Wolfgang Tillmans: A testünket szabad élvezni, szabad nem szégyellni

június 15., kedd 19:16
  • Wolfgang Tillmans nem feltétlenül azért kérdőjelezi meg a fennálló hierarchiákat, hogy mindent a feje tetejére állítson - inkább az a célja, hogy ráébressze a közönséget arra, hogyan is szemlélik a körülöttük lévő világot.
  • Rendkívüli módon érdekli a csillagászat, azt állítja, fotóművészként nagyon sokat tanult általa a közeli megfigyelés fontosságáról.
  • Az éjszakai életet fontos kulturális tevékenységnek tartja, amit nem kellene olyan szigorúan szabályozni.
  • Úgy érzi, az ő radikalizmusa az európai ügy és a demokrácia védelmében nyilvánul meg, alapítványával is ezen dolgozik.
  • Aggasztja, hogy bár a kommunikációnk nagy része kötődik az okostelefonokhoz és az internethez, az emberek ezek működéséről és hátteréről mégis nagyon keveset tudnak.

Wolfgang Tillmans generációjának egyik legelismertebb kortárs fotóművésze. Olyan, az emberi mivoltunkkal szoros kapcsolatban álló témák foglalkoztatják, mint az intimitás, a szabadság, a biztonság, a testtudat. Karrierje egy mozgalmas időszakban, a berlini fal leomlásakor indult Németországban, a közéleti-politikai érdeklődés is átszövi a munkásságát. Ez később aktivizmusban is megnyilvánult: 2017-ben indította Between Bridges nevű alapítványát, mellyel társadalmi célú plakátkampányokat csinál. A Trafó Galériában A te tested a tiéd című tárlat az első önálló kiállítása Magyarországon, ennek apropóján beszélgettünk vele.

Jó ideje különböző városok között ingázva élsz. Hol töltötted a tavalyi évet?

Berlinben. Habár a felnőtt életem legnagyobb része Londonhoz kötődött, és van ott egy lakásom, tíz éve Berlinbe költöztettem a stúdiómat, és már többnyire ott élek. A koronavírus miatt egyébként is egy helyben kellett maradnom.

Hogyan hatott rád ez az időszak alkotói szempontból: lebénított vagy épp felszabadított?

Arra jöttem rá, hogy nehéz róla beszélni, hiszen természetesen ez egy tragédia, és furcsa pozícióba kerülsz, ha találsz benne pozitívumot.

De hát ez a kulcsa is annak, hogy egy nagyon nehéz időszakot ép ésszel túléljünk.

Igen, ez igaz, végül is ezt csinálja az ember, hogy alkalmazkodni tudjon. Rendkívül érdekes tapasztalat volt, ahogy az idő múlását megéltem. Már 30 éve nem töltöttem egy helyben ennyi időt. Amikor korábban észrevettem, hogy telik az idő - „Nahát, mikor lett 2019, tegnap még 2011 volt, hogy lehet ez?” -, akkor azt gondoltam, ez azzal függ össze, hogy annyira tele van a naptáram. De tavaly rájöttem, hogy amikor nem nagyon történik semmi emlékezetes, valójában úgy érzékelem, gyorsabban telik az idő. Ez korábban nem tűnt fel.

Készültek új munkáid ezalatt?

Igen. Már az első héten fejest ugrottam a munkába az alapítványom 2020Solidarity nevű jótékonysági poszterkampányával. Összeszerveztem az 50 résztvevő művész felajánlásait, amiket aztán 21 országban, 99 szervezetnek küldtünk szét. (Olyan helyeket lehetett segíteni a poszterek megvásárlásával, amelyek a lezárások miatt nehéz helyzetbe kerültek, a Trafó is részt vett benne - a szerk.)

Utólag visszanézve elég őrült dolog volt, hogy annyira intenzíven belevetettem magam valamibe. De lehet, hogy ez volt az én megküzdési stratégiám azzal a tehetetlenséggel szemben, amit talán mindannyian éreztünk, és azzal, hogy nem tudtuk, mi fog történni. Inkább cselekedtem, mint hogy passzív maradjak.

