontot.

És sokszor sem anyagi, sem emberi erőforrás sincs az újabb és újabb feltárásokra, pedig a fémkeresőzők miatt egyre több a felfedezett helyszín: a Budapesttől Ceglédig tartó dél-pest megyei régióban korábban lehetett nagyjából tíz ismert lelőhely, de az elmúlt években ezeknek a száma megtöbbszöröződött. A megnövekedett leletszámokkal többszereplős kutatási projektekben igyekeznek felvenni a lépést, ezt a mostani feltárást a PPKE BTK Régészettudományi Intézete és a Bölcsészettudomány Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Témacsoportja is támogatta. Füredi szerint ez az eset azt is megmutatta, hogy a közösségi régészet nem csak a veszélyeztetett helyszínek, kisebb tervásatások esetében lehet „életmentő”, de a nagyobb volumenű, egyetemi, akadémiai tudományos kutatások előrehaladásában is fontos szerepe lehet.

A feltárt csontokat a dokumentálás után összeszedik és dobozokba rakják. Hogy ezután mi történik velük, az múlik azon is, hogy mire jut pénz és energia: jó esetben egy antropológus is megvizsgálja majd a csontvázakat, ideális esetben pedig természettudományos vizsgálat is készülhet róluk, ami sokkal több információt tud elmondani a csontok egykori tulajdonosainak életéről. Füredi szerint jelen helyzetben a legjobb helye a csontoknak talán egy rendben tartott múzeumi gyűjteményben, vagy a Természettudományi Múzeum Embertani Tárában lenne.

Az öt honfoglaláskori csontváz mellett egy szarmata sír is lapult a homokdombon, a föld alatt. A szarmaták ókori, kelet-európai népcsoport voltak, egykoron hatalmas területeket laktak be az Alföldön. A sír az első becslés szerint a 3. századból származhat, a csontok mégis szinte jobb állapotban voltak, mint amit négy másik, évszázadokkal későbbi sírban találtak. A régészek szerint ez azért lehet így, mert a dombnak ezen az oldalán homokosabb volt a talaj, és ez talán segített megóvni a csontvázat, szemben a túloldali, jóval agyagosabb földdel.

A szarmata sír több tárgyat is rejtett: eltemettek a holttest mellé egy római edényt (a Duna közelsége miatt a szarmaták rendkívül aktív kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn Rómával), egy kést és egy fibulát, azaz ruhacsatot is. Arról, hogy hogyan éltek a szarmaták, nagyon kevés információnk van, de az biztos, hogy a régióban sokfelé megfordultak, több ezres objektumszámú lelőhelyek maradtak fenn utánuk. Nemcsak sírokat, hanem különféle települési nyomokat is rendszeresen tárnak fel. Mint Rácz mesélte, a szarmata lelőhelyek intenzitása általában öt-hatszorosa például az Árpád kori lelőhelyekének.

Rácz Tibor és Füredi Ágnes is beszélt nekünk arról, hogy ez a program nemcsak az önkéntesek, de a régészek számára is sokat jelent. Ma a régészetet szinte teljesen a nagyberuházások uralják, a régészek legtöbb megbízása megelőző feltárásokból áll, melyeket leendő ipari területeken, épülő utakon kell elvégezzenek, sokszor lélekölő körülmények között. A közösségi ásások viszont egész máshogy néznek ki: olyanokkal dolgozhatnak együtt, akiket érdekel a régészet, lehet velük beszélgetni, megosztani az élményeket.

A régészet népszerűsítése azért is fontos a számukra, mert alulfinanszírozott szektorról van szó, és a múzeumok minden segítségre rászorulnak. A Közösségi Régészeti Egyesület eddigi pár éve is megmutatta, hogy hatalmas lökést adott már az is, hogy pár feladat elvégzésébe be tudták vonni az önkénteseket. És mint Rácz mesélte, sokan voltak, akik elmentek egy kíváncsiságból egy alkalomra, és megszerették a terepmunkát, ottragadtak, és néha szinte nagyobb küldetéstudattal csinálják, mint az évtizedek óta dolgozó, sokszor fásult régészek.

Rácz szerint az önkéntesek munkája nélkül negyed ennyi tervásatást, leletmentést tudnának egy évben megcsinálni, és ezzel azt kockáztatnák, hogy a nem feltárt helyekre is illegális fémkeresősök akadnak rá, így viszont ezek a lelőhelyek rendesen dokumentálva vannak. Hogy mi mindent találtak meg eddig a közösségi régészkedés közben, arról a tervek szerint jövő februárban lesz majd egy kiállítás a Ferenczy Múzeumban: 10 év 35-40 projektjét, és az így megtalált több száz különleges értéket képviselő tárgyat, tucatnyi feltárt lelőhelyet fogják majd itt bemutatni. Köztük alighanem a római edényt és az s-végű karikaékszert is, melyek most kerültek elő.