Az ember, aki hangokat hallott (Phil Spector 1939-2021)
Január 16-án egy kaliforniai börtönkórházban, 81 éves korában elhunyt Phil Spector gyilkos, zenész, dalszerző, producer. Spector munkásságára bűnei, az általa tönkretett életek az ő halála után is árnyékot vetnek, de ettől még kétségtelen, hogy ő volt a popzene történetének egyik kulcsfontosságú háttérembere.
Spector 1939-ben született, New York-i zsidó családban. Szülei egyes feltételezések szerint unokatestvérek voltak, ami talán rányomta a bélyegét Spector fejlődésére. Az viszont biztosan rányomta, hogy apja még az ő 10. születésnapja előtt öngyilkos lett. A kisnövésű Philt az iskolában is sokat bántották, anyja sem volt könnyű eset, az élete bajai elől pedig a kamasz a zenébe menekült.
Iskolatársaival alapított zenekara, a The Teddy Bears már Spector 18 éves korában vezette a Billboard slágerlistáját az általa írt, apja sírfeliratát újrafelhasználó dallal, a To Know Him Is to Love Him-mel. A hatalmas siker ellenére Spector mégsem a rivaldafényt választotta, hanem egy lépéssel hátrébb húzódva lemezkiadót alapított, és mások – részben általa írt – dalainak producere lett.
Az 1960-as évtized első évei különleges korszakot jelentettek az amerikai popzenében. 1958-ban Elvis Presley bevonult katonának, Jerry Lee Lewis házassága a saját 13 éves unokatestvérével páriává tette a szórakoztatóiparban, a többi korai rock’n’roll-sztár is kiment a divatból, 1959 elején pedig meghalt Buddy Holly. Innentől kezdve nagyjából 1964 elejéig, amikor a Beatles megérkezett Amerikába és a beatlemania globális jelenség lett, Spector volt az amerikai popzene királya.
Spector volt az első, aki az ekkor gyorsan fejlődő stúdiótechnikában rejlő lehetőségeket párosítani tudta a korszak zseniális slágerszerzőinek (akik között ő is ott volt) ötleteivel. Ennek eredménye lett a híres Wall of Sound-formula, ami a korai rock’n’roll fésületlensége helyett nagyzenekari hangszereléssel, az egyes hangszereket több hangsávon megsokszorozva, barokkosan dús alapokat tett a dalok alá.
Maga Spector saját hangzását wagnerinek nevezte, és arról beszélt, hogy munkái fiataloknak szóló szimfóniák. Pedig ezeket a dalokat, a Be My Baby-t, a Da Doo Ron Ron-t, a Walking in the Rain-t, a Baby I Love You-t és még több tucatnyi slágert felesleges volt a klasszikus zene nagyjaihoz hasonlítani. Megállták azok a helyüket magukban is, ahogy a Wall of Soundnak köszönhetően nem csak ellenállhatatlanul fülbemászók voltak, hanem a kamasz lét két alapélményét, a mindent elsöprő szívfájdalmat és az eksztatikus boldogságot is meg tudták fogni. Sok esetben egyszerre is.
A Beatles és kortársaik érkezése, majd a hatvanas évek második felének hippikorszaka azonban fokozatosan idejétmúlttá tette azt, amiben Spector volt a király: a két-három perces, tökéletes popdalokat. Jött a kísérletezés, és a popzene kereteinek olyan feszegetése, amihez már nem Spector nagyzenekari megoldásai kellettek. 1966-ban még letette az asztalra az egyik legjobb munkáját, a River Deep, Mountain High-t Tina Turnerrel és férjével, a Spectorhoz mérhetően súlyos alak Ike-kal, majd egy időre eltűnt a zenei életből.
Spector első visszavonulásából aztán éppen a Beatles csábította vissza, amelynek tagjai – vagy legalábbis tagjainak egy része – hatalmas rajongói voltak a producer munkásságának. Ezért bízták rá, hogy széttartó felvételeikből rakja össze az együttes utolsó lemezét, a Let It Be-t. Paul McCartneynak annyira nem tetszett az eredmény, hogy később újrakeverve kiadta az egészet, John Lennon és George Harrison viszont elégedettek lehettek, mert az 1970-es évek elején mindketten komplett lemezeket vettek fel Spectorral.
1974-ben Spector nagyon súlyos autóbalesetet szenvedett, és ismét évekre visszavonult a nyilvánosságtól. Amikor az évtized végén visszatért, már egyre kevésbé tűnt zseniális producernek, és egyre inkább különc őrültnek. De még így is volt két nagyon nagy dobása, amikor a saját képére formálhatott két, az övétől a lehető legmesszebb elhelyezkedő alapállású produkciót.
