Zajlik éppen egy népirtás
2017 szeptember 06., 16:00
A mianmari tábornokoknak elegük lett a „demokráciából”
A világban egyre ritkábbak a klasszikus puccsok, hétfőn Mianmarban azonban éppen egy ilyen történt. A tévében megszakadt az adás, a hadsereg letartóztatta az ország vezetésének civil részét, köztük a Nobel-békedíjas Aun Szan Szu Kjit, egy éven át tartó szükségállapotot hirdettek ki, és az egyenruhások átvették a hatalmat.
Aki egy kicsit is figyelt a délkelet-ázsiai ország utóbbi évtizedeire, annak a katonai hatalomátvétel nem nagy meglepetés. Mianmart 1962-től 2011-ig különböző katonai junták vezették, amelyek előbb a szocialista táborhoz húztak, később viszont ideológiamentes, de brutális zsarnokságra váltottak.
A 2000-es években a mianmari diktatúránál már csak az észak-koreait lehetett egyértelműen durvábbnak nevezni. Az elnyomás mellett az ország lakosainak életét több, kisebb-nagyobb polgárháború is nehezítette, amelyet a különböző etnikai kisebbségek vívtak a kormány ellen. A lokális ellenzéki- és gerillaszervezetek mellett az ország legnépszerűbb ellenzéki mozgalmát, Aun Szan Szu Kji, a britek elleni függetlenségi harc vezetőjének lánya vezette, akit a hadsereg évtizedeken át házi őrizetben tartott.
A reménytelen helyzet és a közvetlen életveszély ellenére Mianmarban mindig komoly ellenállás volt a tábornokok juntájával szemben, ez időről időre az egész országon végigsöprő tüntetéseken volt a leglátványosabb. A 2007-es „sáfrányos forradalom”, valamint a következő évben a fél országot romba döntő Nargis ciklon végül elég volt ahhoz, hogy megtörje a katonaság egyeduralmát.
2008-ban a hadsereg új alkotmányt írt, két évvel később szabadon engedték Szu Kjit, 2015-ben pedig relatíve szabad választásokat írtak ki, amin a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD), Szu Kji pártja tarolt. A katonaság azonban továbbra is kezében tartotta a valódi hatalmat. Az általuk írt alkotmány ugyanis kimondta, hogy a képviselői helyek 25 százaléka mindig a hadsereget illeti meg, és mivel az alkotmányt csak a képviselők több mint 75 százalékának szavazatával lehet megváltoztatni, így azt gyakorlatilag kőbe vésték.
Ugyanez az az alkotmány garantálta, hogy Szu Kji soha ne lehessen elnök, mert a fiai brit állampolgárok, a törvény szerint pedig Mianmarnak csak az lehet a vezetője, akinek nincsenek közeli külföldi rokonai. Szu Kji így csak külügyminiszter és államtanácsos lehet, ami magas rangnak hangzik, de valójában ez azt jelentette, hogy akárcsak az NLD összes többi politikusának, neki sem lehetett hatalma a hadsereg felett.
Ez az alkotmányos trükközés lehetetlen helyzetbe hozta az NLD-t és személyesen Szu Kjit is. Hiába vezették papíron ők az országot, és lettek mind a mianmariak jelentős része, mind a nemzetközi közösség szemében felelősek mindenért, ami az országban történt, valójában ez nem így volt. Az NLD politikusainak folyamatosan kompromisszumokat kellett kötnie a katonákkal, ha a helyükön akartak maradni.
Ez látszott 2017 őszén is, amikor a világ szeme legutóbb Mianmar felé fordult. Az ország északnyugati részén élő muszlimokat, a rohingya népet a junta évtizedeken át egyszerűen nem ismerte el mianmari állampolgárnak, ekkor viszont látványosan üldözni is kezdték őket, egy részüket meggyilkolva, a többieket áttolva a szomszédos Bangladesbe.
Az egykori bátor ellenálló Szi Kjínak egy szava sem volt a rohingyák mellett, a népirtás ellen. Máig nem világos, hogy ezt azért tette, mert nem akart és mert a juntával szemben fellépni, vagy mert nem akarta elveszíteni az őt támogató, buddhista többségű NLD-hívek szimpátiáját. Talán egyszerre mindkettő. Mindenesetre ekkor Szu Kji és mozgalma nagyon látványosan elveszítették a nyugati közvélemény és politikusok támogatását, akik néhány évvel korábban még előbb miatta sújtották gazdasági szankciókkal a tábornokokat, majd az ő szabadon engedése után, jutalomként eltörölték azokat.
A rohingyák elleni népirtás után már egyre kevésbé lehetett megkülönböztetni egymástól az NLD és a hadsereg politikáját. A 2010-es évek elejének fokozatos nyitását és liberalizálását az évtized végére a szólásszabadság lábbal tiprása és egyre több politikai fogoly börtönbe zárása követte. De hiába közeledtek egymáshoz a módszereik, politikailag a katonaság és az NLD továbbra is szemben álltak egymással, versenyezve a hatalomért.
Ennek a versenynek legújabb állomása 2020 novemberében érkezett el, amikor Mianmarban ismét parlamenti választásokat tartottak. Ezen meglepetésre az NLD elsöprő győzelmet aratott, és tönkreverte a hadsereg strómanpártját, az USDP-t. A katonaságnak fenntartott 25 százaléknyi képviselői hely felett az USDP mindössze 33 mandátumot kapott, míg az NLD 396-ot.