Persze az archívumommal is sokat foglalkoztam, ami nagyszerű volt, és építkeztem is, mert ezt az ipart nem igazán állította meg a járványhelyzet Berlinben. Elfoglaltam magam.

Hogyan kerül Wolfgang Tillmans a Trafó Galériába, amikor olyan hatalmas múzeumokban voltak már kiállításaid, mint a Tate vagy a MoMA?

Nagyon örültem Szalai Borbála meghívásának, aki a Trafó Galéria vezetője. Már volt kapcsolatom a Trafóval egy korábbi társadalmi célú projektem miatt, amit az EU parlamenti választások előtt csináltam. Különösen azért örültem, mert Magyarország sokat szerepel a hírekben, engem pedig általánosságban érdekel az itteni helyzet. Bemutattam már a munkáim Csehországban, Lengyelországban, Oroszországban, de itt még nem volt egyéni tárlatom. Arra gondoltam, érdekes lenne eljönni, bekapcsolódni és párbeszédet kezdeni, végül is erről szólnak a kiállításaim.

Wolfgang Tillmans: A te tested a tiéd. Kiállítási látkép, Trafó Galéria, 2021. Fotó: Biró Dávid / A Trafó Galéria jóvoltából

A kiállítás címe nagyon lényegre törő: A te tested a tiéd. Az utóbbi években ezt a kifejezést főleg a nőjogokkal, a reprodukciós jogokkal, a testünk fölötti autonómiával kapcsolatban, illetve transzneműek jogaival kapcsolatban használták sokat. De ez a kiállítás témáiban ennél jóval szerteágazóbb.

Természetesen tisztában vagyok ezekkel a felhangokkal, de az én szemszögemből nézve ez a mondat egy olyan alapvető igazság, amire nem árt emlékeztetni magunkat. Azt értem a cím alatt, hogy a test szabad, kötöttségek nélküli: szabad élvezni, szabad nem szégyellni, és egyáltalán, egyszerűen teljesen tudatában lenni a testünknek. Ugyanis a társadalmi normák és más különböző befolyásoló tényezők, például a reklámok hatására hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Más fényben tüntetjük fel, mint amilyen a valóságban: egyes részeit tabuként kezeljük, másokat stilizáljuk.

A cím inkább egy költői emlékeztető, mintsem programadó kinyilatkoztatás. A kiállított képeken sok és különféle ember szerepel, de van egy másik része is, aminek a csillagászat, az égbolt, a más bolygók iránti kíváncsiság áll a középpontjában. Egyszerre tekintek nagyon közelről magunkba és a felfoghatatlan messzeségbe.

Valóban feltűnően nagy az ugrás a nézőpontok között. Honnan jön ez a megszállottság az űr iránt?

Az egész tízéves koromban kezdett el foglalkoztatni. Találtam egy csillagászatról szóló kiskönyvet a szüleim könyvespolcán, és teljesen megbabonázott. Mást sem akartam csinálni, mint megfigyelni az égboltot éjszaka, iskola után pedig a napot és a napfoltokat. Csak amikor kamaszodni kezdtem, akkor fordultam az emberek felé. De ez az érzés, hogy próbálom megérteni és elhelyezni magam ebben az óriási képben, olyasmi, ami azóta is vigaszt jelent számomra. Ráadásul vizuálisan is nagyon izgalmas, és persze minden fény a napból érkezik, ami egy csillag - a vizualitás meghatározó módon kapcsolódik össze az űrben elfoglalt helyünkkel.

De a csillagászatból nagyon sokat tanultam a közeli megfigyelés fontosságáról is, és annak megértéséhez is közelebb vitt, hogy hogyan működik a szem. Mert a szem nem elfogulatlan.

Például, amikor belenézünk egy teleszkópba, és egy nagyon halvány objektumot szeretnénk megfigyelni, akkor egy kicsit oldalra kell tőle nézni. Mert ha egyenesen ránézünk, akkor a szemünk színreceptoraival tekintünk rá, és azok kevésbé fényérzékenyek, mint a retinánkban lévő fekete-fehér receptorok. Ezért van, hogy ha kicsit oldalra nézünk, akkor láthatjuk a sötétebb dolgokat is.

