Borneó őslakosaitól lopták a fákat az olimpiai stadionokhoz

2021 augusztus 5., csütörtök 8:23

A tokiói olimpia megnyitó ünnepségén nagy szerepet kaptak a fák: a performansz részeként a japán ácsművészetet mímelő táncosok hoztak be öt fából készült óriási karikát, a kommentátorok pedig hosszan magyaráztak arról, hogy ezeket azokból a fákból készítették, melyeknek magjait még az 1964-es tokiói játékokra érkező sportolók ültették.

A megnyitónak helyt adó stadion építéséhez viszont nem ezeket a fákat használták fel, ahhoz többek között Borneó szigetéről hozták tömegével a faanyagot. És bár az olimpia szervezői hangosan hirdették magukról, hogy csak fenntartható erdőgazdálkodásból származó fákból építik majd az olimpia létesítményeit, ahogy egy nemrég megjelent magyar-angol-német dokumentumfilm, az Uprooted - The Olympic Tribe bemutatja, ezeknek a fáknak egy részét Borneó őslakos közösségeinek erdeiből vágták ki fakitermelő vállalatok, amelyek lefizetik, zsarolják és megfélemlítik ezeket a közösségeket.

A film egy borneói dayak-bahao őslakos közösség, Long Isun három tagját, három fivért kísér végig az erdőkből kivágott fák útján, és bemutatja, hogy hogyan lesz az őslakosoktól ellopott erdőkből „fenntartható” fa, abból pedig olimpiai stadion. A filmet a héten bemutatta a ZDF és az Arte, a hétvégén pedig Budapesten is szervezett egy vetítést a független forgalmazó Kontra, amely további magyar vetítéseket is tervez. A filmről, a borneói fákról és az olimpiáról az Uprooted írójával, Angus MacInnes-el és rendezőjével, Révész Bálinttal beszélgettünk.

Angus MacInnes és Révész Bálint, az Uprooted alkotói. Fotó: Kiss Bence

Hogy kerültetek a borneói dzsungelbe, honnan jött az ötlet, hogy erről a témáról forgassatok filmet?

MacInnes: Először úgy hét éve jártam Borneón, akkor egy George Müller nevű 19. századi holland felfedező útját jártam végig, ami persze visszatekintve eléggé neokoloniális ötlet volt a részemről. Akkor egy hónapot töltöttem egy helyi közösségben a Mahakam folyó mentén, utána viszont megbetegedtem és haza kellett utaznom. Viszont a helyieknek van egy mondása, hogy aki egyszer ivott a Mahakam folyó vizéből, az vissza fog térni. Aztán Angliában kapcsolatba léptem a Forest Peoples Program nevű civil szervezettel, amely a borneói és ahhoz hasonló őslakos közösségek jogvédelmével foglalkozik, hogy ne csak turistaként léphessek kapcsolatba ezekkel az emberekkel, de segíthessek is nekik. És az első eset, amin ebben a szervezetben dolgoztam, pár faluval volt csak arrébb, mint ahol először voltam a szigeten, úgyhogy beteljesült a jóslat. Ez egy kicsit furcsán hangzik racionális európai fejjel, de ha az ember belép a dayakok, a borneói őslakosok világába, akkor értelmet nyer.

Akkor nem filmesként kezdtél el ezzel a témával foglalkozni?

MacInnes: Nem, amolyan antropológusként és kutatóként dolgoztam ott. Azzal foglalkoztam, hogy nemzetközi jogi ügyekhez és eljárásokhoz gyűjtsek anyagokat helyi aktivistáktól és a közösségek tagjaitól, amivel bizonyítani lehet, hogy a fakitermelő vállalatok sértik az őslakosok jogait. Így kerültem kapcsolatba a filmben is szereplő Hufattal, akivel jártuk az erdőt, hogy GPS-szel rögzítsük, meddig tartanak a dayak bahao közösség területei, hol vannak azok a területek, amelyeknek fontos kulturális jelentősége van az életükben. És annyira lenyűgözött, ahogy Hufat járja az erdőt, hogy milyen bensőséges kapcsolata van a környezetével, milyen óriási tudása van a saját világáról, hogy úgy éreztem, ezt meg kell örökítenem, és elkezdtem videóra venni, először csak magamnak.

És honnan jött az ötlet, hogy filmet forgassatok?

