40 perc nyomasztás: ilyen volt belülről a gócponttá vált óceánjáró

Még a tudósok se tudtak szinte semmit a koronavírusról, amikor 2020 februárjában megjelent az egyik óceánjáró hajómonstrum, a Diamond Princess fedélzetén. A karantén alá helyezett hajó gyorsan gócponttá vált, fedélzetén 712 ember megfertőződött, tizennégyen pedig bele is haltak a covidba. 

Az HBO új dokumentumfilmje, Az utolsó hajóút belülről, az utasok és a személyzet saját felvételei alapján próbálja rekonstruálni, mi történt a kihajózástól kezdve egészen odáig, hogy karantén alá kerültek, majd ki előbb, ki utóbb kiszabadult a hajóról.

A Diamond Princess óceánjárót üzemeltető Princess Cruises fiókjába 2020. február 1-jén érkezett egy email, melyben a hongkongi egészségügyi hatóságok figyelmeztettek, hogy a hajó egy Hongkongban partra szállt, nyolcvanéves utasa a tesztek alapján megfertőződött az új koronavírussal. Sajnos ezt az emailt senki sem látta, mert olyan címre küldték, amelyet kvázi senki sem használt. Az utas öt napot töltött a fedélzeten, így bőven volt ideje elterjeszteni a vírust, ráadásul a dokuban látható felvételek alapján ezt a vírus szempontjából igazán optimális körülmények között tehette. Az óceánjárón nemcsak abban az öt napban ment ezerrel a buli, az óriási közös étkezések, az aerobik és a mozizás, hanem még utána is jó darabig.
Ha az email nem is ért célba, a figyelmeztetést végül megkapta a hajó orvosa, aki a közösségi médiában olvasott róla. 

Nem sokkal később a kapitány bejelentette, hogy a fertőzés miatt átmenetileg maradjon mindenki a kabinjában, és ezzel kezdetét vette az egyik legnyomasztóbb karantén a világon.

A dokumentumfilm 2020. január 20-ával kezdődik, ekkor hajózott ki a Diamond Princess Japánból, Jokohama kikötőjéből 2666 utassal és 1054 fős személyzettel a fedélzeten. Házi videókon ismerkedünk a szereplőkkel, jómódú amerikai párokkal, illetve a személyzet kevésbé szerencsés tagjaival, akik ablak nélküli kabinokban alszanak, és napi 13-16 órát dolgoznak a nagyjából ezer dolláros havi bérért. Többségük nagyon szegény országból származik, fizetésüket hazaküldik, és abban lelik örömüket, hogy néha kiszállhatnak a hajóból a világ olyan részein, ahova egyébként valószínűleg soha nem jutnának el. Az egyik indonéz mosogató, Dede Samsul Faud úgy fogalmaz: a legtöbb ember, aki úgy gondolja, stresszes a munkája, el sem tudja képzelni, mi megy egy ilyen hajón.

Buli a Diamond Princess fedélzetén.Fotó: HBO

Az első napokban kicsit mindenki meg van ijedve, de különösebben azért nem aggódnak. Pontosabban az utasok nem aggódnak annyira. 

Ez nem is olyan furcsa. Csodálatos lakosztályuk kényelmes ágyában alszanak, az erkélyen reggeliznek, és örömmel fogadják az ajándékba kapott gyümölcstálakat. Persze őket is nyomasztják a hírek, minden nap növekszik a fertőzöttek száma, de ők ezt a kabinból figyelik, és viszonylag nyugodtan várják, hogy az egész véget érjen. Az őket kiszolgáló személyzet tagjai viszont ugyanúgy dolgoznak, egész nap együtt kell dolgozniuk a szűk helyiségekben, hogy végül este a röhejesen kicsi kabinjukban legyenek kénytelenek együtt aludni kollégájukkal, aki nyilvánvalóan megbetegedett a koronavírustól.

Világos, hogy a dolgozókat nem védi az égvilágon semmi, és ezt ők is pontosan tudják. Nemcsak munkaadójukra, kormányuk segítségére sem számíthatnak.

Ahogy nő a fertőzöttek száma, és bejelentik, hogy két ember belehalt a covidba, a feszültség érezhetően növekszik. Közben a japán kormány sem kezeli túl jól a helyzetet, és az egész világ azt figyeli, mi lesz a kikötőben ringatózó Petri-csésze sztorijának a vége.

Az amerikaiak számára az jelenti a kiutat, hogy kormányuk katonai repülőt küld értük, az utasok nagyobb része lassan kimenekül a hajóról. De amíg ők azon viccelődnek, hogy idővel az ebédre kapott hamburgerből kimarad a hús, a személyzet tagjai már nemcsak attól tartanak, hogy elkapják egymástól a vírust, hanem attól is, hogy konkrétan hagyják őket éhen halni. A körülmények ellen elsőként egy indiai dolgozó szólal fel, ő egy amerikai tévécsatornával veszi fel a kapcsolatot és kér segítséget, majd amikor már az indonézek is azt látják, hogy velük senki sem foglalkozik, ők is lépnek.

Azt, hogy mennyire érezték védve magukat a dolgozók, jól mutatja, hogy olyan pletykák terjedtek köztük, hogy a hajót el fogják süllyeszteni velük együtt, egyszerűen hagyják meghalni őket.

Dede, a hajó egyik indonéz dolgozója.Fotó: HBO

A rendezőnek nem volt könnyű dolga, csupa viszonylag rossz minőségű, jobbára mobiltelefonnal készített videóból kellett összerakni a sztorit, de jó munkát végzett. Szerencsére nem csapta le a magas labdákat, és mivel nem nyúlt az időrendhez, még hátborzongatóbb lett a sztori. Az pedig, hogy a szereplők maguk narrálják az eseményeket, kicsit horrorfilmszerűvé teszi az egészet.

De lehet szó világjárványról, halálos áldozatokról és emberek ezreiről, akik hetekre egy fertőzött hajón rekedtek, az egyik legkellemetlenebb pillanata a filmnek mégis az, amikor az egyik amerikai arról beszél félig viccelve, hogy attól tart, az őket hazaszállító repülő nem lesz valami kényelmes. Az utolsó hajóút legalább annyira szól a társadalmi egyenlőtlenségről és a rabszolgamunkáról, mint a koronavírus-járványról. A film egy pontján Dede úgy fogalmaz: „ez a koronavírus-helyzet rosszat tesz a mentális egészségemnek”. 

Ismert tény, hogy egyre gyakoribb az öngyilkosság az óceánjárókon, a végletekig kimerült, szűk kabinokban alvó dolgozók mentálisan akkor is kikészülnek, ha éppen nem egy világjárvány első napjait kell kezelniük. A Bloomberg korábban arról írt, hogy az óceánjárókon nagyjából 100 utas vagy alkalmazott halt bele a covidba, de emellett legalább hat személyzeti tag halt meg azért, mert a tengeren rekedtek a járvány miatt. Az esetek többségében öngyilkosság valószínűsíthető. Egyikük egy magyar férfi, a Carnival Breeze-en dolgozó József volt.