A tárlaton van egy asztal öt képpel, amin a Nap látható, és egy kis fekete pötty, az a Vénusz. Ott egy nagyon ritka csillagászati jelenséget fotóztam le, amikor a Vénusz közvetlenül a Nap és a Föld között haladt át. Az emberek a 17. században jöttek rá, hogy ha két különböző helyszínről figyelik meg és mérik az idejét ennek a jelenségnek, akkor annak segítségével ki lehet számolni a Nap és Föld között lévő távolságot. Ez egy annyira szép dolog, mert korábban az embereknek fogalmuk sem volt arról, hogy hogyan értsék meg a naprendszert és benne a saját helyzetüket.

Aztán, amikor folytatták a jelenség vizsgálatát, rájöttek, hogy nem tudják pontosan lemérni az idejét, mert úgy érzékelték, hogy van egy cseppszerű alakzat, ami miatt nem tudják megállapítani azt az egyértelmű, tiszta pillanatot, amikor a bolygó pontosan a Nap előtt állt. Később, miután feltalálták a fényképezőgépet, próbálták fotón elkapni ezt a cseppszerű alakzatot, és felismerték, hogy nem is létezik. Csak a szem és az agy játéka volt.

Szóval megfigyelni azt, ahogy én megfigyelek, hogy mit akarok látni és mit nem, hogy mi mindannyian hogyan nézünk az emberekre, és hogyan közelítünk egymáshoz - ezek azok a dolgok, amiket meg szeretnék kérdőjelezni, amikor emberekre nézek.

Már az első saját galériádat Between Bridgesnek hívták, később pedig az alapítványodat is így nevezted el. A néven kívül van bennük valami közös?

Akkor jött az ötlet, hogy a londoni stúdióm bejárati részét kiállítótérré alakítsam, amikor csökkentettem az óráim számát Frankfurtban, ahol tanítottam. Úgy éreztem, hogy ezt az időt nem visszavenni akarom magamnak, hanem befektetni abba, hogy valamilyen más módon kommunikáljak és tanítsak. Olyan műveket akartam megmutatni, amelyek akkor alulreprezentáltak voltak, és különösen olyan munkákat, melyek egyértelmű érdeklődést mutattak a társadalmi ügyek iránt, a politikát is beleértve.

2006-ban kezdtem el, és akkoriban a fiatal művészek Londonban kizárólag a saját praxisukra fókuszáltak, eléggé elkülönülve a szélesebb társadalomtól, amiben élünk. Emlékeztetni akartam mindenkit - magammal együtt -, hogy csak azért tartunk ott, ahol, mert más, bátor művészek küszködtek és felszólaltak valami ellen, még ha emiatt nem is volt nekik könnyű.

Tehát tulajdonképpen az alapítvány kiterjesztése annak a munkának, amit a galériáddal elkezdtél?

Igen, bár eredetileg a művészeten keresztül kommunikáltam. De aztán jött a Brexit népszavazás és arra eszméltem, hogy aktívan kampányolok, mert felismertem, hogy mennyire fontos a szavazás és a részvétel. Ha nem veszel részt a demokráciában, akkor majd mások döntenek helyetted - és pontosan ez történt az Egyesült Királyságban. A fiatalok nem törődtek eléggé azzal, hogy szavazzanak, és az idősebb, fegyelmezettebb emberek - akik a szavazást nem csak joguknak, de talán kötelességüknek is tekintik - kiűzték a fiatalok jövőjét az EU-ból.

A demokráciáért való munka, úgy érzem, nagyon erőteljes, de valahogy furcsa is. Az emberek talán azt várnák, hogy egy művész valami radikálisabb vagy megosztóbb üggyel foglalkozzon.

De bizonyos értelemben ez az én radikalizmusom: az európai ügy és maga a demokrácia. Hiszen ehhez nagyon sok minden kapcsolódik, a nők és LMBTQ emberek jogaitól kezdve a rasszizmusig mind összefügg. Ha viszont hagyjuk, hogy gyengüljön, azzal más problémák is felbukkannak.

