Tíz évvel ezelőtt, 2007. június 10-én elsötétült a képernyő. Hat szezon, nyolc év, Golden Globe-ok és Emmy-díjak után véget ért az HBO-n a Sopranos egy olyan befejezéssel, amiről máig születnek újabb és újabb magyarázatok. A sorozattól az akkor még létező Komoly amerikai sajtó is címlapon búcsúzott, és persze igaz, hogy Magdi anyus haláláról is volt szó a Blikkben, de ez mégis nagyobb dolognak számított. Ami ennél is fontosabb, a 86 epizód a New Jersey-i maffia fejéről nemcsak a televíziózást, de ezen keresztül az egész populáris kultúrát megváltoztatta.

Ha részletekben nézzük, akkor a Sopranos forradalmat hozott a tévés karakterek bemutatásában és fejlődésében, a történetmesélés mélységében és ambícióiban. Ha pedig egyben, akkor a legegyszerűbb úgy megfogalmazni, hogy a Sopranos megváltoztatta, mit jelent tévét nézni.

Ahogy ez az elemzés írja, a készítők olyasmire jöttek rá a televíziózásban, amit a regényírók évszázadok óta tudnak: 

hogy az emberek igenis vágynak mély, hosszú, alapos karakterábrázolásban gazdag történetekre.

Arra, hogy hogy milyen más volt a tévés világ előtte, a legjobb példa, hogy a sorozat alkotója, David Chase sem tartotta sokra a műfajt. A Fellinin és Coppolán felnőtt Chase mindig is filmet akart készíteni, a tévére úgy gondolt ehhez képest, mint valamire, ami a háttérben megy vacsora közben. Terveit viszont újra és újra visszautasították azzal, hogy túl sötét a stílusa. Menedzsere, Lloyd Braun volt az, aki felvetette neki, hogy mi lenne, ha megcsinálnák a Keresztapát tévére. Az eredeti ötlet tehát nem is az övé volt. Onnantól kezdve viszont a kezében tartott mindent.

Több, mint kikapcsolódás, és még szeretni sem kell a főszereplőt

Ma már evidenciának tűnik, de 1999-ben, a Sopranos indulásakor egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy egy tévésorozat lehet más is, mint önmagában is értékelhető epizódokból álló, végtelen újra- és újrajátszásokra optimalizált, a puszta szórakozásnál és kikapcsolódásnál semmi többre nem pályázó műfaj. Ennél is kevésbé volt egyértelmű, hogy egy tévéműsor főszereplőjét nem kell, hogy a nező szeresse, szurkoljon neki, együttérezzen vele.

David Chase alkotása ehhez képest hosszan, alaposan építkezik, részletesen, tízórás ívekben mesél el történeteket. A néző és Tony Soprano között pedig sokkal összetettebb a viszony annál, hogy azt szeretet/gyűlölet skálán le lehessen írni. A gátlástalan, kegyetlen, bárkin átgázoló, közben saját múlandóságával újra és újra szembesülő, legbelső démonaival küzdő, vicces, laza, magával ragadó, elborzasztó, a legkisebb problémáktól is neurotikusan kiboruló, a legbonyolultabb konfliktusokat is igazi hadvezérként levezénylő Tony Soprano és a közönség viszonyában csak egy dolog volt biztos: hogy nem lehet abbahagyni a nézését.

Ami persze nagyban köszönhető David Chase mellett a produkció másik zsenijének, James Gandolfininek. A színész 2013-as halálakor készítettünk egy összeállítást Tony Soprano tíz legnagyobb pillanatáról, de persze legalább még egyszer ennyit hozzá lehetne írni. Tony Soprano mutatta az utat tévéműsorkészítők egész generációjának, hogy igenis lehet nagy produkciókat nem szerethető főhősökre építeni. Olyanokra, akik nem kényelmes hazugságokkal szakítják ki a nézőt a valóságból. Hanem azzal, hogy emberiek.

Tony, Don, Frank, Walter

Tony Soprano melegítőfelsőjéből bújt el a Mad Men Don Draperje, a House of Cards Frank Underwoodja és persze az antijellemfejlődés csúcsfigurája, a Breaking Bad Walter White-ja. És mivel 2017-ben már nem popkulturális cikk az, ami nem jut el legfeljebb két lépésben Donald Trumpig, jöjjön a kötelező kanyar: az, hogy az emberek megtanultak antihősökkel is hétről hétre együttélni, talán kihat arra is, hogy kiket választanak meg? (Gyors ellensúlyozás: itt van 10 érv amellett, hogy Tony Soprano miért NEM Donald Trump.)