Innentől rohamosan romlani kezdett az NLD és a hadsereg viszonya, egyes hírek szerint november óta Aun Szan Szu Kji nem is hajlandó találkozni a hadsereg képviselőivel. Ez utóbbiak viszont a választás óta az eredmények felülvizsgálatát követelik mindenféle szabálytalanságokra hivatkozva. A tábornokok mindent megpróbáltak, de sem a választási bizottság, sem a legfelsőbb bíróság nem tartotta megalapozottnak a vádjaikat. Innentől kezdve már csak erőszakkal tudták megváltoztatni a nekik kedvezőtlen választás eredményét – és így is tettek.
A frissen megválasztott parlament február 1-én ült volna össze először, a junta által épített új fővárosban, Naypyidaw-ban, ez azonban már nem történt meg. Aznapra virradóra nem csak Szu Kjit tartóztatták le, hanem az ország elnökét Vin Mjintet, a kormány egytucatnyi miniszterét, az NLD magas rangú tagjait, parlamenti képviselőit, valamint ismert demokráciapárti aktivistákat is.
A hatalmat a hadsereg főparancsnoka, Min Aung Hlaing ragadta magához, aki már eddig is Mianmar de facto első emberének számított. A hadsereg elég nyakatekert jogi érveléssel azt állítja, hogy a 2008-as alkotmánynak megfelelően jártak el, és teljesen törvényes a most egy évre bevezetett szükségállapot is.
Min Aung Hlaing szerepe különösen érdekes, mert több szakértő szerint ez a puccs elsősorban róla szól, és nem a hadsereg kezdeményezte azt. Erre utal az is, hogy a főparancsnok már január utolsó hetében belengette a puccs és az alkotmány felfüggesztésének lehetőségét, amit a hadsereg szóvivői később cáfoltak. A tábornoknak júliusban, amikor betölti a kötelező nyugdíjjal járó 65. életévét, le kellene mondania a hadsereg vezetéséről, és teljesen reális, hogy ehelyett döntött úgy, hogy akárhogy is, de a hatalomban marad. Erre az is ösztönözhette, hogy őt tartják a rohingyák elleni népirtás főkolomposának, és ha azért valaha lesznek felelősségre vonás, azt jó eséllyel éppen vele kezdenék.
Min Aung Hlaingnak így bőven volt miért puccsot indítania, a hadsereg többi vezetőjének viszont nem feltétlenül. Ők és családjaik az utóbbi évtizedekben a mianmari gazdasági élet megkerülhetetlen szereplői lettek, miközben a világ szeme inkább ország arcaként kezelt Aun Szan Szu Kjin van, a rohingyák kapcsán is inkább ő szerepelt a hírekben. Ez a helyzet, amiben ráadásul a bombabiztos alkotmány teljesen bebetonozta a pozícióikat, még sokáig nagyon kényelmes lett volna a turizmustól a telekommunikációig mindenből komoly bevételekre szert tevő magasrangú katonák számára.
A puccs ezt a status quót megváltoztatja, de keddi mianmari beszámolók szerint az országban semmi sem változott. A katonai hatalomátvétel után egy ideig nem működtek a mobiltelefonok, egy napig a bankok sem nyitottak ki, de az üzletek és úgy általában az ország nyitva van. Ahogy egy itt idézett névtelen mianmari fogalmazott, „szinte fejlődés”, hogy most, szemben az előző évtizedek hasonló eseményeivel, senkit nem vittek el kínzásra az éjszaka közepén, a letartóztatott politikusok és aktivisták még ételt, ruhát és gyógyszert is vihettek magukkal.
Az NLD az interneten közzé tudta tenni Aun Szan Szu Kji üzenetét, amelyben felszólította híveit, hogy ne fogadják el a puccsot, hanem tiltakozzanak ellene. Az utcákon azonban inkább a puccs melletti demonstrálókat látni, például késekkel felfegyverzett férfiakat, akik hazafias zenét játszó autókból éltetik Min Aung Hlaing tábornokot.
Joe Biden friss amerikai elnök közleményében elítélte a katonai hatalomátvételt, és közölte, hogy az Egyesült Államok az utóbbi évtizedben a mianmari demokratikus fejlődést látva oldotta fel az országot sújtó szankciókat, annak visszafordítása a washingtoni álláspont felülvizsgálatával járhat. Azonban az amerikai befolyás jelentősége Mianmarban meg sem közelíti a szomszédos Kína erejét, és Peking, ahogy eddig sem soha, nem fog fellépni a tábornokok uralma ellen.
Egy harcos kedvű NLD-vezető arról beszélt, hogy a puccs érvényteleníti a 2008-as alkotmányt, ami utalhat arra, hogy innentől kezdve Szu Kji és mozgalma nem tartja magát az utóbbi évek rögös, de mégiscsak relatíve békés együttéléséhez. Ezzel viszont Mianmar újra olyan erőszakspirálba kerülhet, brutális elnyomással és ismét fellángoló kis polgárháborúkkal, mint amilyenben a 20. század második felében évtizedekig vergődött.
Akárhogy is lesz, egy dolog biztos: a legrövidebbet a rohingyák fogják húzni. Az ENSZ már figyelmeztetett is, hogy a Mianmarban maradt 600 000 rohingyának, akik közül 120 ezer gyakorlatilag táborokba zárva él, most rosszabbra fordulhat a helyzete.