Révész: Angus-szal 2017-ben Angliában, egy házibuliban beszélgettünk, és mesélt egy esetéről, hogy egy helyi aktivistát, aki korábban a fakitermelő vállalatnak dolgozott, több mint 100 napra bebörtönöztek mindenféle jogi eljárás nélkül. Ő Hufat testvére, Tekwan, aki a film egyik főszereplője lett aztán. Angus mondta, hogy szerinte nagyon érdekes filmet lehetne forgatni erről az esetről. Akkor éppen nem voltam annyira nyitott az ötletre, de aztán felhívott pár hónappal később, hogy kiderült, Tekwan ügye egészen a tokiói olimpiáig vezet. Úgy éreztem, hogy ez már elég jó kiindulási alap, hogy a közönség azonosulni tudjon a témával, mert az olimpiára azért mindenki odafigyel. Így kezdtünk el együtt dolgozni a filmen. Angus és Jamie Wolfeld, az operatőrünk utazott először Borneóra forgatni, aztán én is utánuk mentem. Összesen négyszer jártam a szigeten forgatni 2018-ban és 2019-ben, az utolsó turnusban hét hetet töltöttünk a dzsungelben. Fantasztikus volt. Én összesen nagyjából 20 hetet forgattam, Angus és Jamie pedig nagyjából 35-40 hetet.

Hogy derült ki számodra, hogy a dayakok sorsának köze van az olimpiához?

MacInnes: Az aktivista munkám során nagyon sok céges dokumentumot kellett átnyálaznom, civil körökben pedig gyorsan terjednek információk, így elég sok mindent meg lehet tudni arról, hogy más szervezetek miket derítettek ki egyes vállalatokról. Így hamar össze lehet kötni a szálakat, és kiderül, hogy az a cég, ami ellen panaszt akarsz tenni, kapcsolatban áll ezzel a másik céggel, ami beszállítója ennek a harmadiknak, stb. Kapcsolatba kerültünk például olyan szervezetekkel, mint a Rainforest Action Network és a Friends of the Earth, amelyek Japánban vizsgálták azt, hogy az olimpiai építkezésekre honnan szerzik be az alapanyagokat, akik a másik végéről kezdték felgöngyölíteni az ügyet, így derült ki, hogy az a japán kereskedő vállalat, amelyik a borneói fakitermelőktől vásárol, az olimpiai építkezésekre is szállít fát. Így összeállt a kép.

Angus a film három főszereplőjével. Fotó: Jamie Wolfeld

Hogyan köt ki a Borneón őslakosok területén, illegálisan kivágott fa az olimpiai építkezésekre?

MacInnes: Az indonéz kormány szemet huny afölött, hogy a fakitermelő vállalatok őslakosok földjén vágják ki az erdőt. Az ottani törvények szerint ez nem is illegális, ugyanis az indonéz törvények nem ismerik el őslakosoknak a dayakokat. Az indonéz jog szerint minden egyes őslakos közösség elismeréséről külön törvényt kell hozni, ami évekbe telik, és ha sikerült egy közösségnek elismertetnie magát, külön törvényt kell hozni arról, hogy rendelkezhet a területeiről. A Long Isun közösség, amelyről a filmet is forgattuk, 2018 óta dolgozik azon, hogy őslakosként ismerjék el, de egyelőre a folyamat megakadt a törvényhozásban. Átlagosan 9-10 évbe telik, mire egy közösség meg tudja szerezni a jogi védelmet, hogy ne lehessen a területén kivágni az erdőt.

A fakitermelő vállalatok viszont hónapok alatt megkapják az engedélyt a kormánytól, ha a megfelelő embereket lefizetik. Érdemes tudni, hogy Indonéziában nagyon nagy a korrupció. A vállalatok pedig azt is el tudják érni, hogy az állam átminősítsen bizonyos, korábban védettséget élvező területeket, hogy ott is lehessen fát vágni.

Mi számítana valóban fenntartható fakitermelésnek?

MacInnes: A fa akkor minősül fenntarthatónak, ha egy minősítő szervezet rányomja ezt a plecsnit. A legnagyobb ilyen szervezet a Forest Stewardship Council (FSC), ahhoz pedig, hogy egy cég megkapja ezt a minősítést, több feltételnek is teljesülnie kell: csak bizonyos méret fölött lehet kivágni a fákat, egy területen pedig csak bizonyos mennyiségű fát szabad kivágni, utána pedig azt a területet évekig nem szabad háborgatni. Ezek persze önkéntes standardok, a vállalatok viszont meg akarják szerezni ezeket a minősítéseket, mert utána drágábban tudják eladni a faanyagokat Európában, az Egyesült Államokban és Japánban.