Hogyan érzel most a Brexittel kapcsolatban, amikor már a kilépésre szavazók közül is sokan elkezdték felismerni, hogy talán nem volt jó ötlet?

Azért voltam ebben az ügyben olyan eltökélt, mert féltem a következményektől, ha rosszul sül el. Az emberek közti érzelmekre való hatásától. Mert ha egyszer megvolt a szavazás, már nem ismerheted be, hogy rossz döntés volt. És mindig hibáztatás és ujjal mutogatás lesz a vége, ez történik most is.

Theresa May azt mondta: „Tegyük sikerré a Brexitet!” De hát ez soha nem lehetett volna siker. Veszel két partnert, akik 40 éven át egymáshoz igazodtak, és szétválasztod őket csak azért, hogy szét legyenek választva. Semmi értelme nem volt. Hacsak az nem, hogy ha erős vonalat húzol a kettő közé, akkor teljesen máshogy lehet viselkedni. Ez az, ami annyira őrületes benne, és senki nem erre szavazott 2016-ban. Szerintem annak lenne értelme, ha ez az egymáshoz igazodás megmaradna. Vagy pedig teljesen más útra kell lépni, mint Új-Zéland, azért, hogy kialakítsd a saját normáidat.

Mert a Brexit a kivételességre és a széthúzásra teremtette meg a vágyat. Nem sok pozitív van benne. Utólag már látszik, hogy ez az angolok sokáig kivételezett helyzete miatt történt, amit máig nem nagyon akarnak feladni, és persze az embereket nem lehet kényszeríteni a maradásra.

De az az igazán szomorú benne, hogy a fiatalok nagy része ugyanolyannak érezte magát, mint a kontinensen élő európai társaik. Szenvedélyesen normális európaiak, különösen Skóciában. Még körülbelül tíz év kellett volna, hogy kivesszen ez a felfogás, hogy felsőbbrendűek az angolok. De az utolsó pillanatban, ahogy Trump esetében is, az öreg, fehér férfiak megneszelték, hogy veszítenek a dominanciájukból, és iszonyúan fellázadtak ellene.

Wolfgang Tillmans Fotó: Kiss Bence / 444

Szeptemberben Németországban is választások lesznek. A 2017-es szavazás előtt az alapítvánnyal csináltál egy kampányt, mert annyira aggasztott téged a szélsőjobboldali párt, az AfD előretörése. Most azért nem volt ilyen akciód, mert a közvélemény-kutatások a zöldek győzelmét jósolják?

Nem bízom a közvélemény-kutatásokban. Senki sem hitte el, hogy a Brexit megtörténhet, és én csak azért lettem olyan aktív, mert éreztem, mekkora szenvedély hajtja a kilépéspártiakat.

Azért most ennél jobb eredményben lehet reménykedni.

Az a helyzet, hogy a dolgok még mindig elég jól állnak Németországban, ha arra gondolunk, hogy a szélsőjobb csak 12,5 százalékot kapott, és nem kell megküzdenünk egy szélsőjobbos kancellár kilátásaival, mint a franciáknak. De a béke törékeny, és ugyan a koronavírus nem segített a szélsőjobbon, ez egy teljesen példátlan terület, folyamatosan változó közhangulattal. Félek, hogy ezt a témát valahogy a hajrában az előnyükre fordítják, és hirtelen több mint 12,5 százalékot szereznek, miközben mindenki kevesebbre számít. Habár csak a szavazatok hatodát szerezték meg legutóbb, ez mégis mindent felborított. A balközépet és a jobbközépet egy örökös koalícióra kényszeríti - de talán ez a németeknek nem olyan rossz, szeretik ott középen.

De ha ennyire törékeny a béke, akkor hogyhogy nem csináltál idén is plakátokat hozzá?

Ezt a kérdést én is feltettem már magamnak, ezen a héten is. Muszáj mindig ébernek lennünk.

