Minden nép megkapja a maga sorozatát

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem
  • Az utóbbi évek spanyol sikerkönyvéből megszületett a spanyol sikersorozat.
  • Ami nem spanyol, hanem baszk.
  • Az ETA terrorszervezet által szétszakított baszk társadalom története, nagyon sok esővel.

Az elmúlt 20 év a szórakoztatóiparban és a kultúrában a televíziós sorozatok mennybemenetelét hozta. A technológiai fejlődésnek és a tartalomfogyasztási szokások változásának következményeként mind a népszerű történetmesélés, mind a kifejezés klasszikus értelmében vett filmművészet 50-60 perces epizódokban, 2-4-6 évadban találta meg a siker receptjét.

A sorozatforradalom a 2000-es évek elején Amerikából indult, ahol megvolt mind a pénz, mind a szaktudás ilyen nagyívű és költséges vállalkozásokhoz, de mára globális jelenség lett. A korán kapcsoló skandinávok szinte külön iparágat tudtak felhúzni a sorozatexportra (az utóbbi évek legnagyobb kritikai sikerében, a Csernobilban is komoly szerepük volt), de fokozatosan más nemzetek is sorra kerültek a maguk lassan kibontott történeteivel. Az olaszoknak Elena Ferrante munkássága jutott, a spanyoloknak meg az ETA.

Az említett példák jelentős részét finanszírozó HBO ugyanis első spanyol sorozataként Fernando Aramburu baszk író 2016-os slágerkönyve, a Patria feldolgozása mellett döntött. A forgatás nem volt zökkenőmentes, Aramburu az eredetileg kiszemelt rendezőt is lecseréltette. A 2020 márciusára tervezett bemutatót pedig elsodorta a koronavírus, az első epizódot csak szeptember végén mutatták be. A Patria természetesen Magyarországról is nézhető az HBO-n.

2020-ban Baszkföld népszerű turistacélpont, Bilbao híres Guggenheim múzeumával, szép tájakkal, hangulatos városokkal, jó focival és a világ talán legmagasabb szintű gasztronómiai kultúrájával. A baszkok lakta észak-spanyol régió az ország egyik leggazdagabbika, ahol annak ellenére is jól lehet élni, hogy sokat esik az eső.

1958 és 2011 között, de különösen az 1970-es, 80-as és 90-es években azonban Baszkföld és a baszkok nem a jó életükről voltak ismertek, hanem arról a fegyveres konfliktusról, ami a régiót Észak-Írország mellett Nyugat-Európa legnyomasztóbb, legerőszakosabb, legreménytelenebb vidékévé tette. Amiért elsősorban az Euskadi Ta Askatasuna, az ETA nevű szélsőbaloldali terrorszervezet volt a felelős.

A Patria erről a borzalmas korszakról, valamint annak feldolgozásáról szól. A cselekmény egyik része az 1990-es évek legelején, a másik 2011-ben játszódik, közvetlenül azután, hogy az addigra már nagyon meggyengült ETA letette a fegyvert. A történet látszólag nagyon egyszerű: egy kisvárosba megérkezik a terror, aztán amikor elmegy, a helyiek, vagy legalábbis a helyiek egy része megpróbál szembenézni azzal, hogy mi történt. Áldozatok, elkövetők, és az utóbbiak által tettestárssá terrorizált csendes többség egyaránt.

A Patria nem vesződik a baszk konfliktus évszázados gyökereivel, még az ETA megszületéséről sem derül ki semmi. A baszk társadalom szélének radikalizálódásáért leginkább felelős Franco neve is alig hangzik el, legfeljebb a gyűlölt spanyol rendőrök fejére szórt átokként. De a sorozat a történelmi kontextus ismerete nélkül is tökéletesen élvezhető, és annak hiánya csak univerzálisabbá teszi a Patria történetét. Ahogy az ETA által beszervezett tesztoszterontúltengéses fiatal férfiak nagyon hasonlítanak az ISIS által elcsábított muszlimokra vagy az Amerikában a szélsőjobb által radikalizált lövöldözőkre, úgy a közösséget szétszaggató, fasisztoid nacionalizmus sem partikulárisan baszk jelenség.

Egy nyolcrészes sorozatba egyébként sem fér bele minden. A Patriaból, bármilyen meglepőnek tűnik a nyomasztó képeket nézve egy olyan vidékről, ahol mintha mindig szakadna az eső, Baszkföld egykor lehangoló mindennapjainak sok részlete kimaradt. Nem esik szó az itt sokáig nagyon erős nehézipar megborulásáról, a gazdasági válságról, a munkanélküliségről, ami sokat segített az ETA-nak toborozni a helyzetüket kilátástalannak látó fiatalok között. Vagy arról a heroin- és AIDS-járványról, ami az 1980-as években a baszk nagyvárosok kevésbé szerencsés fiataljainak egy generációját tönkretette. Egyszerűen csak folyamatosan szakad az eső, és a szürkéskék képek még a világ egyik legszebb városát, a kagylóformájú tengerparti öböl partjára épített San Sebastiánt is egészen depresszióssá teszik.

