“Élőben teljesen más egy meccs” - mondtam Borisznak a Verseny utca közepe táján, miközben vasárnap délutáni perzselő napsütésben a Puskás felé ballagtunk sok száz jókedvű narancs ruhás és pár tucat piros mezes jegytulajdonos társunkkal együtt.

Egy teljesen átlagos holland társaság mögött bandukoltunk: két baráti család, harmincas szülők, 1-1 alsós kinézetű gyerekkel. Az anyák csillogó arany miniruhát, élénk színű festett tollakból szerkesztett angyalszárnyat és szivárványszínű tollglóriát, az apák narancssárga pólót és vállra akasztható nagydobot, a kisfiúk narancsszínű focimezt viseltek.

Nem hittem volna, hogy a közhelyes mondatom pár órán belül micsoda látnoki erejű, tűpontos észrevétellé fog válni.

***

A papám festőművész, akit a világon csak a festés érdekel, a foci meg az ezen kívüli dolgok között is nagyjából az utolsó helyen áll, de kiskoromban egyszer fogta magát, és elvitt egy magyar-csehszlovák barátságos meccsre a Népstadion már akkor is porló betonkaréjába, olyan alapon, hogy egyszer ilyet is látnom kell. Borisz nem sokkal nagyobb focibolond a nagyapjánál, annak ellenére sem, hogy kiskorában kétszer is elvittem a Régi Szentélybe, vagyis az MTK lerombolt Második Templomába, de megmagyarázhatatlan módon Torghelle Sanyi láttán sem lett belőle fociőrült. De sosem járt sem a Népstadionban, sem a Puskásban, így a holland-cseh nyolcaddöntő tökéletes alkalomnak ígérkezett, hogy megajándékozzam az élménnyel.

Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem úgy érzi majd magát, mint a kis Butch Coolidge, amikor Koons százados egy végtelenül hosszú monológ végén átadta neki az évekig a seggében őrzött családi aranyórát.

A jegy megszerzésekor még nem lehetett tudni, kiket fogunk látni a budapesti nyolcaddöntőben, de a holland-cseh párosítással abszolúte elégedett voltam: két lendületes, magasan letámadó, előrefelé játszó csapat egymás ellen, nagy esélyes vs underdog fellállásban, mindez megfejelve a legendásan jókedvű és látványos holland szurkolótáborral, illetve azzal, hogy a magyar drukkerek körében mind a két válogatott elég népszerű, így a hazai nézők várhatóan nem fikáznak majd, hanem beszállnak drukkolni a B-csapatuknak. Ebből csak valami jó sülhet ki - gondoltam.

Ami a meccs előtti hangulatot illeti, 100 százalékosan bejött a számításom. A mindenütt százával hömpölygő, jelentős részben jelmezbe öltözött hollandok már vasárnap délelőtt ellepték a várost, így már akkor meccshangulatba kerültünk, amikor délben felvettük a karszalagjainkat a Ligetben. A stadion környékén pedig végképp dilis volt a helyzet, főleg attól, hogy a királynak, királynőnek, Szupermennek kártyalapnak meg bohócnak öltözött narancssárga emberek nem kigyúrt, tetovált ultrák, hanem diákok, gyámügyintézők, kertészek, tanárok és nagymamák voltak.

Odafelé menet úgy tűnt, hogy a cseh szurkolók sokkal-sokkal kevesebben vannak, de az csak már odabent, a stadionban lett világos, hogy bár tényleg tényleg több a holland, a csehek jelmezek és élénk színű ruházat híján egyszerűen beleolvadtak a környezetükbe, mert odabent azért egészen népes tábort tudtak alkotni.

Én egyszerűen nem tudom megérteni azokat az embereket, akik simán csak “a jó focit szeretik”, és nem szurkolnak valamelyik félnek, de itt én is gondban voltam. Alapból mindkét csapat rokonszenves: a hollandok a kompromisszummentes támadófocijuk miatt is, meg mert még nálunk is nagyobb vesztesek azzal, hogy mind a három vébédöntőjüket elbukták. A csehek meg azért, mert kicsik, mégis ügyesek, ráadásul ők adták a világnak a biciklis foci valaha volt legnagyobb sztárjait, a Pospisil testvéreket. És mert ezen az Eb-n náluk nagyobb vehemenciával talán csak az olaszok támadják le az ellenfelet már a saját tizenhatosánál.

Szóval úgy ültünk le, hogy nekem fogalmam sem volt, kinek szorítsak a két jó fej csapat közül, Borisz meg azt mondta, hogy bírja a hollandokat is, de talán inkább a cseheknek szurkol, kizárólag azért, mert annyival esélytelenebbek.

