Közpénzből megvalósított történelemhamisítás-e a zebrabőr kacagányos, hülye pulcsit viselő Árpád és a lovon támadó páncélos ősmagyar hóember?
Rég volt olyan film - nemhogy magyar animációs, de bármilyen film - amit annyira vártam volna, mint a pozsonyi csatáról szóló 52 perces animációst, amit ma, hétfőn este 9-kor fognak bemutatni a közszolgálati M5-ön.
A film lázba hozó előzetese alapján, amit a magyar kormány egyik minőségi népszórakoztató szerve, a Magyarságkutató Intézet posztolt ki, olyanokra számíthatunk, a nyolc-tizenkét évvel ezelőtti számítógépes játékok vizuális nyelvén elmesélve, mint hogy:
A magyarságot egyfajta proto-Hitlerként kapásból kiirtani akaró Gyermek Lajos frank király rátámad a magyarokra.
Akik páncélozott hóember-lovassággal és válogatott cselekkel várják a frank-bajor seregeket.
A frankok eltaktikázzák a dolgot, mert Hegyeshalomnál elcsábítja őket egy, a teljes, háromezres sereget befogadni képes óriásdiszkó, ezért durván bekristályozva érik el Pozsonyt.
A diszkódrogos életmód sajnos-szerencsére nem barátja a taktikai fegyelemnek. A népi-organikus hadviselésben hívő magyarok ekkor figyelmeztetésül előbb virágos motívumokkal telefestett fa ágyvégeket és más népi iparművészeti tárgyakat emelnek a levegőbe:
Majd bemutatják az aduászukat, a seregeiket vezető, zebrabőr kacagányt, narancssárga karácsonyi hipszterpulcsit, székely zászlós süveget és párducbőr bringásfutártáskát viselő Lakatos Márkot Árpád vezért.
De a magyar seregek hippis hozzáállása nem lágyítja meg a humortalan keleti frankokat. Elindul a szeletelés, akit nem terített le Árpád látványa, azzal végeznek a rackaháton közlekedő vérjuhászok és kecskelovasok:
Tényleg tűkön ülve várom a filmet, főleg, hogy az előzetes szövege felirataiban és narrációjában olyanok hangoznak el, hogy
a magyar seregek Árpád hívó szavára gyűltek össze, a csatában pedig Árpád nem egyszerűen megjelent, hanem "elit csapatát vezetve rontott rá a német lándzsarengetegre"
miközben
Semmiféle, akár közvetett bizonyíték sincs arra, hogy Árpád részt vett volna a csatában.
Sőt arra sem, hogy egyáltalán élt volna még a csata idején.
De ha élt is akkor és tényleg épp ő volt az uralkodó, az egyáltalán nem jelenti feltétlenül azt, hogy személyesen részt vett volna az ütközetben, hiszen ez akkoriban nem volt magától értetődő. A keleti frankok királya, Gyermek Lajos például dokumentáltan nem volt jelen személyesen, pedig akkor már, ha nem is volt felnőtt, de 14 éves igen.
És hogy a hangulat tényleg pezsegjen a filmpremier előtt, az alkotás végefőcím-zenéje egy olyan Tóth Gabi-Fankadeli-szám, aminek a refrénjében - miközben a képen rénszarvasagancsos sámánok ugrándoznak - a szakemberek az éneklik, hogy
Egy az isten.
Tehát akkor valami felháborító vagy nevetséges történelemhamisítás készül ma este? Amíg nem láttuk a teljes filmet, addig ezt nem tudhatjuk, de nem valószínű. A pozsonyi csatát ugyanis szinte képtelenség meghamisítani, akár tudatosan, akár öntudatlanul. A pozsonyi csatában ugyanis az a legjobb, hogy szinte semmit sem tudunk róla, így bármit pont ugyanannyira legitim elképzelni ezzel kapcsolatban. Ugyanez igaz a magyar ősvallásra is. Meg a résztvevők ruháira. Sőt arra is, hogy egyáltalán kik voltak jelen.
