Két fekete férfi felbukkanásának hatása a Maglód–Budapest viszonylaton

március 30., kedd 8:34
Rendőr és menekült a Keleti pályaudvaron, 2015-ben. Fotó: BEATA ZAWRZEL/NurPhoto via AFP

Az, hogy a Fidesz évtizedek óta nem látott gyűlölködésbe hergelte a magyar társadalmat, tudományos tény. A 2015-ös európai menekültválságból politikai fegyvert kovácsoló kormánypárt propagandagépezete a korábban a bevándorlás és annak állítólagos „veszélyei” iránt nem különösebben érdeklődő magyarok jelentős részét fordította az idegenek ellen.

„A 2015-ös menekültválság után a korábbi átlagos 8-10%-os idegenbarát attitűd eltűnt, a mérlegelők aránya jelentősen csökkent, 50-60%-ról 46%-ra, az idegenellenesek aránya pedig jelentősen megnőtt, a korábbi 30-35% körüli értékről 53%-ra. (...) Az idegenellenes attitűddel rendelkezők aránya jelentősen megnőtt, különösképpen az alacsony iskolázottságúak és az alacsonyabb jövedelműek körében (...) szűk egy évtized leforgása alatt a magyar társadalom már kevésbé fogadna el szomszédnak, munkatársnak vagy családtagnak egy afrikait vagy arabot, mint egy romát”

Ezt Farkas Attila és Kovarek Dániel írják a Szocológiai Szemlében megjelent, „A csoportközi kontaktus biztonságérzetre gyakorolt hatása – Egy közép-magyarországi kísérlet eredményei a menekültválság árnyékában” című tanulmányukban, amely itthon egészen újszerű módon vizsgálta, hogyan reagál a magyar társadalom az idegenek felbukkanására.

A két magyar kutatót egy amerikai kísérlet inspirálta. 2014-ben, Bostonban spanyolul beszélő, a helybelieknél sötétebb bőrű kutatási asszisztensek ingáztak minden nap ugyanazzal a vonattal. A mit sem sejtő utastársaiknak ezek után feltettek néhány bevándorlással kapcsolatos kérdést, a válaszaikból pedig kiderült, hogy elutasítóbbak lettek, mint az a kontrollcsoport, amely nem utazott együtt nap mint nap spanyol ajkú, barna bőrű utasokkal.

Farkas és Kovarek arra voltak kíváncsiak, hogy Magyarországon az eltérő bőrszínű és más nyelvet beszélő emberek felbukkanása konfliktusforrás, vagy inkább az előítéletek csökkenését okozza. Ahogy ők fogalmaztak:

Milyen hatással van a rendszeres, napi kontaktus – a „betelepítés illúziója” – a helyben lakók biztonságérzetére?

A magyar kísérletre 2020 január 27. és február 4. között került sor a Maglód–Budapest vonalon. A Maglódi nyaraló nevű vasútállomáson minden nap két tanzániai férfi szállt fel a 7:14-es vonatra, és Budapestig utaztak vele. Nem zavarták a többi utazót, nem foglalták el előlük az ülőhelyeket, csak egymással beszélgettek szuahéli nyelven.

A kutatók nem véletlenül választották a 12 000 lakosú települést a budapesti agglomerációból. A kísérlet sikerességéhez olyan település kellett, ahol sokan használják a kötöttpályás közlekedést, és ahol gyakorlatilag nem élnek a többségi társadalomhoz képest más bőrszínű, más nyelvet beszélő vagy más vallású emberek. Maglód mellett szólt az is, hogy a rendőrségi archívum szerint a településen a kísérletet megelőző két évben nem történt gyűlölet-bűncselekmény, így a két tanzániai kutatási asszisztens testi épségéért sem kellett különösebben aggódni.

A tanzániaiaknak azt azonban nem mondták el a kutatás vezetői, hogy pontosan milyen kísérletben vesznek részt, nehogy önkéntelenül is ahhoz igazítsák a viselkedésüket. Mindketten Magyarországon tanuló diákok, és az, hogy tudtak egymással beszélni, a kutatók szerint különösen szerencsés volt a kísérlet szempontjából, mert így közelebb állhattak a „betelepített bevándorlók” illúziójához, mint az „angolul beszélő külföldi diákok” képéhez. Fontos megemlíteni, hogy a két férfit csak fekete bőre és az általuk beszélt nyelv különböztette meg a maglódi vonat utazóközönségétől, nem voltak például az iszlám valláshoz köthető külső jegyeik.

A kísérlet egy hétfői napon kezdődött, szerdán pedig a kutatók elkezdték kérdőíves módszerrel vizsgálni, hogy a két afrikai férfi felbukkanása milyen hatással volt a többi utazó biztonságérzetére. Ezt egy olyan állítólagos civil szervezet képében végezték, amely a maglódi közösségi közlekedés javítását tűzte ki céljául. A „Jobb Maglódi Közlekedésért”-nek még Facebook-oldala is volt, amelyet a kutatók pénzért hirdettek is a Facebookon, hogy nagyobb elérése és ismertsége legyen.