Soha életemben nem érkeztem ilyen korán a stadionba, ennek hála tudhattam meg, hogy egy focimeccs legviccesebb része a bírói hármas belemelegítése, különösen, ha Szergej Karasev és két orosz kollégája adja elő a Bolsoj Balett repertoárjából a Gólemek Táncát, a Rozsdás Vasembert és a Sneci Helyett Véletlenül Egy Zacskó Ketamint Kapott Be A Gólyát.

De a legjobb balettnek is vége szakad egyszer.

Hiába volt ennyire pompás a felvezetés, és a meccs tippre hiába tűnhetett baromi unalmasnak a tévében, főleg az első félidőben, élőben végig lebilincselő volt az előadás. A fergeteges táborunk által hajtott, hatalmas esélyes hollandokat ugyanis az első öt perc csapkodása után ügyesen fűzték egyre szorosabb pórázra az irtó lelkes, látszatra néha bumfordi, de a valóságban marha hatékony csehek. Akik annyira lelkesen üldözték - néha egyszerre hárman-négyen - a labdát a tizenhatosáról kihozni próbáló hollandokat, és úgy voltak sokkal veszélyesebbek a nagynevű ellenfélnél, hogy a kezdetben abszolúte semleges magyar nézők egyre nagyobb hányada pártolt hozzájuk. Például én is, pedig a cuki szurkolói miatt nagyobb buliélménynek ígérkezett a holland győzelem. Kanderábek balhátvédet, aki olyan dülöngélve futott, mintha egy-egy söröhordót tartana a hóna alatt, de közben olyan hatékonyan takarított, mint egy robotporszívó, fél óra elteltével legszívesebben megöleltem volna.

Az egész annyira érdekes volt, hogy a meccs előtti félelmekre és Csányi Sándor MLSZ-elnök papírforma szerint abszolúte jogos rettegésére rácáfolva senkinek eszébe sem jutott buzizini vagy rasszistáskodni.

A második félidőre a meccs ráadásul eseménydússá is vált, előbb az előzményekből egyáltalán nem következő, ám annál nagyobb holland ziccerrel, aztán a holland piros lappal, majd a cseh gólokkal és a végére már kifejezetten népesnek tűnő, delíriumban tomboló cseh szurkolótáborral. Borisszal együtt belefeledkezve néztük, Silhavy mester csapata hogyan szívja ki a maradék erőt és lelkesedést szegény hitehagyott hollandokból.

Az előadás annyira lebilincselő volt, hogy a néhány sorral alattunk, a nézőtéren kibontakozó, más körülmények között önmagában cikket érő tragikomédiát csak 2 mondatban kommentáltam Borisznak. Azt tekinthettük meg ugyanis egyetlen erős képbe sűrítve, hogy, milyen egy Kegyvesztett, De Mindenáron Bizonyítani Akaró Fideszes élete. A pórnép között ugyanis fájdalmas arccal üldögélt maga Szűcs Lajos képviselő, a Magyar Országos Horgász Szövetség elnöke, aki pozícióhalmozás közben akkorát bukott a teniszszövetség elnökeként, hogy - bár végül nem ellene indult büntetőeljárás - Orbán Viktor Haragja a Díszpáholy Édenkertjével pont szemközti Purgatórumig röpítette. Lojális magyar horgászként ezzel a fotóval üzenem a főnökeinek, hogy HAHÓ, A LAJOS OTT VOLT, ÉS BÁNTA A MILLIÁRDOKAT, MINT A TÜSKÉS PIKÓ, AKI HETET KÖLYKEZETT!

***

A meccs szerencsére nem ért véget a lefújással. Azt is remek volt figyelni, hogy a csehek mennyire örülnek, de azt még inkább, ahogy a szuper jó fej holland tábor egy emberként tapsolta meg a tiszteletkört futó cseh csapatot.

Azt a helyszínen is érezni lehetett, hogy sportszakmai szempontból nem ez volt az Eb legpengébb meccse, de a két csapat és a három szurkolótábor - mármint a cseh, a holland és a magyar - tényleg hibátlan és felhőtlen hangulatú szórakozást biztosított erre a pár órára.

A kormányzati média mindezek után ezt az egészet abban a keretezésben próbálja eladni a jelen nem lévő potenciális választópolgároknak, mintha itt valami alázás folyt volna, amennyiben a szőrös tökű és hangsúlyozottan heteró V4-es fiúk térdre kényszerítették volna a holland buzikat.

Aki ezeket az embereket és a mérgező lapjaikat nem zárja ki az életéből - tök függetlenül attól, hogy amúgy mit gondol a politikáról és a fociról -, az a szívderítő valódi világ helyett egy undorító, nyálkás és hazug fikcióban fog ragadni.

Ennél nemhogy a foci, de az élet is többet érdemel.