Azok az emberek, akik vissza akarják fordítani az idő kerekét és a fejlődést, sosem alszanak.

Tele vannak dühvel és elszántsággal, miközben mások élik és élvezik az életüket. És persze ez benne a veszélyes, hogy a dühös emberek sosem veszítik el a fókuszt, és fenntartják a nyomást. Ugyanakkor, az ember azt sem szeretné, hogy az életét az ő agendájuk uralja.

Szívügyem a szavazási részvétel, biztos vagyok benne, hogy ha már egy kicsit közelebb lesz, akkor fogok valamilyen kampányt csinálni. Mindig a szabad választások értékéhez térek vissza, ez egy kincs. Gondoljunk csak Texasra vagy Georgiára, ahol kifejezetten nehezíteni próbálják a republikánusok, hogy az emberek éljenek a jogukkal. Ez Németországból nézve annyira abszurd, hiszen mi csak kapunk róla egy értesítést. Nem kell rá jelentkezni, mint sok országban, hanem próbálják olyan egyszerűvé tenni, amennyire csak lehet. Felmutatod a személyi igazolványod és kész. Amikor valami ennyire magától értetődő, akkor fel sem tűnik, mennyire értékes - ez egy olyan szemszög, amiről el tudom képzelni, hogy foglalkozzam vele.

A szabadság témája mindig előkerül a műveiddel kapcsolatban. De hogyan állsz a kontroll kérdéséhez?

Leginkább úgy fogom fel, hogy ha valami nem árt senkinek, akkor nem hiszem, hogy ellenőrzés alatt kellene tartani és szabályozni. Például szerintem az éjszakai élet egy fontos kulturális tevékenység. Nemcsak hedonizmusról és szórakozásról szól, hanem válaszol valamilyen igényre bennünk, ami annak az esszenciális része, akik vagyunk.

A táncolás hasonlít a művészetre abban, hogy egyiknek sincs értelme. Haszontalanok, nem lehet megenni őket, nem adnak védelmet.

Nincs céljuk önmagukon kívül, és ez teszi őket olyan egyedivé és különlegessé. Fontosak, de valami irracionálisat szólítanak meg bennünk.

Egy olyan világban, amit annyira polarizált a gazdasági haszonszerzés az elmúlt 25-30 évben, nyilvánvalóvá vált, hogy az égvilágon minden tevékenységnek azt kell elősegíteni, hogy növeljük a produktivitást. A sport, a vallás, a katonaság és a fogyasztás az „engedélyezett”, állam által támogatott tevékenységek. De az éjszakai élet gyanús és veszélyes, hiszen ha az emberek hajnali 4-kor még szórakozni mennek, akkor aznap nem lesznek valami produktívak. A 30 fölötti emberek félnek attól, hogy mi folyik az éjszakában.

A szabadság különösen érdekel abban az értelemben is, hogy valami szabad a gazdasági ellenőrzés alól. Az elmúlt húsz évben az történt, hogy a nagyvárosokban az ingyenes és olcsó helyek egyre inkább eltűntek, minden mást pedig teleraktak biztonsági őrökkel, kamerákkal. Különösen a londoni klubok ilyen túlbiztosított zónák, ahol egyfolytában gyanúsak az emberek, akik jól érzik magukat. Tudatában vagyok, hogy ebben a túlkapások lehetősége is benne van, de hát az emberek számtalan más mértéktelen viselkedési formába is képesek beleveszni.

A Trafó Galériában meglepő sarkokba, gerendákra is helyeztél el képeket. Szereted kitölteni a teret, amikor kiállítod a munkáidat?

Igen, de ez nem valamiféle manifesztó. Az élethez való általános hozzáállásomból fakad, és abból, ahogyan fényképezek: hogy nemcsak a nyilvánvalóan fontos pontra vagy személyre akarok tekinteni. Szeretem megkérdőjelezni a hierarchiát abból a szempontból, hogy minek tulajdonítunk értéket, és hogy hogyan gondolkodunk a szépségről. Nem feltétlenül azért, hogy mindent a feje tetejére állítsak, inkább csak azért, hogy tudatára ébredjünk annak, hogy hogyan szemléljük a dolgokat, miért tartunk valamit szépnek.

