18

Figyelem, felnőtt tartalom!

Az általad letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek a kiskorúakra káros hatással lehetnek.

,,Az anyám nem értett, mert 12 évesen még nem volt szavam arra, hogy molesztáltak”

május 9., vasárnap 17:18

„Gyakran, amikor nyújtottak minket a tornateremben, mintha az edzőnek erekciója lett volna. Éreztem, ahogy újra és újra a csípőmhöz vagy a hátamhoz nyomta, miközben morgott és sóhajtozott” - mesélte egy ausztrál tornász abban a független jelentésben, amit hétfőn publikáltak.

A független vizsgálatot, ami az Independent Review into Gymnastics in Australia nevet kapta, az Ausztrál Emberi Jogi Bizottság azután rendelte el, hogy tavaly megjelent a Netflixen az Athlete A című dokumentumfilm, ami az Amerikai Torna Szövetségben uralkodó toxikus légkört és szexuális visszaéléseket tárta fel. A dokumentumfilmről mi is írtunk, Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Alapítvány gyermekjogi aktivistájának magyarországi tapasztalataival kiegészítve.

A film megjelenése után több ausztrál tornász is előállt a saját történetével, ez ösztönözte az Ausztrál Emberi Jogi Bizottságot arra, hogy országos független vizsgálatot indítsanak.

A jelentés készítői összesen 57 emberrel interjúztak, köztük tornászokkal, edzőkkel, szülőkkel, tornaválogatottak stábtagjaival. A tornászok között mindenféle életkorúak voltak: olyanok, akik jelenleg is űzik a sportot, ahogy olyanok is, akik a '80-as, '90-es és 2000-es években sportoltak aktívan. A bizottság a kisebb tornakluboktól az ausztrál tornászválogatottig mérte fel a tapasztalatokat az ott uralkodó légkörről és a bántalmazásokról, és javaslatokat is megfogalmazott, hogy a sportot biztonságosabbá tegyék a gyerekek számára.

A hallgatás és a kontroll kultúrája

Az Amerikai Torna Szövetségéhez nagyon hasonló világot és szubkultúrát tártak fel Ausztráliában: egy szubkultúrát, amiben a verbális, a fizikai és a szexuális bántalmazás is könnyen teret kaphat következmények nélkül.

A tornászok hagyományosan nagyon fiatalon kerülnek be a tornaklubokba, és szintén nagyon fiatalon már nemzetközi porondon, a világ legjobbjaival versenyeznek. Arra, hogy gyerekek sokkal alkalmasabbak a tornára, mint a felnőttek, egy magyar származású, román állampolgárságú házaspár Károlyi Béla és Károlyi Márta jött rá Ceausescu Romániájában a '70-es években. Károlyiék (egyébként szintén nagyon kegyetlen) módszerének ékes bizonyítéka Nadia Comaneci, aki már 14 éves korában nyert egy olimpiai aranyérmet, és aztán még négyet. Emigrációjuk után Károlyiék a fiatal tornászok kiválogatásának gyakorlatát az Amerikai Torna Szövetségben is meghonosították, és ez azóta is világszerte bevett hagyomány.

Az ausztrál jelentés szerint az, hogy ilyen fiatalon kerülnek be a gyerekek az élsport világába, több szempontból is aggályos. A tornászlányoknál nagyon fiatal korban kiválasztják a legtehetségesebbeket, akiknek extra eszközöket, extra edzéseket biztosítanak, és ettől aztán tényleg sokkal jobbak lesznek, mint a többi gyerek. Ezeken a lányokon iszonyatosan nagy a nyomás, hogy még 18 éves koruk előtt sikeresek legyenek a nemzetközi porondon.

Az ausztrál tornászok 16 éves korukra már szeniornak számítanak, de nem azért, mert a fizikai állapotuk vagy az egészségük ne lenne alkalmas a nem szenior versenyekre, hanem mert egyszerűen ez a hagyomány.A tagok már többször kérték az Ausztrál Torna Szövetséget, hogy a szenior korhatárt emeljék fel 17-re vagy 18-ra. Amerikában vannak sportolók, akik még a 20-as éveikben is versenyeznek és sikeresek.

Így viszont egy 8 éves ausztrál tornász heti 14-15 órát edz, a 12 évesek pedig már 25 órát. Az Ausztrál Emberi Jogi Bizottság szerint heti 8 óránál nem szabadna többet edzenie egy 8 éves gyereknek, akit sokszor meg sem kérdeznek, hogy valóban fel szeretne-e mindent áldozni a sportért. Márpedig mindent fel kell áldozniuk, ugyanis a jelentés szerint az edzők elvárják a gyerekektől, hogy a születésnapokat, a családi eseményeket és a vakációkat is kihagyják az edzésekért cserébe.

