Lengyelország befogadta Cimanovszkaját, a férje Ukrajnába menekült
2021 augusztus 02., 12:58
Akiknek az életét az olimpia máshogy változtatja meg
Az észak-koreaiak ritkábban lépnek le az olimpiák idején, mert ha így tesznek, megkínozzák és megölik a családtagjaikat. Az irakaiknak egy időben bármekkora kockázatot megért a szökés, mert ha nem szerepeltek jól, Szaddám Husszein fia nagyon megbüntette őket. 1948 óta szinte az összes olimpián döntöttek úgy sportolók, hogy nem térnek vissza hazájukba, hanem máshol, egy békésebb, biztonságosabb országban kezdenek új életet. Tokióban először egy ugandai súlyemelő kalandja híresült el, aki egyszerűen csak jobb körülmények között szeretett volna élni és dolgozni. Az ő sztorijánál sokkal durvább, ami most éppen Kriszcina Cimanovszkaja fehérorosz futóval történik: miután edzőit kritizálta, erőszakkal akarták hazavinni Tokióból Belarussziába.
Az olimpiák történelme során eddig legsúlyosabb 1972-ben volt a helyzet, a magyarok számára viszont az 1956-os melbourne-i olimpia volt a legfájdalmasabb.
Azok az olimpikonok, akik nem térnek haza a játékokról, a legtöbb bevándorlóhoz hasonlóan háború, fenyegető politikai helyzet vagy a jövő kilátástalansága elől menekülnek. A legelső ilyen szökevény a cseh tornászok edzője, Marie Provaznikova volt, aki 1948-ban, miután Csehszlovákia betagozódott a szovjet zónába, úgy látta, nem lehet boldog jövője az új rendszerben, így a londoni olimpiát kihasználva az Egyesült Államokba távozott.
A pillanat, amikor az egész világ megértette, mi kell ahhoz, hogy egy ember végleg hátat fordítson szülőföldjének, 1956-ban jött el. Ez az egyik legismertebb sztori az olimpiai disszidálásokról, és nekünk, magyaroknak a legfájdalmasabb is. A játékok ideje alatt, a forradalom leverése után éppen szovjet tankok vonultak be Magyarországra, sportolóink pedig Ausztráliából, a melbourne-i olimpiáról követték az eseményeket. És ha nem lett volna magában is annyira drámai az egész, férfi vízlibadázóinknak ebben a helyzetben kellett összecsapniuk a szovjet csapattal. Ahogy azt ma már mindenki tudja, a melbourni vérfürdő néven ismert mérkőzés a magyarok győzelmével zárult, 4-0-ra verték a szovjeteket. De hiába nyertek a medencében, utána szembe kellett nézniük azzal, ami odahaza várta őket. Végül a 83 tagú olimpiai csapat fele nem tért vissza Magyarországra. Sokan közülük az Egyesült Államokban találtak új hazára.
link
Forrás
1964-ben két magyar olimpikon döntött úgy, hogy nem térnek haza Tokióból. Akkoriban a Szovjetunióban éppen eltávolították Hruscsovot, és a helyére Brezsnyevet első titkárnak választották meg. A két sportoló, attól tartva, hogy ez nem jelent jó irányt Magyarországra nézve, úgy döntöttek, az Egyesült Államokba disszidálnak. Egyikük, a kenus Törő András hajómérnök lett, és a következő két olimpián már amerikai színekben versenyzett. A másik disszidens Balla Gábor sportlövő volt, ő csatlakozott a légierőhöz, ahol folytatta a versenyzést. 1964-ben a téli olimpián is voltak távozók: a Német Demokratikus Köztársaság szánkócsapátnak egy tagja, Ute Gaehler nem ment a többiekkel vacsorázni, hanem az éj leple alatt inkább a határ felé vette az irányt. Épségben meg is érkezett Németország nyugati felébe, az NSZK-ba.
A legtöbben az 1972-es müncheni olimpia alatt és után disszidáltak. Legalább 117 sportoló nem tért vissza hazájába, és ekkor disszidált a legtöbb magyar is az olimpiák történetében. De még a több mint száz olimpikonnál is több szeretett volna új hazát keresni magának, csak nem mindenkinek sikerült. Egy albán súlyemelő azt mesélte a világ egyik legismertebb olimpiatörténészének, David Wallechinskynek, hogy
azért nem tudott megszökni, mert az albán vezetés minden egyes sportoló mellé felügyelőt jelölt ki, így gyakorlatilag egyetlen percre sem maradtak egyedül.