A csata emiatt a szenvedélyes és a humoros kultúrharcnak is tökéletes témája, nem véletlenül emlegeti annyit keseregve a tarsolylemezes-süvegben metrózós szubkultúra és nem véletlenül röhögnek annyit rajta az okoskodó nagykörúton belüliek.
A 907-es pozsonyi csatával kapcsolatban talán azt hallani a legtöbbet, hogy azt eddig mennyire elhallgatták, nem ritkán valami olyan megjegyzés kíséretében, hogy "nem véletlenül, hiszen világraszóló magyar diadalról van szó.
A valóság ezzel szemben az, hogy a pozsonyi csata a korszak egyik legjobban dokumentált magyar történelmi eseménye, és évszázadokon át kevés győztes magyar csatával foglalkoztak annyit mint ezzel. Csakhogy ez a kivételes dokumentáltság is pár darab, néhány szóból álló mondatot jelent a korabeli német szerzetesek által írt Salzburgi Évkönyvben és Sváb Évkönyvben, illetve pár egyéb bejegyzést más egyházi dokumentumokban, a magyarok által megölt főpapok és szerzetesek haláláról.
Az a kevés, amit ezek alapján tényszerűen tudunk a pozsonyi csatáról, mégis több, mint amit a legtöbb korabeli magyar történelmi eseményről valaha is tudni fogunk. Biztos, hogy a csata megtörtént, az is, hogy 907-ben, nem vitás, hogy elsöprő magyar győzelemmel zárult a német, vagyis keleti frank és bajor seregek felett, akik Lajos király parancsára indultak hadba. Azt is pontosan tudjuk, hogy a csatában meghalt a bajor őrgróf, a salzburgi érsek és két név szerint ismert püspök, az évkönyvekből ráadásul napra pontosan ismert, hogy mikor, így nagyobb kockázat nélkül következtethetünk arra, hogy többnapos összecsapás-sorozatról volt szó, aminek valószínűleg július 5-6-án zajlott a legnagyobb csatája.
De már azt sem biztos, csak aránylag valószínű, hogy mindez Pozsonynál zajlott. A csatának ugyan korabeli forrásból tudjuk a helyszínét, mármint azt, hogy Brezalauspurcnál vívták, csakhogy nem tudjuk száz százalékos bizonyossággal, melyik települést nevezték így. Annak a Breszláv nevű szláv fejedelemnek, akinek a nevéből a településnév származik, például a mai Zalavárnál, vagyis a Kis-Balatonnál volt a székhelye.
Arról pedig nem szól semmiféle korabeli forrás, hogy egyáltalán Árpád vezette volna a magyar sereget, arról pedig főleg nem, hogy ott halt volna meg. Ezt a későbbi krónikák közül is egyedül Anonymusé állítja.
A pozsonyi csatáról abszolút értelemben tehát igen kevés, relatíve viszont szokatlanul sok eredeti forrás maradt meg. A kései középkortól az 1900-as századfordulóig pedig azért esett aránylag sok szó róla, mert a híres bajor-német humanista történész, az 1477 és 1534 között élt Aventinus az események után jó fél évezreddel bőséges terjedelemben írt a csatáról. És bár ennek a leírásnak a mai értelemben vett hitelessége minimum megkérdőjelezhető, huszadik század eleji kutatások bebizonyították, hogy Avetinus a műve megírásához tényleg felkutatott egy csomó korabeli forrást és azok alapján írta meg azt, csak a kor divatja szerint feleslegesnek tartotta a forrásmegjelölést.
Aventinus pedig részletes, ráadásul élvezetes leírást adott a csata lefolyásáról, a Duna két partján és magán a folyón felvonuló keleti frank seregekkel, a magyarok mozgékony könnyűlovasságával és hatékony íjászaival. Évszázadokkal később írta ugyan, de korabeli források, illetve a kor más, részletesen dokumentált csatáinak hiteles leírásai alapján, a ténybeli fehér foltokat következtetésekkel kiegészítve. Így a munkája a pozsonyi csatát rekonstruálók szemében máig alapműnek számít,
Veszprémy László történész, a téma egyik legjobb hazai szakértője szerint egyébként a századforduló előtt azért nem született több magyar nyelvű munka a pozsonyi csatáról, mert az elérhető forrásokat, ideértve az eredetieket, Aventinusét és az ő munkáját később feldolgozókat, németül vagy latinul írták, akiket pedig egyáltalán érdekelhetett a téma Magyarországon, azok ezen évszázadok során mind tudtak ezeken a nyelveken, így nem volt kulcskérdés a magyar fordítás vagy magyar nyelvű feldolgozás.