A sportolók fiatalságából még egy dolog következik: nagyon könnyen irányíthatók. Az, hogy a tornászok ennyire fiatalok, már eleve óriási egyenlőtlenséget teremt köztük és az edzők között, akiknek hatalmuk van a gyerekek fölött. Az ausztrál tornászok arról számoltak be a bizottságnak, hogy „az edzők létrehozták a kontroll kultúráját, ahol arra vagyunk kiképezve, hogy anélkül engedelmeskedjünk, hogy megvitatnánk dolgokat, azt kell csinálnunk, amit mondanak.”

,,A torna egy olyan sport, ahol fiatal lányokkal elhitetik, hogy a sikerük a büntetéstől, a megfelelési kényszertől és a korlátozásoktól függ. Ilyen érzékeny életkorban a fiatal sportolóknak azt tanítják, hogy teljesíteniük kell az edzők kéréseit” - mondta az egyik tornász.

A kontroll azonban sokszor nemcsak a sportra koncentrálódik, az edzők a sportolók teljes életét uralni akarják. A jelentés készítői kifejezetten a lány tornászoknál, azon belül is a tinédzsereknél tapasztalták, hogy az edzők azt is megmondják nekik, hogy mit ehetnek, mit csinálhatnak szabad idejükben.

„Úgy kezelték őket, mint a kislányokat, még akkor is, ha felnőttek is voltak közöttük. Nem engedték meg nekik, hogy elmenjenek bulizni vagy fiúkkal találkozzanak” - nyilatkozta egy sportoló.

Ilyen fiatal korban ráadásul a gyerekek nehezen tudják eldönteni, hogy mi helyes és mi helytelen, és arra tanítják őket, hogy ne is igazán kérdőjelezzenek meg semmit, hiszen minden úgy van, ahogy az edző mondja.

Azért is kell az edzők kedvében járni és mindent megtenni, amit kérnek, mert ha nem teszed, akkor nem visznek el a táborba, vagy nem válogatnak be a keretbe, vagy megszüntetik az ösztöndíjadat. Ez pedig megteremti a hallgatás kultúráját, mert a sportolók már semmit nem kérdőjeleznek meg, amit az edzőjük tesz, így azt sem, ha fizikai vagy szexuális bántalmazás éri őket.

Az érzelmi és a fizikai bántalmazás a büntetés eszköze

,,Összességében a torna kultúrája Ausztráliában a hallgatás, az engedelmesség, a bántalmazás és a a sportolók iránti tisztelet hatalmas hiányával írható le. Ezek a jellemzők hangsúlyosabbak voltak elitszinten, de klubszinten is léteznek, be vannak épülve a sportba” - olvasható a jelentésben.

Az ausztrál tornászvilágban a mindent a győzelemért szemlélet uralkodik, ami legitimál minden módszert, ami a győzelem eléréséhez szükséges, legyen az bármennyire kegyetlen vagy fájdalmas. A jelentés arról számol be, hogy az edzők részéről gyakoriak az érzelmi bántalmazások, ideértve a gyerekekkel való ordibálást, a lekicsinylést és a gúnynevek használatát. Az sem ritka, hogy az edző a többi sportolót is egyvalaki ellen hangolja, aki aztán így a sporttársai részéről is a bullying áldozata lesz.

Szintén az edzők gyakori módszerei közé tartozik, hogy fizikai feladatok kiszabását használják büntetésként, ha a sportoló például visszabeszél vagy nem engedelmeskedik az edzőnek.„Emlékszem, hogy olyan erőgyakorlatok elvégzésére kértek, amelyeket a testem szó szerint nem tudott megcsinálni. Például a fal mellett kellett kézen állnom több mint két percen keresztül, amíg a karom már nem bírta tovább a súlyomat” - meséli az egyik tornász.

A tornászok sokszor akkor sem kaptak támogatást, ha valamilyen nehéz gyakorlatot kellett volna megcsinálniuk, de nem tudták vagy féltek végrehajtani. Ilyenkor büntetésként kinyújtott karral kellett másfél órán keresztül állniuk, miközben zokogtak a fájdalomtól.

Szintén gyakori büntetőeszköze az edzőknek a túlnyújtás, ami nagyon fájdalmas tud lenni a sportolóknak.

„Amikor nyújtottak minket, az volt a szabály, hogy nem szabad sírni, mert ha sírsz, akkor a nyújtás még tovább fog tartani, és még fájdalmasabb lesz.”

