Miért zárták órákra cellába, majd hurcolták megbilincselve, vezetőszáron Fásy Zsülike színe elé a 444 munkatársát?

Kevés civil ember tudja, hogy néz ki egy igazi nagyhalas horgásztúra, úgyhogy elmesélem.

Szerdán indultunk volna óriásharcsát fogni Velence közelébe, a Po folyó deltavidékére. G. reggel hétre jött volna értem, éjjel 2-ig pakoltam izgatottan, aztán elájultam, hogy 4-kor Imola azzal ébresszen, hogy rendőrök vannak a nappaliban és el akarnak vinni. Ő azt hitte, hogy a moszkovita bábkormány most kezdte el a független sajtó rendőrhatósági összefogdosását, de nekem még 2 óra alvás után is feltűnt, hogy a rendőrök azt mondták neki, hogy valami rágalmazási ügyben vezetnek el, ami egyértelműen arra utalt, hogy inkább sajtóperről van szó. Vagyis nyilván elfelejthettem megjelenni valami tárgyaláson. 

Lemásztam a földszintre. A rendőrök sem ekkor, sem később nem voltak hajlandók megmondani, hogy pontosan milyen ügyben visznek el, a papíron, amit mutogattak, pedig csak annyi szerepelt, hogy rágalmazási ügyről van szó, így azonnal azon kezdett kattogni az agyam, hogy melyik sajtóperemről lehet szó. (Egy újságíró életében teljesen normális dolog, hogy legyen pár futó pere.) 

A gyerekek szerencsére nem ébredtek fel, Imola viszont még akkor is valami szándékos kormányzati-rendőri zaklatásra gyanakodott, amikor 4:10-kor beszálltam a házunk előtt álló rendőrautóba. 

A II. kerületi kapitányságra vittek. 

Addig trécseltünk a rendőrökkel, míg ki nem derült, hogy mindjárt elveszik a telefonomat, amit ki tudja, mikor kaphatok vissza, így gyorsan elküldtem pár segély- és ügyvédkérő SMS-t. 

Ezután kitöltöttek 1600 felesleges papírt, amikre adtam 2 X 1600 felesleges aláírást, majd elvették mindenemet, az övemet is beleértve. A cipőnél választhattam, hogy kifűzöm vagy odaadom nekik, de a szőrös vége miatt egy vödör nyállal sem tudtam volna visszafűzni, így inkább attól is megváltam, aztán betettek a cellába. Az egész folyamat leglenyűgözőbb eleme a toll volt, amivel alá kellett írnom. Igazi kézműves műalkotásról volt szó: a sima Signetta golyóstoll felső három centijét levágva, majd azt öngyújtó segítségével a tolltestre merőlegesen visszaforrasztva az Ismeretlen Népművész pompás tonfa-tollat alkotott, amiért még így hajnali 5 tájban is földig lengettem a civilbőr kalapomat.

A cellában sajnos vagy szerencsémre egyedül voltam, négy fa priccs és egy irtózatosan gusztustalan, tetűfészek pokróc társaságában. Marha érdekes volt, hogy a korábban itt tárolt kollégáim hogy az istenbe tudták olyan mélyen bevésni a nevüket a vastag barna olajfestékrétegbe, hiszen tényleg mindent, főleg minden keményet elvettek tőlük. Foggal és körömmel? Pöccsel? Próbáltam kitalálni, de mivel álmosabb voltam, mintha Harrach Péter-beszédek lejátszásával kínzott volna a putyinista bábkormány, nem jutottam sokra. Az égő villany és a baromi kényelmetlen priccs ellenére egész jól elaludtam, mert minden pont olyan volt, mint 88-89-ben a katonaságnál, csak egyelőre nem kellett mindenkit elvtársnak szólítani. A falat fedő depressziós olajfestéket például nyilvánvalóan ugyanabból a Komcsiellátóból vételezték, mint a lenti laktanya anyagbeszerzői.