1900 után pedig azért esett tényleg kevesebb szó a csatáról, mert ekkoriban ingott meg a bizalom a fantáziájukat is előszeretettel használó humanista történetírók, így Aventinus hitelességében is.
A csata alapvető hadmozdulatait így csak modellezni lehet, a sztyeppei könnyűlovasság taktikájának korabeli leírásai és más ütközeteket elbeszélő krónikák alapján. Akit ez a vonal érdekel, annak ajánlom a Hadtörténeti Múzeum által 2008-ban kiadott, online is elolvasható, "Egy elfeledett diadal" című, remek kötetet.
A Magyarságkutató filmelőzetesében hiába tűnik mondjuk első blikkre féktelenül viccesnek a zebra-párduc szőrmekombinációban villogó metroszexuális Árpád, aki olyan szimbólumokat visel a sapkáján, amik csak a XVI. század táján jelentek meg először dokumentált formában. Ugyanis senkinek sem lehet a leghalványabb fogalma sem arról, hogy hogy nézhetett ki Árpád harci ruhája - ha Árpádnak egyáltalán olyan funkciója volt, aminek a részeként sereget vezetett, és nem a kor Áder Jánosa volt, ami ugyancsak nem kizárható lehetőség.
És persze én magam is hatalmasat röhögtem a poszt-István, a király-os lendülettel "egy az isten"-ező Tóth Gabin és Fankadeli rapperen, miközben a bénán animált, pont nem az egyistenhitükről híres agancsos sámánokat gusztáltam, de utána rögtön abba gondoltam bele, hogy közvetlen módon a világon semmit se tudunk a magyarok ősvallásáról. Ami persze jó eséllyel volt többistenhit - ha a mitológiájában egyáltalán szerepeltek istenek - de biztosan azért még ezt sem tudjuk.
Ha pedig nem lehet biztosan tudni semmit, logikus elővenni a fantáziánkat. "Nem a bizonyosat, hanem a lehetségeset kívántuk ábrázolni. Ha kötöttük volna magunkat az atombiztos történeti, régészeti adatokhoz, akkor a pozsonyi csatában egy tucat övcsat, néhány süvegcsúcs és nyeregdísz harcolna" - mondta erről Baltavári Tamás történész, a filmet a gyakorlatban összerakó Történelmi Animációs Egyesület (TAE) elnöke a Magyar Nemzetben.
Úgyhogy amíg Tarhos és Üllő nem viselnek Fidesz-jelvényt vagy a gaz németek között fel nem tűnik a bénán meganimált vénséges vén zsidó, Sorosmund, hogy az orruknál fogva (!) vezetett németeket eszközként használva szerecsenekkel telepítse be Kurszán szállásterületét, addig nézőként a történelmietlennek tűnő fantáziálással is csak jól járhatunk. Hiszen ha úgysem tudjuk, mi történt, legalább jó színesen fantáziáljunk róla.
Szolg. Közl.: Aki este nézi a filmet és szeret screenshotolni, azt megkérném, hogy fényképezze ki a kedvenc jeleneteit és szereplőit, majd a képeket rövid magyarázattal vagy anélkül küldje el cc-zve a szilyl KUKAC 444.hu és a szerk KUKAC 444.hu címekre POZSONYI sucjecttel. Előre is köszönöm!
(A cikkhez szerettem volna megtudni, hogy az alkotás mennyiből és mennyi ideig készült, illetve hogy terveznek-e még hasonlókat, esetleg ősmagyar tematikájú játékfilmeket is, de a közpénzből működő Magyarságkutató cikkünk közléséig a szóbeli ígéret ellenére sem válaszolt. Ha mégis megteszik, frissítem a cikket.)