Viszont az egész minősítési rendszert a fakitermelő szektor dominálja. A minősítést magáncégek végzik, amelyek abban érdekeltek, hogy minél több vállalat adjon nekik megbízást, ezért nagyon könnyen megadják a fenntartható minősítést. A filmben is elhangzik, hogy például a Long Isunhoz tartozó erdőkben fákat kivágó cég minősítője beleírta a jelentésébe, hogy a vállalatnak nagyon sok konfliktusa van az őslakosokkal, akik szerint olyan helyeken vágnak ki fát, ahol nem lenne szabad, de ennek ellenére megadta a minősítést. És ha a plecsni megvan, akkor már az azt megalapozó jelentéseket nem olvassák el a vásárlók.

Csak ha valaki elolvassa ezeket a jelentéseket és panaszt tesz az FSC-nek, akkor lehet, hogy idővel történik is valami az ügyben. De még így is nagyon lassan zajlanak ezek a folyamatok, én még mindig dolgozom egy ügyön, amelyben öt éve nyújtottuk be a panaszt.

Révész Bálint Fotó: Kiss Bence

Révész: Az eredeti elképzeléssel, ami alapján az FSC-t és a hasonló minősítő rendszereket létrehozták, nem volt semmi probléma. Idővel viszont túl nagyra nőtt, és a minősítő szervezet sem látja már át a folyamatot. Ahhoz, hogy az óriási indonéz piacon is meg lehessen adni a minősítést, az FSC-nek szerződnie kell helyi szakértőkkel, de nem tudja a szervezet, hogy ezek az alvállalkozó auditorok mennyire megbízhatóak. De a nap végén a vállalatok is keresnek a minősítésen, a minősítők is és az FSC is. Persze működhetne máshogy is a rendszer, ha mondjuk nem a cégek, hanem a minősító szervezet fizetné a helyi auditorokat, már rögtön sokkal kevésbé lenne érdekükben a vállalatok érdekeit szolgálni.

Indonéziában pedig akkora a korrupció, hogy csak az ilyen nemzetközi csatornákon keresztül lehet valamit is elérni. Ha a helyiek a hatóságokhoz fordulnak, hogy a fakitermelő vállalatok elveszik a területeiket, valószínűleg inkább ők kerülnének bajba, ahogy Tekwon is került. Éppen ezért a helyiek nem akarnak konfrontálódni a favágokkal sem, nem is mentünk a favágók közelébe kamerával, ezekhez a részekhez archív felvételeket használtunk a filmben.

MacInnes: Igen, Tekwan esete elrettentő példa az őslakosoknak. Ő favágó volt, amivel nem is volt baja addig, amíg más közösségek területén irtották az erdőt, de amikor Long Isunhoz ért az erdőirtás, akkor úgymond átállt. Egy nap odament a favágókhoz, és elvette a láncfűrészeket, mondván, hogy jöjjenek a faluba, ott visszaadja, és átbeszélik, hogy kinek szabad a környéken kivágnia a fákat. A cég képviselői helyett viszont kommandós rendőrök jöttek és elvitték Tekwant, és bármiféle eljárás nélkül bezárták több mint három hónapra. Amikor pedig kiengedték, aláírattak vele egy papírt, hogy csak egy napot volt a zárkában. Példát akartak vele statuálni, hogy ez történik azokkal, akik szembeszállnak a fakitermelőkkel.

Fotó: Jamie Wolfeld

Mit lehet tudni a fákat kivágó vállalatokról?

MacInnes: Ezek indonéz vállalatok, amelyeknek a gyökerei még a Suharto féle diktatúrára nyúlnak vissza. Suharto elnök a CIA segítségével, katonai puccsal került hatalomra 1966-ban, amit aztán hatalmas népirtások követtek, erről szól az Act of Killing című híres dokumentumfilm. Suharto kormányzása alatt kialakult egyfajta indonéz oligarcha osztály, amely többek között fakitermeléssel is foglalkozott. Ez az iparág egészen az 1997-es ázsiai pénzügyi válságig egyre csak növekedett. A válság véget vetett Suharto politikai rendszerének, de az oligarchák megmaradtak. És mivel a fakitermelés már nem volt olyan jövedelmező, diverzifikáltak, és egyre inkább elkezdtek ugyanazok az üzleti körök pálmaolajjal is foglalkozni.