Bilincsben

Amikor látták, hogy elaludtam, gyorsan direkt felkeltettek egy felesleges aláírás végett, aztán darvadoztam még másfél órát és már indulhattunk is a tárgyalásra. Visszakaptam a cuccaimat, befűztem az övemet, aztán megbilincseltek. Életemben először persze. Meglepően nagy hatással van az emberre, ha megbilincselik, majd bőrpórázra fűzik, bár ekkor és itt, a kapitányság udvarán a rendőrautó felé tartva még nem tudtam a dolog legkülönlegesebb mellékhatásáról, miszerint az ember láthatatlanná válik tőle. 

Néztem, néztem a megbilicselt kezemet, aztán megkértem a rendőröket, hogy fotózzák már le nekem, de nem voltak hajlandók rá, pedig micsoda címlapképem lett volna ehhez a cikkhez!

Nem kellett tíz percnél többet várnom, hogy a bilincs láthatatlanná tevő melléhatását is megtapasztalhassam. A Markó utcába mentünk, a PKKB-ra. "Ha a nénikém most látna!" - gondoltam magamban, ahogy az álmos belvárosi járókelők, tetovált ügyfelek és idegesen cigiző rokonaik között bevezettek a pórázomon a bíróságra. Ahol a rendőrökkel parolázó személyzet úgy nézett át rajtam, mint miniszter a terhelő bizonyítékon. Én először reflexből mindenkinek köszöntem, míg rá nem jöttem, hogy már nem ember vagyok, csak egy Láthatatlan Bűnöző, akinek nyilván nem köszön vissza senki.

Leültünk a tárgyalóterem előtt, és én még ekkor sem tudtam, hogy igazából miért vagyok itt. Pár perccel a tárgyalás kezdete előtt aztán óriási örömömre befutott Edit, a 444 ügyvédje. Amikor megmondta, milyen ügy miatt cibáltak ide, kitört belőlem a röhögés. Úristen, találkozni fogok Fásy Zsülikével!

Na, pont ezt most tényleg nem láttam jönni

2015. nyarán írtam egy posztot még a cink.hu-ra arról, hogy  Pomper Tibor exfocista micsoda durva kirohanást intézett a Facebookon Fásy Ádám lánya, Zsülike ellen, mert az elénekelte a Majka-féle Belehalokot. A poszt formailag ironikus szövegelezés volt, amennyiben végigvettem, miféle retorikai fogásokat, stílusbravúrokat és csipkefinom szószerkezeteket használt Pomper Zsülike gyalázása közben.

Bár a poszt Pomperről és nem Fásyról szólt, az ismert mulatós család igencsak rossz néven vette, aminek az lett a vége, hogy Fásy Zsüliett büntető feljelentést tett ellenem. Felteszem azért, mert nem értette meg, vagy nem hitte el - bár én mondtam nekik - hogy a cikkben ironizáltam, nem pedig Pomperrel értettem egyet.

Mivel a Köz nem érezte úgy, hogy ez valami államilag üldözendő cikk lett volna, az eljárás magánvádasként folyt. Én viszont - bár az értesítést átvettem - az idén tavaszi személyes meghallgatás meghívóját elsüllyesztettem a táskám mélyére, majd azzal a lendülettel megfeledkeztem róla. Mivel nem jelentem meg az eseményen, a mostani tárgyalás előtt a bíró elrendelte, hogy rendőrileg vezessenek elő. 

Hiába kértem volna bocsánatot

Megérkezett a magánvádló, vagyis Zsülike személyesen, meg az apukája és az ügyvédje. Bevonultunk, majd a bírónő utasítására levették a bilincseimet. Ahhoz képest, hogy két éve perel ádázul, nem igazán tűnt úgy, hogy Zsüliett képben lett volna. Amikor a bírónő elmondta, hogy mint magánvádló bármelyik pillanatban dönthet úgy is, hogy hajlandó békülni, Zsülike közölte, hogy nem lát módot a békés rendezésre. Amikor a bíró megkérdezte, hogy miért, azzal válaszolt, hogy mert már két év telt el az eset óta. Ezen a válaszon percekig rágódtam, de akkor sem értettem belőle egy kukkot sem. 

