Egy külvárosi raktárbázisra csaltak négy nagyarcú újságírót, majd bezárták őket egy-egy cellába, ez lett belőle

2020 november 6., péntek 13:17

A tömegszórakoztatás egyik klasszikus, túlzás nélkül évezredes formája, amikor a kárörvendő nagyközönség szeme láttára jól megszívatják az Aktuális Uralkodó Osztály néhány tagját. 2500 éve ezt a célt szolgálta az athéni népgyűlés, 2000 éve a római harciszekér-versenyek, 800 éve a lovagi tornák, 200 éve a nagy francia forradalom, a kortárs lájkokrácia korában pedig erre való a bulvármagazinlakók fingatása reality vetélkedőkben.

Ez utóbbi persze alapvetően szimbolikus fingatás, sőt az embernek nézőként néha az a gyanúja, hogy néha még annál is kevesebb, vagyis sima porhintés. Ezért is fogadtam el a meghívást, amikor felajánlották, hogy élesben is kipróbálhatom a Viasat november elején induló új reality vetélkedőjének a díszletét. Ami ebben az esetben nem látványos hátteret jelent, hanem magát a lényeget. Ami nemhogy nem látványos, hanem szándékosan ronda és nyomasztó.

Az irtózatos című Celebcella lényege ugyanis annyi, hogy fognak négy olyan embert, akinek az első csókjától az utolsó leheletéig véletlenül pont ott szokott lenni a Blikk fotósa, és akik az orrukra nőtt furunkulust is Facebook live-on nyomják ki két szelfibottal, majd bezárják őket egy-egy ablaktalan cellába öt napra. A cellák igazából konténerek és nem egy rendőrkapitányságon vagy gyűjtőfogházban találhatóak, hanem egy soroksári raktárbázis egyik hatalmas termében.

Egy lángoló, augusztus eleji napon ezeket próbálhattuk ki, 3 szakújságíró + én, ráadásul félig-meddig élesben. Ami azt jelenti, hogy tényleg bezártak egy konténerbe, ahová versenyzőkhöz hasonlóan nem vihettünk be sem netkapcsolattal rendelkező eszközt vagy órát, miközben azt a ruhát hordtuk és úgy ettünk meg pisiltünk, mint majd a versenyzők, miközben folyamatosan vettek minket a beépített kamerák. A lényegi különbség az volt, hogy 5 nap helyett mi 3 órán át rostokoltunk a fémdobozunkban, viszont velük ellentétben nem vihettünk be semmiféle személyes tárgyat.

A raktárbázisra való megérkezés után a producer gyorsan elmagyarázta a játék alapszabályait. Amik rettentően egyszerűek. A megkínzandó hírességek 3 személyes tárgyat vihetnek be magukkal, ami nem lehet óra vagy bármilyen, netre csatlakozni képes gépezet. A játék innentől annyi, hogy ki meddig bírja ép ésszel a bekamerázott konzervdobozban. Aki már nem, annak ott egy nagy piros gomb a falon, ezt megnyomva lehet jelezni, hogy ennyi volt.

Fotó: LABANCZ_VIKTORIA

Sajnos van időkorlát és nem hagyják benn őket hónapokra, maximum öt napra.

A szervezők aljas élvezettel magyarázták, hogy miként fognak rájátszani a játékosok teljes összezavarására. A tapasztalat ugyanis az, hogy az első elalvás és felébredés után az alanyok teljesen elvesznek az időben, hiszen fingjuk sincs, hogy 20 percet szunyókáltak, vagy 12 órát aludtak. Amire azzal segítenek rá, hogy az élelmiszerellátmányt nem reggeli-ebéd-vacsora rendszerben szervírozzák a játékosoknak - hiszen így tudnák, hogy kábé hol járnak időben - hanem alkalmanként nagyobb mennyiségű, előrecsomagolt kaját csempésznek be hozzájuk, amikor alszanak.

A szervezők esküdöztek, hogy ezen felül nincsen semmilyen titkos vagy nem titkos forgatókönyv, a szereplőket nem instruálják semmire, hanem várják, hogy ki hogyan reagál a totális elszigeteltségre és az időn kívül kerülésre.

