A miniszterelnök rossz katonája

június 24., csütörtök 3:43

Jankovics Marcell korszakos rendező, tudós nem volt jó katonája Orbán Viktornak. A miniszterelnök a 80 éves korában elhunyt művész temetésén így emlékezett:

„Amikor eljött a mi időnk, én is hosszú évekig értetlenkedtem. Vártam, hogy suhintson. Széleset, erőset, mélyet. Vágja őket ketté, vagy mint mesehősei, aprítsa miszlikbe, ahogy vele tették, amikor kiszorították, félrelökték, és örömmel szúrtak alattomos tőreikkel a szívtájék felé. Miniszterelnökként adtam hozzá vasat, kohót, salétromot, ólmot és fegyverkovácsokat is. De nem és nem. Nem hallottam sem csontok ropogását, sem inak szakadását, sem eldőlő testek zaját, és nem láttam kosárba hulló fejeket sem. És egyre csak zúgolódtam, elégedetlenkedtem, és sürgettem: mire vár még? De nem és nem.”

Jankovics Marcellt nem tartotta jó katonájának a miniszterelnök. Szemben mondjuk Cseh Tamással, aki nem élhette meg, hogy „eljöjjön az ő idejük”. 2009-es halálakor így búcsúztatta őt Orbán Viktor:

„Ő a mi katonánk, a legjobb katonánk, a legjobb harcosunk volt”

Vagy Kerényi Imre, rendező, aki a temetésén szintén értékelést kapott katonai szolgálatáról: „És harcoltunk együtt jóban, rosszban, esőben, napsütésben, diadalmas és lehanyatló zászlók alatt. És ezért gyászolunk most itt úgy, azzal a fájdalommal, ahogy csak bajtársak tudják egymást gyászolni. Jó harcos voltál. Tudtál úgy harcolni, ahogy senki más nem tudott.”

Orbán Viktor búcsúbeszédében arról vall, hogy évek kellettek hozzá, hogy belássa, elfogadja, Jankovics Marcell nem fog fegyvert, az ellenkező utat választotta:

„Évek kellettek hozzá, hogy megértsem, hiába várok. Erre hiába várok. Neki más küldetése volt. Az ő küldetése más volt, mint a magamfajtáké(...) Az ő küldetése az volt, hogy alámerüljön a magyar szellemvilág legmélyebb rétegeibe, elfeledett kincseket hozzon fel, megtisztítsa és átadja nekünk.”

Nincs abban nagy újdonság, hogy az orbáni retorikában, politikában, amiben mindannyian élünk és működünk, nincs helye tisztességes versengésnek, vitának, tárgyalásnak, kompromisszumnak, szolidaritásnak, semmilyen normális emberi együttműködésnek. Békeidők nélküli permanens háborús pszichózis van.

Mindannyian egy értelmetlen, buta, az élet minden árnyalatát kizáró, agresszív laktanyai életre rendezkedtünk be. És ebben a rendszerben kizárólag két fajta szerepet osztanak: lehetsz a vezető katonája vagy miszlikbe aprítandó ellenség. Aki pedig egyik sem akar lenni, azt addig terelik, szorítják, míg végül akarata ellenére ő is ott találja magát a lövészárokban bakancsban és zubbonyban.

De ami ennél jóval érdekesebb, hogy a miniszterelnök gyászbeszéde érzékletes leírást ad arról, hogyan is zajlik az évek óta tartó kultúrharc Magyarországon.

Pontos képet kapunk arról, hogy milyen tervek, motivációk és ösztönzők állnak az úgynevezett kulturális térfoglalás mögött. Hogy mást ne említsünk, amire Jankovics Marcell nem volt hajlandó a saját területén, azt megtette Vidnyánszky Attila a színházi világban. A miniszterelnök adta hozzá a vasat, a kohót, a salétromot, az ólmot és a fegyverkovácsokat is, és ropogtak a csontok, szakadtak az inak. Az sem volt baj, ha ezek kaposvári vagy budapesti diákok csontjai és inai, és az sem jelentett gondot, ha a magyar kulturális élet legtehetségesebbjeinek fejei hullottak a kosárba.

Árulkodó beszéd volt ez, amiben a miniszterelnök kimondta azt, amit eddig tagadott: hogy a harc nem valami másnak, valami nemzetibbnek, valami keresztényebbnek, valami magyarabbnak a térhódításáról szól, hanem a zsigeri bosszúról és a sérelmek könyörtelen megtorlásáról.

Jankovics Marcell nem volt jó katona, így maradhatott meg egy utánozhatatlan nagy magyar művésznek és tudósnak.