A legromantikusabb(nak mondott) szökéstörténet egy szovjet műugróé, aki alig 17 évesen utazott az 1976-os montreali olimpiára. Szergej Nemcanov volt az egyetlen szovjet menedékkérő, rajta kívül még négy román versenyző szeretett volna politikai menekültként Kanadában maradni. A szovjet vezetés ezt nem vette jó néven, és azt állították, „ismeretlen terroristák” ejtették foglyul ifjú olimpikonjukat, és agymosást hajtottak végre rajta. Amennyire tudni lehet, Nemcanov valójában szerelmes lett, egy amerikai műugróval jött össze, és a pár egy kanadai családnál bujkált. Bármi is történt valójában ezekben a napokban, a vége az lett, hogy Nemcanov visszatért a Szovjetunióba, ki tudja, milyen ráhatásra.
Négy évvel később, az 1980-as moszkvai olimpiát Afganisztán 1979-es lerohanása miatt a nyugati világ és számos afrikai ország bojkottálta, így az meglehetősen rossz hangulatú rendezvény lett. Az afgán sportolók - érthető módon - féltek Moszkvába menni, ezért rengetegen már a játékok kezdete előtt Pakisztánba szöktek, azok közül pedig, akik végül elutaztak az olimpiára, még öten Amerikába, illetve Nyugat-Németországba menekültek.
Az 1996-os atlantai olimpián a Castro Kubája elől menekülő csapat jelentős része döntött úgy, hogy inkább marad, de náluk is nagyobb volt a menekülésvágy az iraki sportolókban, akik sokkal többért küzdöttek itt, mint egy éremért. Szaddám Husszein fia ugyanis kegyetlenül megkínozta azokat, akik szerinte nem teljesítettek elég jól.
A 2012-es londoni olimpia a kameruniaik tömeges eltünedezését hozta. Hét sportolójuk, köztük öt bokszoló, egy úszó és egy focista lépett le az olimpiai faluból. A bokszolók egyikre ráadásul rutinosnak volt mondható: Thomas Essomba már négy évvel korábban, Pekingben is lelépett, rövid ideig Kínában is maradt, de aztán rájött, hogy sem gazdasági, sem politikai szempontból nem sokkal jobb a helyzet, mint hazájában, így visszatért Kamerunba. A kameruni olimpikonok azzal indokolták tettüket, hogy hazájukban egyszerűen nincsen rá lehetőség, hogy sportolóként fejlődhessenek és jelentős eredményeket érjenek el.
Ugyanitt három szudáni már azelőtt menedékjogot kért, hogy az olimpia egyáltalán elkezdődött volna. A szomáli sportolók esetében is számítani lehetett rá, hogy inkább maradnának: az iszlamisták térnyerése főleg a nők számára tette lehetetlenné, hogy rendesen sportoljanak, azt ugyanis az ország vezetése nem támogatta. Zamzam Mohamed Farah, aki 400 méter női síkfutásban indult, hiába vett a fejére kendőt, és hiába versenyzett teljes testét fedő ruhában, így is halálos fenyegetéseket kapott. Egy kongói cselgáncsozó nyom nélkül tűnt el Londonban, nem is vesződött a kérelemmel. Pedig Wallechinsky, Az Olimpia teljes története szerzője pedig korábban arról beszélt, a fogadó ország vezetése most már rákészül arra, hogy sok sportoló, főleg az Afrikából érkezők közül menedékjogot fog kérni, így kész forgatókönyvvel várják ezeket az olimpikonokat. Azt mondta, a kérelmek többségét el is fogadják.
Az idei, a pandémia miatt egy évvel elhalasztott tokiói olimpia során a legnagyobb figyelmet egy 20 éves ugandai súlyemelő, Julius Ssekitoleko kapta, aki osakai hotelszobájából tűnt el még júliusban. Később szálláshelyétől mintegy 200 km-re találták meg, ahova vonattal érkezett. A rendőrség őrizetbe vette. Ssekitoleko arra hivatkozott, hogy hazájában nehéz az élet, és Japánban szeretett volna dolgozni. Az ő terve végül dugába dőlt, és haza kellett térnie.
Az idei olimpia legnyugtalanítóbb sztorija mégis a belarusz futóé, Kriszcina Cimanovszkajáé, akit vasárnap az olimpiáról a tokiói repülőtérre vittek, hogy erőszakkal hazavigyék Fehéroroszországba. Cimanovszkaja hétfőn a 200 méteres női síkfutásban indult volna. A Reutersnek azt nyilatkozta, edzőcsapata bement a szobájába és közölték vele, hogy csomagoljon, mert viszik a reptérre. Ott a rendőröknek is elmondta és egy közzétett videóban is közölte: a beleegyezése nélkül próbálják kivinni őt az országból, ezért arra kéri a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot (NOB), hogy avatkozzanak közbe. A sportolónak Lengyelország humanitárius vízumot ajánlott és azt, hogy ha akarja, náluk biztonságosan folytathatja a sportkarrierjét.