A fakitermelés és az olajpálma biznisz huszonvalahány dúsgazdag indonéz család kezében van.A pálmaolaj pedig ma már akkora biznisz, hogy világszerte egyre nagyobb területet foglalnak el az olajpálma-ültetvények. Az egész iparág Indonéziából és Malajziából indult, de már Latin-Amerikában és Afrikában is egyre nagyobb területet foglalnak el ezek az ültetvények a trópusi esőerdőktől. Ez korunk egyik legfontosabb haszonnövénye, ugyanazt a szerepet tölti be most, mint amit a gumi töltött be az 1800-as évek végén vagy a cukornád évszázadokkal korábban. És meg is határozza a korunkat, mert szinte mindenben van pálmaolaj, amit a szupermarketben megveszel, a mogyoróvajtól a csokikon át a samponig és a mosószerig.

Ahhoz, hogy olajpálmát lehessen ültetni, teljesen le kell tarolni egy erdős területet. De nem lehet csak úgy kivágni minden fát egy területről, azt csak akkor lehet megtenni, ha az adott területet leminősíti az állam. Viszont ha elég sok fát kitermelnek egy adott területen, akkor már le lehet minősíteni, így a maradék fákat is ki lehet vágni és pálmaültetvényt lehet telepíteni az egész területre. Így a Tokióban felhasznált “fenntartható” fának egy része is olyan területekről jött, amit átminősítettek, hogy tarvágással helyet lehessen csinálni az olajpálma ültetvényeknek. Ráadásul a kivágott fák eladása fedezi az ültetvények telepítésének költségeit, úgyhogy a két iparág kéz a kézben jár.

És az ellátási lánc többi szereplője is tudja, hogy a fenntarthatónak minősített fák valójában honnan származnak?

Révész: Valójában az egész rendszer rosszul működik és elősegíti azt, hogy a vállalatok ellopják az őslakosok erdejeit. Onnantól, hogy a kivágott fákra rákerül egy QR-kód még a dzsungelben, azok fenntarthatónak számítanak. Hogy milyen folyamatok vezettek ahhoz, hogy megkaphatták a minősítést, hogy a cég ott vághatta ki a fákat, ahol, annyit, amennyit, teljesen átláthatatlan. A japán vásárlókat pedig csak az érdekli, hogy megvan-e a minősítés, vagy sem. Az más kérdés, hogy a termék, amit megvesznek, nem az, mint aminek mondják.

De akkor a tokiói olimpia szervezőit és építőit átverték, vagy ők is tudják, hogy amit vettek, az igazából nem fenntartható?

MacInnes: Tudják, mert rengeteg panasz érkezett hozzájuk. Az első panaszokat még 2015-ben nyújtották be civil szervezetek, ezekkel egyáltalán nem foglalkoztak. Aztán már annyi jelzés érkezett, hogy kénytelenek voltak azt mondani, hogy utána néznek a dolognak. Ez úgy nézett ki, hogy

elküldtek valakikett Indonéziába, akik el se mentek arra a területre, ahonnan a panaszok szerint kivágták a fákat, egy napot töltöttek valahol egy szállodában, majd hazamentek, hogy mindent rendben találtak. Ennél mélyebben nem is akartak belemenni, mert tudták, hogy nem jönnének ki belőle jól. Ezzel ugyanazt csinálják az olimpia szervezői, mint sok vállalat és kormány, hogy persze, beszélnek a fenntarthatóságról, meg hirdetik, hogy mennyire zöldek, de itt megáll az elköteleződés.

Fotó: @iddoagustyaphotos/@iddoagustyaphotos

Mit csinálnak egyáltalán ezzel a fával? Nem tűnik úgy a tévében, mintha olyan nagyon sok fa elem lenne az olimpiai stadionokban.

Révész: Zsaluzáshoz használják, vagyis öntőformákat készítenek a fából, ezekbe öntik a beton elemeket. Vagyis magát a fát nem használják fel az épületekhez, csak a betonelemek elkészítéséhez. Ehhez azért használnak trópusi faanyagot, mert olcsó, és mert elég sima a felülete. Utána viszont a fát magát kidobják. Persze azt mondják, hogy többször is felhasználják ugyanazt a zsaluzatot. De ez a legrosszabb az egészben, hogy elpusztítják az esőerdőt, és aztán még csak fel sem használják az épületekhez a fát, hanem kidobják.

