„A Balaton nem három vármegye tulajdona, hanem a nemzet kincse”

augusztus 22., vasárnap 11:28

„A Balaton nem három vármegye tulajdona, hanem a nemzet kincse” – írta Eötvös Károly 1900-ban az Utazás a Balaton körül című, útikönyvnek álcázott elbeszélésfüzérében.

Magyarországnak természetesen a Balatonon kívül is vannak kivételesen szép tájegységei, 1900-ban pedig még a jelenleginél is több volt, mégsem írta senki, hogy Szeged nem a szegedieké, hanem mindenkié, a Medve-tó nem Maros-Torda vármegye tulajdona, Poprád pedig nem tartozik Szepes vármegyéhez.

Hogy kié a Balaton, ki és hogyan húz hasznot a tóból és környékéből, kétszáz éve kemény viták tárgya. Társadalmi csoportok, kultúrák és gazdasági érdekek feszülnek egymásnak az ország Budapest után legfontosabb turisztikai tájegységében, az újabban érkezők rendszeresen kiszorítanak már ott lévő csoportokat a Balaton kulturális és fizikai tereiből, mert akár tetszik, akár nem,

ez a tó valóban nem elég mindannyiunknak.

Fotó: Fortepan – Nagy Gyula

Ezekről a konfliktusokról szól a 444 nyomtatott magazinjának legújabb száma, a 4. Makró, amit ide kattintva lehet megrendelni.

A magazin három nagy részre tagolódik, az első egy történeti áttekintés, arról szól, hogyan számolta fel az utóbbi kb. 200 évben az őslakosok kultúráját a balatoni turizmus, és az ezzel járó elképesztő modernizációs nyomás. A második rész a Fidesz balatoni térnyerését taglalja, és azt elemzi, milyen képe lehet a kormánypártnak a tóról. A harmadik rész a Balaton használatának ökológiai határairól szól, mert bármennyit is alakítottunk rajta, a Balaton még mindig egy természeti képződmény, saját törvényekkel, köztük olyanokkal, amiket nem fogunk tudni fölülírni a tó élővilágának pusztítása nélkül.

Most ezekből a fejezetekből adunk némi ízelítőt.

A Balaton gyarmatosítása

Az utóbbi pár évben talán a legfontosabb olvasmányélményem az egyik leghíresebb szaúd-arábiai író, Abdel Rahman Munif Cities of Salt című regénye volt. Arról az időszakról szól, amikor az Arab-félsziget oázisainak sárkunyhói és tevéi között megjelennek az amerikai, francia és brit olajmérnökök, és elindítják a folyamatot, aminek következtében az Arab-félsziget gyéren lakott, koldusszegény és senkit nem érdeklő sivatagból néhány évtized alatt a világ egyik leggazdagabb régiójává, az olajkutak, mesterséges szigetek és felhőkarcolók hazájává vált.

A könyvben egy, az olajmezők feltárása során ledózerolt oázis lakói próbálnak beilleszkedni az új világba, együtt élni és felvenni a tempót a nyugatiakkal, és közben nem beleőrülni abba, hogy néhány hét alatt nyomtalanul eltűnt a világ, amiben ők és az ősiek évszázadokon át éltek.

Nem hittem volna, hogy a Balatonról szóló Makró történeti részének írása ezt a regényt juttatja majd eszembe.

Fotó: Fortepan – Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum BAHART Archívum

A magazinban mindenképp szerettük volna a balatoni őslakosok szemszögéből is bemutatni az elmúlt 200 évet, a turisták szempontjait egyébként is ismeri mindenki. Nemcsak azért, mert sokan turistáskodtunk már a tónál, hanem azért is, mert Balatonról írt könyvek, újságcikkek és tudósítások túlnyomó többsége is a fürdőalapítókat és a villák építtetőit ünnepli, őket tartja a Balaton fejlesztőinek, „balatoni embereknek”. Azt azonban módszeresen igyekszik elfelejteni a magyar társadalom jelentős része, hogy a Balaton partján a fürdőhelyek megnyitása előtt is éltek, dolgoztak, szerettek, építkeztek, imádkoztak, gyereket neveltek és haltak az emberek. Nem légüres térbe tört be a turizmus, a fürdőfejlesztők készen találták az őslakosok kultúráját és tóhasználatát.

Fotó: Fortepan – FŐFOTO

Ezek a használati módok, különösen a halászat, az állatok itatása és fürdetése, a nádvágás, a bortermelés, a mosás vagy a kenderáztatás ellentétben álltak a fürdőzők érdekeivel, számukra ugyanis a tó a zavartalan kikapcsolódást és a fürdőzést jelentette. A turizmus összehasonlíthatatlanul jobb helyzetből indult: a magyar elit pénzével és támogatásával fokozatosan kiszorította az őslakosokat a tóról, rákényszerítve őket életmódjuk megváltoztatására. Ahogy az Arab-félsziget törzsei sem tarthatták meg hagyományos életmódjukat az olajtermelő Szaúd-Arábiában, úgy a balatoni őslakosok előtt is rövid idő alatt ellehetetlenültek az ősiek életpályái. A legtöbb település lakói egyetlen generáció alatt váltak olyan szülőkké, akik nem tudták felkészíteni a gyerekeiket az új viszonyok közötti boldogulásra, és olyan gyerekekké, akik minták híján nem is értették, mi zajlik körülöttük.