“Vagyis a műsor szórakoztató faktora azon múlik, hogy megfelelően labilis, nárcisztikus és hisztis figyelemkurvákat kasztingoljanak, akik teljesen megborulnak önmagában attól, hogy nem lájvozhatják végig a napjukat a reggeli szakállbalzsamozástól az esti lepedékeltávolításig”

- foglaltam össze magamban a lényeget és indultam el a konténerem felé.

De persze nem fészkelhettem be magam ennyire könnyen. Előbb ugyanis megkaptuk az egyenruhánkat, miközben Papp “Pimasz Úr” Gergely műsorvezetővel eljátszottuk azt, amit az igazi műsor résztvevői is fognak a beköltözés előtt.

Fotó: LABANCZ_VIKTORIA

Először meglepődtem, hogy van egyenruha, amikor pedig megláttam, hogy mi az, még jobban elképedtem. Olyan cuccokat kaptunk, mintha egy besúgásból élő komcsi házmesterekről szóló sorozat színészei lennénk: vastag mackónadrág, idomtalan, mackó anyagú, kapucnis felső és hülye V-kivágású, fehér póló, hozzá egy fröccsöntött hatást keltő, szürke, idomtalan sportcipőszerűség. Pont az az érzés fogott el, mint amikor a lenti laktanya egy raktárhelyiségének az ajtajában a bevonulás után megkaptam a reggeli tornához szükséges sportfelszerelést a tetején az undorító tapintású műszálas melegítővel és elképzeltem, hogy mire kiengednek innen, olyan leszek, mint az egész nap a házunk udvarán cigizgető leépült házmester.

Ügyes trükk a megalázó ruha, a komcsiknak legalábbis remekül bejött, lássuk, hogy mire mennek velük a kereskedelmi tévések!

Egy gyengébb jellem már ezen a ponton már kiborult volna, de mi még tartottuk magunkat. Én mondjuk nem tartottam attól, hogy ne bírnám ki ezt a három órát.

Eleve nem is olyan rég volt, amikor elkavartam az idézést arra a tárgyalásra, ahol az engem beperelő felbőszült Fásy Zsülikével kellett szembenéznem, ezért hajnalban rendőrök ébresztettek, akik bedugtak egy cellába a 2. kerületi rendőrkapitányságon, majd megbilincselve elvittek a Markó utcába, ahol bilincsben, vezetőszáron cipeltek be a tárgyalóterembe. És az is inkább volt vicces élmény, mint bármi más.

Ráadásul az isten is magyar miniszterelnöknek teremtett, hiszen, mint már kiderült, pont voltam még katona. Ahol egyetlen szuperképességet fejlesztettem ki. Éppen azt, ami egy ilyen műsor megnyeréséhez kell: mivel egy évet töltöttem ingerszegény raktárhelyiségekben bújkálva az elöljáróim elől, ahol ráadásul gyakran pisszenni sem szabadott, nehogy lebukjunk és kapjunk valami értelmetlen feladatot, azóta is bárhol bármennyit tudok várakozni különösebb idegeskedés nélkül, tetszés szerinti körülmények között, akkor is, ha nincs nálam egy feltöltött okostelefon.

Odabent

Végre beléphettem a cellámba. Egy szabványos fém konténerből alakították ki, szándékosan sivárra. Ezt megmondták előre, és élőben tényleg olyannak bizonyult, mint egy dél-oszétiai munkásszállás. Nem volt benne ugyanis szinte semmi.

Fotó: LABANCZ_VIKTORIA

Ahogy körülnéztem, jobbra nézve egy szürke fém ágyat láttam, mellette egy éjjeliszekrényként funkcionáló szürke hasábbal és egy egészen apró, spártai íróasztalszerűséggel. A fejemet balra tekerve tárult elém az aprócska konyhablokk, ami állt egy elektromos hűtőládából, ahová a kaját csempészik a versenyzőknek, egy mikróból, egy vízmelegítőből és egy kis polcon elhelyezett olyan apróságokból, mint kéztörlő papír, teafilterek és hasonlók. A “konyha” mellett nyílt az aprócska fürdőszoba-WC.