„Az edző addig nyújtott, hogy meg akartam halni. Gyötrő volt a fájdalom. Ha megfeszültem vagy sírtam, akkor lassabban számolt. Relaxálnom kellett, miközben abban reménykedtem, hogy elkezd gyorsabban számolni, de azt is kívántam, bárcsak elájulnék.”

A mindent a győzelemért szemlélet azt is maga után vonta, hogy a tornászoknak sérülésekkel, olykor törött csontokkal is edzeniük kellett.

„Nem számított, milyen súlyos sérüléseim vannak, soha nem hagyhattam ki az edzést, minden nap meg kellett jelennem az edzőteremben, csak nem teljesítettem a szokásos edzésprogramot.”

Az is előfordult, hogy az edzők nem hitték el, hogy ha valakinek sérülése volt.

„Rettentően fájt a térdem, alig tudtam járni, de a vizsgálatok nem mutattak ki semmit. Azt mondták, hogy megőrültem, gyenge és túlérzékeny vagyok. Évekkel később fiatalkori ízületi gyulladással diagnosztizáltak” - mondja egy volt sportoló.

A büntetések mellett az sem volt megengedett, hogy a sportolók sírjanak, minden érzelmüket el kellett nyomniuk, ha pedig nem tették, azért is büntetés járt.

„A tornateremben tilos volt a sírás, ha sírtál, kiküldtek. Az is teljesen általános volt, hogy a folyosóra vagy a mosdóba mentünk ki sírni. Ilyenkor kisgyerekeket láthattál, ahogy állnak, és dörgölik a szemüket.”

Az atléták arról is beszámoltak, hogy néhány edző az ignorálást és a csendet használta büntetésként. Azonban szülők és a tornászok szerint ez legalább ugyanakkora károkat okozott, mintha kiabáltak volna velük.

Az edző vándorló keze

Az ausztrál tornászok többféle szexuális zaklatásról is beszámoltak a jelentés készítőinek. Ezek részben zárt helyeken, például öltözőkben vagy mosdókban történtek, máskor nyilvánosan, mindenki előtt.

A jelentés feltárta, hogy kifejezetten gyakori a szexuális zaklatásnak az a fajtája, amit angolul groomingnak, magyarul pedig ápolásnak hívnak. Ez lényegében azokat az érintéseket takarja, amelyek elengedhetetlenek ebben a sportban például a nyújtás vagy egy nehezebb gyakorlat kivitelezése során. Az edző ilyenkor hozzáér a sportolóhoz, de nem a megfelelő helyen vagy módon.

„Én 12 évesen fizikailag nagyon fejletlen voltam, de a többi serdülő lány, akiknek már melleik voltak, sokkal keményebben élték meg a szexuális zaklatást, mint én. A csoporton belül megpróbáltunk egymásnak jeleket adni, hogy elkerüljük ezeket az érintéseket. Olyanokat súgtunk egymásnak, hogy „ma vándorol a keze, próbáld meg elkerülni, ha teheted” - mondta egy tornász.

„Ismertem olyan lányokat, akiket az edző a nemi szervükön érintett meg, miközben segített kivitelezni egy gyakorlatot. De mivel az edző nem mondott semmit, tehetetlennek érezték magukat, és úgy éreztek, hogy akkor sem történne semmi, ha jelentenék, hanem valószínűleg még kellemetlenebbé tenni az edzéseket.”

„Én elmondtam az anyámnak, de nem értette, mire gondoltam. Azt gondolta, hogy az edzőnek nyilvánvalóan hozzám kellett érnie, hogy segítsen kivitelezni a gyakorlatot. Azért nem értette, mert azt a kifejezést használtam, hogy hozzám ért, mivel akkor még nem volt szavam arra, hogy molesztáltak. Csak 12 éves voltam és nem tudtam, hogyan fejezzem ki, hogy helytelenül értek hozzám.”

A tornászok szerint ezek a bántalmazások leginkább azért történhettek meg, mert a szülők ki voltak tiltva az edzésekről, de olyan is előfordult például a masszázsszobában, hogy egy gyereket az anyja jelenlétében zaklattak.

„Engem szexuálisan bántalmazott egy masszázsterapeuta, aki egy sérülésemet kezelte. Akkor olyan 8-9 éves lehettem. A visszaélések, a szex és az érdekérvényesítés ebben az időben számomra még teljesen idegen fogalmak voltak. Ez az ember különféle módon bántalmazott engem, gyakran úgy, hogy az édesanyám is ott volt a szobában. Arccal lefelé feküdtem a masszázsasztalon, és könnyek folytak az arcomon. Emlékszem, hogy hihetetlenül fájdalmas volt, de nem akartam panaszkodni” - meséli egy nő.