1977-ben ő volt Leonard Cohen Death of a Ladies’ Man című lemezének producere, pedig a kanadai énekes-költő versei alatt addig szinte csak szikár, akusztikus zenei kíséretet lehetett hallani. 1980-ban pedig a fanatikusan puritán rockzenében utazó Ramones End of the Century lemezét rakta tele nagyzenekari megoldásokkal és bájos csilingeléssel.
Az utóbbi lemez felvételeinek körülményei, ahol a négy nehezen kezelhető New York-i punk találkozott az ekkor már régóta Kaliforniában élő, teljesen kezelhetetlen producerrel, máig legendásak. Ellentmondásos beszámolók vannak arról, hogy Spector csak rendszeresen magánál tartotta a fegyvereit a stúdióban, vagy fenyegette is ezekkel a Ramones tagjait, de az biztos, hogy pokoli volt a hangulat. Phil Spectornak ez volt élete utolsó komoly produceri munkája.
Spectorról már korábban is lehetett tudni, hogy nehéz, ellentmondást nem tűrő ember. A következő években azonban egyre újabb súlyosabb sztorik kerültek elő, a külvilággal egyre kevesebbet érintkező produceren pedig végképp eluralkodott az őrület.
A popzene történetében az eszét vesztett producer viszonylag gyakori jelenség, mintha azok a hangok, amiknek meghallása igazán zseniálissá tesz valakit a stúdióban, könnyen le is téríthetnének a józan ész útjáról. A saját stúdióját leromboló jamaicai Lee Scratch Perry, a Joy Division dobosának a „gyorsabban, de lassabban” utasítást adó Martin Hannett, vagy éppen Spector legjobb tanítványa, a kábítószerektől teljesen kikészülő és évekig szintén remeteként élő Brian Wilson egyaránt bemutatták, milyen, amikor a zseni felett győznek a hangok.
Phil Spector azonban ehhez a mezőnyhöz képest is mélyre jutott. Az 1960-as évek eleji sikersorozatában dalai nagy részét olyan fiatal lányokból álló énekegyüttesek rögzítették, akik felett a producer kedvére zsarnokoskodott. Nem ő volt az egyetlen a popzene történetében, aki menedzserként, producerként rabszolgaként kezelt komplett lányegyütteseket, de Spector ennél is messzebbre ment, ahogy az egykori felesége, Ronnie Spector 1990-ben kiadott önéletrajzából kiderült.
Ronnie, aki a Ronettes énekesnőjeként Spector legtöbbet foglalkoztatott lánycsapatát vezette, 1968-ban házasodott meg a producerrel, hogy aztán annak házában folyamatosan bántalmazva és fenyegetve kelljen élnie 1972-ig, amikor szó szerint mezítláb inkább elmenekült. Az ezt követő válóperben mindenről, a neki járó jogdíjakról és a gyerekeiről is lemondott egykori férje javára, állítása szerint azért, mert az azzal fenyegette, hogy egy bérgyilkossal megöleti.
Phil Spector tagadta Ronnie vádait. A zárkózott őrült, aki néhány évtizeddel korábban megújította a popzenét, már nem érdekelte annyira a közvéleményt, hogy túl sokat foglalkozzon az igazság kiderítésével. 2003-ban azonban Spector kaliforniai villájában lőtt sebbel holtan találták a Lana Clarkson nevű színésznőt, és ezzel az egykori producer egy ideig ismét érdekes lett.
A bírósági tárgyaláson az egész világ láthatta, hogy az egykori zseni felett teljesen elhatalmasodott az őrület. Ő a fején bizarrnál bizarrabb parókákkal azt állította, hogy bipoláris depresszióban szenved, és hogy Clarkson öngyilkos lett. 2007-ben az esküdtszék csak 10-2 arányban találta Spectort bűnösnek, ami nem volt elég ahhoz, hogy elítéljék, és újra kellett kezdeni az eljárást. Egy évvel később viszont már az esküdtek egyhangúan döntöttek, Spectort pedig a kaliforniai törvények szerint életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amiből minimum 19 évet kellett leülnie.
2020 decemberében covid-fertőzéssel átszállították egy börtönkórházba, ahol néhány héttel később meghalt. A halála után született cikkek, nekrológok mind megküzdöttek a kérdéssel, hogy mennyire lehet a művészt elválasztani az embertől, szabad-e ünnepelni egy olyan ember munkásságát, aki megölt egy nőt, másokét pedig tönkretette.