Mindannyian tudjuk, hogy az abszolút tökéletesség unalmas, és hogy az embereket egy anyajegy vagy valamilyen „tökéletlenség” sokkal érdekesebbé tesz - ez igaz a kiállítóterekre is.

Ha a térben van egy ajtó vagy egy furcsa sarok, amit a kurátor inkább eltüntetne, én azt mondom, tegyünk oda egy-két képet, és hozzuk működésbe.

Végtére is, nem „nemesebb” egy tiszta falnál - egyszerűen csak az, ami. Én ezt szeretem csinálni a munkáimmal.

Nem állítom, hogy minden ugyanolyan, minden egyenlő és nincsenek különbségek, de legyünk nyitottak és nézzük meg, mit tud. Egy sarok nem árt senkinek. Az tehát, hogy a radiátorra is feltettünk egy fotót, nem valamilyen nagy koncepció, hanem egy játékos gesztus. És van négy hangsúlyos oszlop is, amit nagyon is bevontam a kiállításba. Nagyon dinamikus, ahogy a képeket itt installáltuk, a sűrűségével és játékosságával a legelső kiállításomra emlékeztet, ami 1993-ban volt a kölni Gallerie Buchholzban. Már-már olyan, mintha egy retrospektív lenne, csak egyetlen teremben.

Wolfgang Tillmans: A te tested a tiéd. Kiállítási látkép, Trafó Galéria, 2021. Fotó: Biró Dávid / A Trafó Galéria jóvoltából

A retrospektív végül is helytálló, hiszen az újabbak mellett nagyon régi képeid is vannak itt, és témákban is nagy a merítés.

Vannak persze fotók, amik hiányoznak, ez normális, de tényleg 1989-től máig vannak itt fotók. Éjjel 2-kor fejeztük be, és most, amikor beléptem a terembe, nagyon izgatott lettem. (Az interjú június 3-án készült, a megnyitó előtti napon - a szerk.) Úgy érzem, semmin sem akarok változtatni.

Úgy fogom fel a teret, mint egy eszközt, amit behangolok.

Természetesen egy hangszert valóban egy hangra kell hangolni, amivel nem lehet vitatkozni - nincsenek különböző értelmezései annak, hogy valami C vagy sem. Ahogy én hangolok, az nyilván nem tudományos vagy mérhető, de úgy érzem, hogy mindegyik elem, amit beleteszek, a háromméteres képtől a 15 centis képig, hozzáad valamit a nagy egészhez. Ez a polifónia itt nagyon sűrű, de úgy gondolom, hogy nem taglóz le. Nem teher, hanem ünnep.

A klubteremben lévő hanginstalláció minek hatására született?

Ez egy 9-10 perces spoken word mű, amit egy ülésben vettem fel, anélkül, hogy valaha elpróbáltam volna. Az ötlet már egy ideje megvolt bennem, de sosem dolgoztam ki. Aztán amikor 2018-ban Hongkongban voltam, hirtelen kikristályosodott, hogy magát az ötletet szóban, gondolatfolyamként adjam elő. Az a címe, hogy „I want to make a film”.

Hangosan gondolkodom benne mobilkommunikációról és az internetről, olyan kérdéseket teszek fel benne, amiket általában szégyellünk megkérdezni, és megpróbálom megérteni, hogy ezek valójában hogyan működnek és hogyan kontrollálják az életünket.

Ez se nem támadás, se nem ünneplés - a pozíció, amit felveszek, nem a kérdőre vonás, csak a kérdezősködés. Néhány technológiában jártasabb ember akár naivnak is nevezhetné.Van benne valami különös, lefegyverző őszinteség, ami megszólítja azokat, akik meghallgatják, nekem nehéz róla beszélnem. Nem próbáltam el előtte, és van benne valami előadás jellegű, de mégsem egy performanszt hallgatsz. Ráadásul nincs mellé semmi látnivaló, csak egy tompán megvilágított térben ülsz. És azzal, hogy beszéltem erről a filmről, amit forgatni szeretnék, már nem kell megcsinálnom magát a filmet.