Az egyetlen, extrának nevezhető dolog az volt, hogy az egyébként szándékosan siváran tartott falfelület két nagyobb darabját letörölhető átlátszó fóliával ragasztották le, hogy a játékosok a teljes bekattanást megelőzendő rajzolhassanak vagy írhassanak rá a cellában elhelyezett vastag filctollakkal.

A komcsiruhán kívül kétfajta felszerelést kaptunk. Egyrészt egy, az óvodai ballagást felidéző kis tarisznyába rejtett akkumulátort, ami a testünkre csíptetett mikrofont látta el árammal, másrészt egy szelfibotra rögzített kis GoPro kamerát, hogy ha akarjuk, mi is hozzátehessünk egy videósávot a konténerben rögzített kamerák képéhez.

Fotó: LABANCZ_VIKTORIA

Halottam, hogy így van, és tényleg csak pár percbe telt, hogy lényegében elfelejtsem, hogy 50-100 ember néz folyamatosan. Végig figyeltem magam, hogy milyen változásokat okoz bennem a bezártság. Az egyetlen markáns jelenség az volt, hogy még annál is többet pofáztam, mint normálisan. Először baromi bizarr érzés volt fennhangon beszélni tökegyedül, aztán 10 perc múlva már ez is úgy ment, mint a lélegzés.

Rövid időn belül kiderült, hogy a cellában istenverte pokoli meleg van, így gyorsan megszabadultam a felsőrészemről, de így is pont annyira izzadtam, mint a fickó a filmművészet eddigi csúcsteljesítményében, az Airplane kényszerleszállós jelentében.

A kuckóm felfedezése után - önmagam is meglepve - elkapott a vágy, hogy személyessé tegyem ezt a sivár teret. A bejárat melletti falra ezért rajzoltam egy cilinderben táncoló, Rátonyi Róbert-stílusú polipot.

Fotó: LABANCZ_VIKTORIA

Az ajtóval szemközti, legnagyobb falfelületre azonban még szabad volt. Ide mit rajzoljak? Ekkor derült ki, hogy már a pár perces bezártság is képes kihozni az emberből azt, ami a legjobban izgatja éppen. Anélkül ugyanis, hogy különösebben végiggondoltam volna, mi legyen a második freskóm témája, egy lendülettel felskicceltem a "Bodolai László delfinhátról magyarázza el a naiv tengeri állatoknak, hogy mi is történt igazából az Indexszel" című műalkotást.

Fotó: LABANCZ_VIKTORIA

Ez még jobban megnyugtatott, így az ebéd elfogyasztása után - mi csak úgy megkaptuk, normál ebédidőben - kipróbáltam az ágyat és önmagamat. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy tényleg annyira leszarom-e a természetellenes körülményeket, ahogy gondolni szeretném, vagy csak ezzel kábítom magamat. Vagyis, hogy képes vagyok-e elaludni.

A játék végét jelző duda ébresztett fel.

Olyan mélyen aludtam, hogy így botorkáltam ki a cellámból:

Fotó: LABANCZ_VIKTORIA

Azt csak jó pár héttel később, a szereplésemből összevágott videó láttán tudtam meg, hogy a háromórás játékidőből nem egészen egy órányit töltöttem ébren.

Úgyhogy az is lehet, hogy otthagyom az újságírást, veszek pár használt konténert, hangszigetelem őket és kialakítok bennük pár nyugicellát, amit bárki kivehet igen magas óradíjért és gennyesre keresem magam. A modern városi ember ugyanis nem kaphat értékesebb ajándékot, mint egy kis teljes, telefon- és baszogatásmentes nyugalom. Ami még a járvány idején sem igazán adatik meg az otthon rostokoló embernek.

Fogalmam sincs, hogy milyen lett maga a november 9-én induló műsor, lehet, hogy nézhetetlen, de az alapötlet az élő próba alapján kifejezetten ígéretes. Tényleg minden a megfelelően törékeny alanyok kiválasztásán múlik, de attól nem tartok, hogy pont öntetszelgő, fontoskodó egomániásokat ne sikerülne találni a celebpiacon.

A Celebcella ráadásul olyan, mint 2020 metaforája: az ember bezárva szopik és rohadtul unja magát, de még mindig ezzel járt jobban.