Ha csak érintőlegesen is, de felbukkannak a Patriában a baszk mindennapok olyan alapkövei, mint az étel, az ital, az országúti kerékpározás és a tragikus sorsú punkegyüttes, az Eskorbuto Mucha policía, poca diversión (Sok a rendőr, kevés a buli) című száma. Aramburu regénye a San Sebastián melletti kisvárosban, a baszk konfliktust különösen megszenvedő Hernaniban játszódik, de mivel ott az ETA utódpártjához tartozó polgármester nem engedélyezte a forgatást, a sorozatot a közeli Soraluzéban vették fel. A kisvárosi baszk városkép, a zöld baszk táj fontos szereplők, közel annyira, mint a színészek, akiknek castingjánál fontos szempont volt, hogy mindenki baszk legyen.

Az ETA 50 év alatt valamivel több mint 850 embert ölt meg Spanyolországban, ami össze sem hasonlítható a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokkal, vagy, ha úgy tetszik, a koronavírussal, ami csak Baszkföldön eddig több mint 2000 áldozatot szedett. A Patriában azonban nem a gyilkosságok – illetve az egy gyilkosság, amit mindjárt az első rész első perceiben elkövetnek – a főbűn, hanem a baszk társadalom terrorizálása, szétszakítása.

A Patria nem hazudik, tisztában van azzal, hogy jogos sérelmek mindkét oldalon voltak, és mindkét oldal fegyveresei, az ETA és a spanyol rendőrök, illetve a spanyol szocialista kormány által finanszírozott paramilitáris halálolsztagok is brutális dolgokat követtek el. De azt sem hazudja, hogy a két oldal szenvedései közé egyenlőségjelet lehet tenni. Nem ugyanaz a fájdalom, ha valakinek megölik egy ártatlan családtagját, mint amikor egy másik család egy tagja azért ül börtönben Spanyolország legtávolabbi sarkában, mert önszántából csatlakozott egy terrorszervezethez, amely aztán gyilkosságokkal bízta meg.

Egy dologban hazudik a Patria, talán mert az már hihetetlen lenne. A sorozatban az ETA mintha visszahőkölne ártatlan anyák és gyerekek meggyilkolásától. A valóságban ez egyáltalán nem így volt, az ETA igenis rendszeresen robbantott fel gyerekeket, akiknek az egyetlen bűne az volt, hogy az apjuk a spanyol rendőrség kötelékében szolgált, és hidegvérrel gyilkolták meg saját kisgyereke előtt az anyát, aki megpróbált kiszállni a terrorszervezetből.

Mint filmművészeti alkotás a Patria nem éri el a sorozatreneszánsz legnagyobbjainak, a Sopranosnak vagy a Drótnak a színvonalát, helyenként kínosan közhelyes jelenetek és megbicsakló dialógusok zavarnak be. De ettől még joggal ünnepli a spanyol kritika. Az El País szerint például

„ömlik belőle az igazság, az összes korábbi ETA-témájú műalkotásnál mélyebben mutatja meg, hogy marja szét a terrorizmus az együttélést, és azt, hogy az áldozatok hogyan követelik az igazukat és az igazságtételt”.

Bár egy ilyen helyzetben a happy end lehetetlennek tűnik, a baszkok utóbbi tíz éve, és a nagyon hasonló észak-ír példa a bizonyíték arra, hogy egy polgárháborúig megosztott társadalom is képes a megbékélésre. Az igazságukra és az igazságtételre még mindig sokan várnak, de Baszkföld és Spanyolország most már nem az ETA által meghatározott mindennapokat éli. A Patriában az áldozatot az otthonától messze kellett eltemetni, mert gyilkosai még a sírját is összegraffittizék volna. Ma Hernaniban, ahogy ez a riport fogalmaz, ha nem is beszélgetnek szabadon, de legalább már köszönnek egymásnak az emberek. A sorozatban a spanyol-baszk vegyesházasság még szinte Montague-Capulet történet, ma már ilyenekről romantikus komédiákat forgatnak Spanyolországban, amiben még a terrorral is lehet viccelődni. 

A Patriában az ETA örökségét a terroristának álló egyik fiú anyja foglalja össze a legjobban hentespultja mögül: „a végén még kiderül, hogy semmi értelme nem volt semminek”.