A Sopranos egy maffiafőnök szakmai és családi életének bonyoldalmai mellett az amerikai álom végéről, egy birodalom hanyatlásáról is mesélt. Tony már az első részben arra panaszkodik pszichiáterének, Dr. Melfinek, hogy úgy érzi, elkésett, és a legjobb dolgokról már lemaradt, a sorozaton végigvonuló szál pedig az utolsó szezon minden elképzelhető iróniarekordot megdöntő jelenetében ér a csúcsra. Amikor a védelmi pénz évtizedek óta bevett módszereihez szokott maffiózók bemennek a nagy kávézólánc egyik üzletébe, és azzal szembesülnek, hogy egy ilyen vállalatnál egyetlen üzlet megfenyegetése legfeljebb minimális adminisztratív kellemetlenséget tudna okozni, csalódottan így távoznak:

Nekünk, kisembereknek végünk.

Minden gyilkosság, baseball-ütős fenyítés, besúgókkal szembeni leszámolás mellett is a New Jersey-klán problémáinak nagy része sokkal általánosabb annál, hogy speciális maffiaügyként lehessen leírni - egy újabb elem, ami a legnagyobb sorozatokat is megihlette. A Sírhant művek sem azért lett felejthetetlen, mert önmagában egy temetkezési vállalkozás mindennapjai különösebben érdekesek. A Mad Man is többről szól a reklámipar ügyeinél, Walter White története pedig pláne sokkal univerzálisabban mutatja be a modern férfi küzdelmeit, mint elsőre gondolnánk a halálos beteg kristálymeth-cézár meglehetősen specifikus élethelyzete alapján.

A viccek, a zene, az élő szereplők

Hogy mit adott még a Sopranos a világnak? Például az alapvető elvárást a mai sorozatokkal szemben, hogy ne csak a főszereplő, de a többiek is élő, hihető, komplex figurák legyenek, ne csak a történet megfelelő irányba terelgetése kedvéért a díszletbe helyezett kartonfigurák. Tony felesége Carmela egyszerre roskadozik a felelősség alatt és éli ki választott életének minden előnyét. Tony anyja, Livia a mozgóképtörténelem egyik legdermesztőbb anyafigurája az őrület és a minden életet felemésztő keserűség határán. A maffiaranglétrán felfelé kapaszkodni próbáló Christopher Moltisantinál pedig azóta is kevés tragikusan ellentmondásosabb figura szerepelt tévében.

A Sopranoshoz, így a újkori tévézéséhez is hozzátartozik, hogy legsötétebb pillanatokban is lehet humor. Nem feltétlenül az a fajta humor, ami környezetéből kiszakítva, Youtube-klipként mutogatva elsőre is működik, hanem ami a maga kontextusában, a szereplők és a helyzet súlyának ismeretében kifejezetten vicces. 

link Forrás

Vagy hogy tele van olyan betétdalokkal, amik nem egyszerűen aláfestenek jeleneteket, hanem azok szerves részei. Ahogy Christoper izgatottan elrohan újságért, és szinte kiugrik a bőréből, mert egy bűnügyi hírben meg van említve a neve, az elválaszthatatlan attól, hogy közben ez a szám szól. Egy korábban alig ismert dalról ennek a jelentnek a hatására a sorozat minden nézőjének mindig is az fog eszébe jutni, hogy na, ez egy sláger. John Lydon soha nem passzolt olyan jól kertvárosi köntöshöz, mint ebben a jelenetben, és az a pofátlanul sablonosnak tűnő megoldás is tökéletesen sül el, hogy egy házassági dráma közben Andrea Bocelli szól.

Ezzel jött el az új aranykor

A Sopranos a sorozatkészítés első nagy generációjának úttörtője volt, itt kezdődött a televízió új aranykora. Az aranykor mostanra persze már a maga túltermelési válságán is átesett, a végtelenített Netflix-ciklusok világában követhetetlen mennyiségű sorozat termelődik, ezek jelentős része pedig beláthatatlan távolságra van ettől a színvonaltól, még akkor is, ha továbbra is születnek remekművek is.

Természetessé vált, hogy emberek összességében éveket töltenek el az életükből tévésorozatokat nézve. (Itt egy alkalmazás annak kiszámolására, hogy mennyit töltöttél már el életedben egy-egy sorozattal.) Ez persze egyáltalán nem csak kulturális, hanem társadalmi-gazdasági okokkal is összefügg - sorozatokat nézni olcsóbb, mint bulizni, ami gazdasági válságok és súlyos fiatalkori munkanélküliség mellett nem elhanyagolható szempontot.

Az persze igaz, hogy ez nem a legegészségesebb elfoglaltság. A túlzásba vitt tévézés bizonyítottan összefügg az elhízással és a cukorbetegséggel, és még tüdőembóliához is vezethet. Abban viszont, hogy a kanapén elfolyva az agyunk nem kell, hogy parlagon heverjen, Tony Sopranónak elévülhetetlen érdemei vannak.