A szervezet logójával ellátott kérdőíveket a tanzániaiakkal együtt vonatozó utasokkal és egy kontrollcsoportként használt másik, negyed órával későbbi járat utasaival is kitöltették. A névleg vasútfejlesztéssel foglalkozó kérdőíven tíz kérdés volt, amelyek egy része különböző demográfiai mutatókra (nem, kor, végzettség, jövedelem) kérdezett rá, néhány pedig magával a közlekedéssel foglalkozott (pl. „Mennyire elégedett a vasúti kocsik tisztaságával?” és ”Mennyire elégedett a vonatok pontosságával?”).

Ezek közt szétszórva azonban akadtak olyan kérdések is, amik a biztonsággal foglalkoztak: „Mennyire érzi úgy, hogy biztonságban van a vasútállomáson (Maglódi nyaraló)?”, és „Mennyire érzi úgy, hogy ezen a környéken (Maglódi nyaraló) sötétedés után biztonságos egyedül sétálni?”. Öt válasz közül lehetett választani: nagyon biztonságos, biztonságos, nem biztonságos, nagyon nem biztonságos, nem tudom.

A tanzániaiakkal együtt utazók és a kontrollcsoport válaszainak összehasonlítása egyértelműen megmutatta, hogy az előbbiek jelentősen alacsonyabb biztonságérzetről számoltak be a vasútállomásról, illetve annak környezetéről.

A kísérleti csoportba tartozók átlagosan 0,7–0,6 ponttal alacsonyabb biztonságérzetről számoltak be, ami a kutatók szerint olyan, mintha az átlagos norvégiai biztonságérzet zuhanna be az átlagos magyarországi biztonságérzet szintjére. Mindez egy egészen kis beavatkozás, két ingázó fekete férfi felbukkanásának hatására.

A magyar kutatók szerint a nemzetközi szakirodalomban a migrációellenességgel összefüggésbe hozott változók (iskolázottság és jövedelem) az ő kísérletükben nem adtak magyarázatot a biztonságérzetbeli eltérésekre. Így csak az marad magyarázatnak az eltérő számokra, hogy a válaszadók együtt utaztak-e a fekete bőrű, szuahéliül beszélő férfiakkal. Farkas és Kovarek szerint kísérletük így azt bizonyítja, hogy

minimális csoportközi interakció jelentős mértékben csökkentette a biztonságérzetet.

Tanulmányukban azt is megjegyzik, hogy szemben azzal, amit korábbi nemzetközi kutatások állítottak, ez a kísérlet azt látszik bizonyítani, hogy „minimális, konfliktusmentes csoportok közötti kontaktus is érdemben rombolja a többségi társadalom biztonságérzetét”. Ezt azért is fontos kiemelni, mert szépen bizonyítja, hogy – legalábbis a Maglód–Budapest viszonylaton – az utazóközönség pont olyan biztonsági kérdésnek gondolja a bevándorlást, ahogy azt a menekültválság óta a kormánypropaganda az egész országban sulykolja.

Arra Farkas és Kovarek is felhívják a figyelmet, hogy azt nem lehet tudni, hogy a kísérletükkel dokumentált jelenség mennyiben az elmúlt évek propagandájának és az általa indukált általános morális pániknak a következménye, és mennyiben egy esetlegesen „ösztönös” reakció. Ahogy írják, ezt csak akkor lehetne egyértelműen eldönteni, ha ezt a kísérletet elvégezték volna még a menekültválság előtt is, de esetleges jövőbeni ismétlések is közelebb vihetnek a válaszhoz.

A magyar kutatók szerint érdekes lenne újabb kérdőívezéssel azt is megvizsgálni, hogy a biztonságérzet vajon „visszakúszik-e” a kontrollcsoport szintjére, amikor a kísérleti csoport egy ideje már nem ingázik együtt a két tanzániaiaval. Annak kiderítése is újabb kísérletekre vár, hogy az eltérő bőrszín elegendő-e a biztonságérzet csökkentéséhez, vagy ha a tanzániaiak magyarul beszélnek a többi utassal, akkor nem váltanak ki ilyen hatást. És azt is jó lenne megtudni, hogy milyen hatást váltanak ki nőnemű, fekete utazók, hiszen a kormánypropaganda elsősorban az idegen férfiakat démonizálta, kvázi szexuális ragadozóként ábrázolva mindannyiukat.

Most csak annyit tudtunk meg, hogy ha a Maglódi nyaralónál 7:14-kor két tanzániai férfi felszáll a vonatra, utastársaiknak csökken a biztonságérzete.