Biztos vagy benne, hogy sosem fogod megcsinálni?

Ki tudja, talán az történik vele, mint a mostani választással kapcsolatos kampányommal.

Mit gondolsz arról, hogy a vizuális kultúrát ma már a videók, a mozgó klipek uralják?

Ezt a kérdést is felteszem magamnak az installációban. Nem tudom függetleníteni ettől az azt illető tudásomat és érzéseimet, hogy mennyi adat kell ahhoz, hogy a buszon ülve lejátsszunk a telefonunkon egy HD-videót. Erről az jut eszembe, amikor a ‘90-es évek elején szinte hallani lehetett, ahogy a modemeken keresztülpréselődnek a bitek. Egyszerűen észbontó, hogy most mennyivel több bit van egy ilyen buta kis klipben is.

A nagy többségnek nincs kézzelfogható tudása arról, hogy ez hogyan működik, és ennek a gazdaságáról sem, ezért úgy látom, potenciálisan nagy veszély rejlik benne. Hiszen emberek milliói kerülnek kapcsolatba ezekkel a dolgokkal, de aligha érzékelik, hogy mi ez valójában. Nem akarok pesszimistának tűnni, de az a rengeteg óra, amit az emberek azzal töltenek, hogy filterekkel játszanak és vicces füleket raknak magukra, az figyelemelterelés. És persze nagyon vonzó nézni ezt a sok mindent, és eltereli a figyelmed arról, hogy ne csak mondjuk ezt az asztallapot kelljen nézned, vagy a való életet. De nem akarok papolni.

Ha arra gondolunk, hogy a videók sokszor megmutatják a valóságot, amit a hatalom el akar titkolni, például tüntetéseken, akkor nemcsak figyelemelterelés lehet a cél.

Persze. A kettő nem zárja ki egymást. Ma már ez a valóság, mindenki egy bodycam, mindent felveszünk és mindenre filtert tehetünk. Nem arról van szó, hogy mindez egyértelműen jó vagy rossz - egyszerűen ez van.

Az furcsa, hogy milyen kevés képzést kapnak az emberek ehhez az új világhoz. Nem tanítják a gyerekeket az iskolákban arról, hogy hogyan kezeljék a fényképezést, hogy egyáltalán mi az és hogyan működik. Őrület, hogy ma ez milyen központi helyet foglal el a kommunikációnkban, és az emberek mégsem tudnak róla túl sokat.

Megtanítják maguknak.

Ami egy csomó frusztrációt okoz. Mert ha te nem tudsz olyan jó szelfit csinálni, mint a szomszédod, akkor rosszul érzed magad. És ez a boldogtalanság teljesen szükségtelen. Engem nagyon aggaszt, amit ez az egész teremt.

A mutogatás kultúrája kompetitív és egyáltalán nem közösségi.

Művész vagyok, én ezt csinálom, megmutatok dolgokat. De tényleg úgy érzem, hogy amikor az életem részeit fényképezem, vagy a saját szemszögemből fotózok, akkor nem az a lényeg, hogy ez az én farmerem vagy az én vacsorám, hanem hogy ez a farmer vagy étel lehetne a tiéd is. A személyes kapcsolat a nézőponthoz szükséges, mert csak az teszi a művészetet érdekessé, ha van benne egy sajátos szemszög, sajátos ízlés.

De ma a képek túlnyomó többsége csak azért készül, hogy a készítőjére mutasson, hogy „ez én vagyok, ezt én csináltam, kérlek, figyeljetek rám”, aminek nyilván megvannak a szélesebb körű pszichológiai következményei is. Legalábbis nem lehet nem észrevenni, hogy hogyan kapcsolódik ez a világ politikai fejleményeihez.

A kiállítás 2021. július 18-ig látható.

Nagy kép, portré: Kiss Bence / 444

A tárlat fotói: Biró Dávid / A Trafó Galéria jóvoltából