Azokban a sportkultúrákban, ahol a hallgatás uralkodó, és a cél mindent megtenni a győzelemért, nincs helye a panaszkodásnak, így a szexuális abúzus is nagy eséllyel rejtve marad, mert a gyerekek félnek elmondani, vagy épp normálisnak tekintik azt, ami történt.

Túl magas, túl kövér

A jelentés azt is feltárta, hogy a torna világában uralkodó hagyományok súlyos testképzavarokat és súlyproblémákat okoznak ezeknél a fiatal lányoknál, ugyanis az 1970-es években kialakult egy kép az ideális tornász testalkatról, ami azóta is él. Eszerint a jó tornász nagyon fiatal, alacsony, nincs rajta súlyfelesleg, és szexuálisan éretlen.

„Gyakran mondogatták, hogy túl magas vagyok, és ha nem hagyom abba a növést, akkor használhatatlan leszek” - mondta egy tornász.

Egy szülő pedig arról számolt be, hogy egy tornaklubban azt mondták a hatéves gyerekének, hogy túl magas és túl öreg, ezért nem alkalmas a versenyzésre.

Az ideális tornász testalkat miatt a lányok pedig rettegtek a pubertástól és menstruációtól.

„A tornában mindenki tart a pubertástól, és senki sem beszél a menstruációról. Én voltam az első lány az edzőteremben, aki átment a pubertáson, annak ellenére, hogy voltak nálam idősebb lányok. Akkor értettem meg, hogy ez azt jelenti, hogy még jobban kell figyelnem a testsúlyomra.”

A testsúly megtartása kardinális kérdés volt, és az edzők is rendszeresen mérték a sportolók testsúlyát, akik igyekeztek mindent elkövetni, hogy kevesebbet mutasson a mérleg.

„Közvetlenül a mérlegelés előtt mindannyian rohantunk a vécére, hogy mindent kiadjunk magunkból.”

A tornászok gyakran még a fülbevalójukat vagy a hajcsatjukat is kivették, hogy azzal a pár grammal is könnyebbek legyenek. Volt olyan tornász is, aki arról számolt be, hogy az edző rendszeresen küldte őket szaunába, hogy izzadással érjék el a mágikus számot, amit az edző meghatározott nekik.

Az edzőtáborokban, ahol az edzők közvetlenül tudták szabályozni a lányok fejadagját, még rosszabb volt a helyzet.

„Az éjszaka közepén surrantunk ki egy szögesdrót-kerítésen át, hogy elmenjünk egy benzinkútra és ételhez jussunk. Emlékszem, hogy cigánykereket hánytam, mint egy majom, hogy kapjak kekszet.”

Az edzők rendszeresen, mindenki előtt megalázták azokat, akik nem érték el az áhított súlyt. A tornászválogatottban egy lányt 12 éves korában hívtak először kövérnek, miközben mindössze 22 kilót nyomott.

„A csoportomban volt egy másik lány, akit kilencévesen kövérnek neveztek, miközben 18 kilogrammot nyomott. Ez azt mutatja, hogy valójában nem számított, hogy néztünk ki, vagy hogy milyen keveset nyomtunk, ettől függetlenül is lekövéreztek minket.”

A jelentés egy olyan edzőt is bemutatott, akit azért küldtek el egy tornaklubból, mert a sportolók agyonszekálása miatt többen bulimiával vagy anorexiával kerültek kórházba.

A jelentés feltárta, hogy az érzelmi, a fizikai és a szexuális bántalmazás súlyos következményekkel jár, a sportolók gyakran abba is hagyják a tornát. Sokan felnőttként is testképzavarral, táplálkozási zavarokkal, depresszióval küzdenek, és a túlhajszolás miatti sérülések is egy életen át megmaradhatnak.

A Gymnastics Australia irányító testület a jelentés publikálása után bocsánatot kért minden olyan sportolótól és családtagtól, aki bármilyen formában visszaélést tapasztalt a sportban, és megköszönte azoknak a bátorságát, akik interjút adtak a jelentéshez.

Ha Önnek is van hasonló története valamilyen sportszövetségről, iskoláról vagy más szervezetről, amit szívesen megosztana velünk, akkor írjon a fodik@444.hu email címre, ha pedig segítségre van szüksége akkor hívja a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány segélyvonalát a 116 111-es telefonszámon.