Én végig nem igazán értettem Fásyék taktikáját. Magánvádlóként a sima kibékülésen felül jegyzőkönyvi bocsánatkérést is kérhettek volna tőlem, amit onnantól bárhol lobogtathattak volna. Én pedig ráadásul el is mondtam a vallomásomban, hogy eleve eszemben sem volt Fásy Zsülettet bántani vagy kritizálni, a cikkem Pomper Tibor kirohanásának ironikus kifigurázásáról szólt, ezért ha szeretnék, simán hajlandó vagyok jegyzőkönyvileg is bocsánatot kérni tőle, ha a posztom megbántotta volna. Ezt azonban kerek perec visszautasították, olyan irányba terelve az eljárást, hogy a bírónak kelljen ítéletet hoznia, vagyis lemondtak arról, hogy nyilvános bocsánatkérést szerezzenek tőlem. 

A bíró azonban meg szerette volna adni a lehetőséget a megegyezésre, ezért félidőben szünetet rendelt el, hogy még egyszer próbát tehessünk a béküléssel. 

Na, ez a békülés lett az egész ügy egyik csúcspontja! 

Kimentünk a folyosóra, kicsit sustorogtunk, aztán az ügyvédem odalépett Fásyékhoz és megkérdezte, hogy az eddig elhangzottak alapján hajlanak-e a megegyezésre. A nézőként jelen lévő Fásy Ádám az elutasító válasza közben szenvedélyesen rappelt valamit, de én három lépésről nem hallottam jól, ezért bátorítóan rámosolyogtam a távolból, hogy lássa, komolyan gondoljuk a megegyezést. Mire ő a legnagyobb döbbenetemre és mulatságomra klasszikus józsefvárosi utcastílusban - józsefvárosi utcákon nőttem fel, onnan ismerem - azt mondta, sőt inkább sziszegte, hogy

MIT MOSOLYOGSZ, TE KÖCSÖG!?

Azt vártam, hogy ezek után oda is pattanjon elém, hogy egy centiről az arcomba bámuljon, de sajnos nem volt gyereknap. Álompillanat volt ez így is, az a fajta, amit nem nagyon felejt el az ember, akkor sem, ha izgalmas élete van. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy akkora szerencsém van, hogy maga Fásy Ádám köcsögözött le, és nem máshol, mint a Pesti Központi Kerületi Bíróság folyosóján, ezért az eset után félrevonulva meg kellett kérdeznem az ügyvédemet, hogy jól hallottam-e a köcsögöt. Igen, jól, megvolt a lottó ötös! Már ezért megérte zárkában tölteni a hajnalt és megbilincselve bevonulni. 

A csúcs után prózai lejtmenet következett: a bíró rövid mérlegelés után megrovásban részesített. Az ítélet indoklása közben olyan durva ütést kaptam tőle, igaz nem szándékosan, amilyet még életemben senkitől: a bírónő a pultpitusról mondta ki, hogy középkorú vagyok, ami persze igaz, de ebben a formában végképp nem akartam szembesülni vele. Nem szemétkedésből hozta fel amúgy a témát, hanem az enyhító körülmények között említette meg, hogy bár már középkorú vagyok, még sosem kerültem összeütközésbe a törvénnyel. 

Az indoklásból az tűnt ki, hogy a bíróság baja az volt velem, hogy Pomper mondatainak idézésével valótlan tényállításokat terjesztettem Fásy Zsüliettről. Mivel az ügyvédem meg én is úgy gondoltuk, hogy a focista által használt és általam idézett brutális jelzők  nem tényállítások, hanem szélsőséges értékítéletek, 3 nap gondolkodás után fellebbeztünk.

Tízre végeztünk is. Hazamentem, összepakoltam, autóba ültem, aztán déltájban végre elindulhattam harcsázni. 

Hát ilyen izgalmas a nagyhalhorgászok élete.