És a dayak közösség tagjai mit szóltak ahhoz, hogy erre használják fel az erdeiket?

MacInnes: Számukra ez nagyon távoli és absztrakt. A Long Isun közösségben élők többsége még a hozzájuk tartozó területet se nagyon hagyta el, nem járt még egy másik indonéz szigeten sem, így számukra megfoghatlan az, hogy egy másik országba viszik a fákat. Már az is nagyon megviselte lelkileg a filmünkben szereplő három testvért, amikor elmentünk velük a faipari export egyik helyi központjába, Samarindába és látták a fákkal megrakott hajókat.

A dayak bahao őslakosokat nagyon sok szinten értini negatívan ez a szintű fakitermelés. Ezeknek a közösségeknek a jólléte az erdeik jóllététől függ, ha az erdő egészséges, akkor a közösség is az, de ha az erdő haldoklik, akkor a közösség is szétesik.

A fakitermelő cégeknek nagyon jól begyakorolt taktikáik vannak arra, hogy megosszák a közösségeket, van, akiket lefizetnek, másoknak egy vasat sem adnak, ezzel családokat hangolnak egymás ellen, így a közösség ezekkel a konfliktusokkal foglalkozik. A favágáshoz ráadásul a cégek más régiókból hozzák a munkaerőt, ezek az emberek pedig egyrészt új betegségeket, másrészt alkoholt, kábítószereket hozhatnak az őslakos közösségekbe, ezek pedig óriási pusztításra képesek. És ahogy egyre több munkás jön más területekről, a dayakok könnyen kisebbséggé válhatnak a saját régióikban, így a politikai reprezentációjuk is sérül, és a helyben megválasztott politikusok még inkább a fakitermelők érdekeit szolgálják majd.

Angus MacInnes Fotó: Kiss Bence

Az erdőknek, fáknak emellett spirituális jelentőségé is van a dayak bahaok számára, sok növényt használnak gyógyításra, szertartásokhoz. Látszik is a filmben, ahogy Hufat, az egyik főszereplő ingerülten arról beszél, hogy akik elveszik, tönkreteszik az erdőt, őt és a népét ölik meg. Egy másik jelenetben a másik testvér pedig megátkozza a kivágott, exportra előkészített fákat. A dayakokat amúgy Indonéziában úgy tartják számon, mint akik kapcsolatban állnak a szellemvilággal és képesek sötét erőket használni mások ellen, amiért félnek is tőlük. Indonéziában, annak ellenére, hogy a világ legnagyobb muzulmán országának számít, még mindig sokan hisznek a szellemekben és a varázslatban, és ezt a dayakok fel is használják.

Spoiler, de a film végül valamennyire pozitívan ér véget, mert sikerül elérni, hogy leállítsák a fakitermelést a Long Isun közösség területén. Mi vár most a filmben szereplő közösségre?

MacInnes: Igen, sikerült addig zaklatni az FSC-t folyamatos panaszokkal, bizonyítékokkal, hogy az ő minősítésüket megszerző cég milyen területeken és hogyan vágja ki az erdőt, hogy végül vissza kellett vonniuk a cég minősítését. Most pedig azon dolgozunk, hogy a letarolt területek után valamilyen kárpótlást harcoljunk ki a közösségnek. De mindezt olyan eszközökkel sikerült elérni, amelyek az őslakosok számára nem elérhetőek. A panaszokat angolul kell beadni, a bizonyítékok összegyűjtése és rendezése gyakorlatilag egy teljes állást igényel. Ennek a közösségnek a területén most abbahagyták az erdőirtást, de a szomszédos területeken nem. És lehet, hogy most Long Isun erdeit tíz évig békén hagyják, de mi történik tíz év múlva? Úgyhogy a harcnak nincs vége.

A fakitermelés mellett pedig egy új veszély is fenyegeti a borneói őslakosokat, a kormány infrastruktúra-fejlesztési tervei. Az indonéz kormány, más kormányokhoz hasonlóan a nagy infrastrukturális beruházásokban látja a kiutat a járvány okozta válságból. Azt tervezik, hogy az utolsó elérhetetlen erdős területet is elérhetővé teszik. Ez a Transborneo útépítési projekt. Az Amazonas példájából viszont tudjuk, hogy ha az utak elérik az erdőt, azokat az utakat arra használják majd vállalatok, hogy még hatékonyabban szívják ki az erőforrásokat onnan. Úgyhogy most ez ellen is küzdünk a helyiekkel.