Ez a mi tengerünk

Mindenki tudja (vagy legalább érzi), hogy a Fidesz kormányzása alatt, azaz az utóbbi 11 évben valami megváltozott a Balatonnál. Mindannyian látjuk az egyre nagyobb léptékű építkezéseket, lakóparkok, villák, nyaralók nőnek ki a földből, újabb és újabb kikötők szabdalják a partot, havonta érkeznek hírek súlyos természetkárosításokról, nádirtásokról, tiltott földmunkákról, környezetszennyezésről. Az ellenzék szerint a Fidesz ellopja a Balatont, a kormány szerint sosem fejlődött még így a régió.

Közhelyszerű, de: egyik oldalnak sincs igaza.

A statisztikai adatok ugyanis azt mutatják, hogy a Fidesz senkit nem szorít ki a balatoni idegenforgalomból, 2011 és 2019 között egyre több vendég egyre több vendégéjszakát töltött a tó körül. Ráadásul nem is áll érdekükben bárkit kiszorítani, hiszen már szinte minden az övéké: ha a balatoni idegenforgalom jól teljesít, Mészáros, Tiborcz és a többi oligarcha szállodáinak is jól megy.

Fotó: Varga György/MTI/MTVA

A kormánypárt nem gazdagoknak szánt rezervátumot akar építeni a Balaton körül, inkább úgy tekint a tóra, mint a hülyegyerek az első autójára: tövig nyomja a gázpedált, a lehető legnagyobb sebességet akarja kipréselni a járgányból, nem érdekli az sem, hogy régiek a gumik, rozoga a karosszéria, senki nem nézte át a motort és tele az úttest labdázó gyerekekkel. A Fidesz és holdudvara pénztermelésre használja a Balatont, és igyekszik kifacsarni belőle minden egyes forintot.

A Fidesz holdudvara már a 2010-es választási győzelem előtt megjelent az építőiparban, ebben a szektorban ugyanis viszonylag könnyű állami megrendeléseken keresztül komoly cégbirodalmakat építeni, közben közpénzt magánkézbe juttatni. Ennek megfelelően az utóbbi évtizedben iszonyatos méretűre nőtt a magyar tulajdonú építőipari cégek kapacitása. Ezt a kapacitást mindig le kell foglalni, hogy ezáltal pörögjön a gazdaság és ne legyenek munkanélküliek a szektorban dolgozók, ráadásul, ha pörög az építőipar, a fideszes építőipari vállalkozók is egyre gazdagabbak.

A tó, aminek partján 200 éve folyamatosan építkezünk, akkor is ideális vadászterep lenne a kormánypárt oligarchái számára, ha ezek az emberek csak az építőiparban utaznának, a 2014-es választási vereség után viszont már a balatoni turizmusra is rátették a kezüket. Ma már kormányzati pénzből kormányközeli reklámügynökségek népszerűsítik óriásplakátokon a Balatont, hogy az emberek a kormányközeli oligarchák szállodáiban költsék a pénzüket, vagy vegyenek ingatlant a kormányközeli oligarchák cégei által felépített balatoni lakóparkokban.

A használat határai

De meddig engedjük még ezt? Mennyi építkezést, nádirtást, betonozást, térkövezést, mederkotrást bír még el a Balaton? Hány invázós idegen fajt hurcolunk még be a tóba? Ezeket a kérdéseket vizsgáljuk a magazin harmadik fejezetében.

Fotó: Fortepan – dr. Horváth Miklós.

Szakértők szerint egyébként a Balaton ökológiai állapota jónak mondható, főleg, ha a másik nagy magyar állóvíz, a Velencei-tó állapotával hasonlítjuk össze. Az egyensúly azonban érzékeny, és nem tudjuk pontosan azt sem, mit tartogat a klímaváltozás. Elsősorban turisztikai érdekcsoportok nyomására a vízügyi igazgatóság néhány éve megemelte a tó szabályozási vizszintjét is, de néhány ökológus szerint a 2019-es brutális algavirágzás is ennek volt köszönhető, ezért a vízszintet inkább csökkenteni kellene a vízminőség megóvása érdekében. Viszont ha csökkentenénk a vízszintet, nyaranta sárdagonya lenne a déli parton, amit viszont a turizmus sínylene meg.

A Makro legújabb számát megrendelheted a 444 webshopjában, vagy fizess elő a Belső Körre és megkapod ajándékba!