Az Európa-bajnokság után érthetően mindenki komoly izgatottsággal várta a tornán ezüstérmes Anglia elleni vb-selejtező. Marco Rossi csapata a kontinenstornán megmutatta, hogy a legerősebb válogatottak ellen is versenyképes taktikai érettségével és magas fokú szervezettségével. Így szinte mindenki reménykedett az újabb bravúrban.

A magyar válogatott egy félidőn át hozta is a már-már megszokott, stabil védekezésre építő alapjátékát, ám ahogy egyre bátrabban próbáltak játszani a második félidőben, úgy indult be az angol gőzhenger. Végül ez lett a Rossi-éra talán leggyengébb 45 perce, négy bekapott góllal.

A nem egészen két hónapja befejeződő Európa-bajnoksághoz képest a két edző sem az alapfelfogáson, sem a megszokott kezdőcsapaton – a kényszerű módosításokon kívül – nem nagyon változtatott. Rossinak a legkomolyabb fejtörést Nagy Ádám eltiltása jelentette: a Bristolból Pisába szerződő középpályás erényei szinte egyedülállóvá teszik a a jelenleg magyar felhozatalban, ugyanis ő amellett, hogy lelesett labdáival a védekezésből is jócskán kiveszi a részét, nyomás alatt is képes higgadtan megjátszani a labdát elsősorban a Szalai-Sallai párost keresve, így remekül indítja a magyar kontrákat.

Az ő hiányában az olasz mester az ebben gyengébb, inkább sokat dolgozó Schäfer-Kleinheisler kettőshöz nyúlt a pálya centrumában, akik mellé Szoboszlai segített be, így váltva a 3-5-2 és 3-4-3 között. Rajta kívül Botka Endre pótlását kellett megoldani, az ő helyén a nyáron Oroszországba szerződött Kecskés Ákos kapott szerepet a védelemben. Southgate nem változtatott az Eb-n többnyire jól működő kezdőjén, egyedül a fiatal Saka került ki, és a tornán inkább szupercsereként funkcionáló, azóta angol rekordért a Manchester Citybe igazoló Grealish kezdett a balszélen, és a döntőre elővett 3-4-3-mat is dobta, ehelyett ismét egy négyvédős rendszerre szavazott.

Az angoloknak éppen a balszárnya volt a dominánsabb. A válogatottban kezdőként szereplő Bolla Bendegúznak minden igyekezete ellenére nem is feltétlen volt jó meccse: az idén a Grasshoppershez került szárnyvédő a nehéz körülmények között végül négy faulttal és egy sárga lappal zárt, hogy aztán Rossi le is kapja a második félidő derekán. A sokszor aszimetrikusan, Shaw-t magasra tolva, Walkert pedig szinte harmadik középhátvédnek visszahúzba építkező angoloknak az első félidőben éppen ilyen mögé kerülések után voltak csak lehetőségeik, még ha ezek többnyire alacsony minőségű átlövések is voltak – a komoly labdabirtoklási fölényükből így csupán négy lövést tudtak kisajtolni, amik közül egyik sem talált kaput.

A mérkőzés után Rossi is kiemelte: az első félidőben a csapat szokottan jól védekezett, és a tizenhatoson belül alig engedett levegőt az angol támadóknak; ráadásul néha letámadni is kimerészkedett a csapat az ellenfél térfelére, kilépve az egyébként félpályán meghúzott blokkból.

Emellett azonban Nagy hiányában a magyar csapat csak nagyon elszórtan tudott veszélyes kontrákat vezetni az agresszíven presszingelő, és az átmenetek levédekezésében – sokszor szándékoltan defenzív labdabirtoklásai, illetve a labda mögé pakolt játékosok száma miatt – egyébként is kiemelkedő angolok ellen, így az első játékrészt mindössze egyetlen lövéssel (Szoboszlai szabadrúgása) zárta, amit épp egy magasan megszerzett labda előzött meg.

A már említett módon Walker – néha Rice, vagy Phillips is betöltötte ezt a szerepkört – visszahúzásával 3-2-5/3-1-6-ban építkező angolok most sem igazán engedtek veszélyes kontrákat, hasonlóan az Eb-hez, vagy éppen az előző két vb-selejtezőhöz, ahol összesen engedtek 0,13 xG-t (várható gólt) a szintén kontrákra építő albán és izlandi válogatott ellen; ráadásul a letámadásukat is képtelen volt átjátszani a magyar csapat, így maradtak a sokszor céltalannak tűnő felívelések Szalaiék irányába.

Az angol presszingre így többnyire nem volt válasza a magyar csapatnak, ráadásul a felívelt labdák után sem nagyon sikerült összegyűjteni a lecsorgókat. Talán épp emiatt Willi Orbán egyre többször próbált fellépni a középpályára, segítve a labdakihozatalokat.

A második játékrészre éppen ez lett a magyar csapat veszte: a felállt fal ellen tanácstalan angolok az egyre bátrabban játszó magyar válogatott ellen értékes kontra lehetőségekhez jutottak, amiket aztán kíméletlenül ki is használtak. Beszédes, hogy ahogy a második félidőre lett többet a csapatnál a labda (30% helyett nagyjából 40%-ban) úgy engedett is a csapat jóval több lövést (az első félidei 4 helyett 8-at).

Ezt emelte ki Marco Rossi is a meccs után: ahogy próbált egyre többet focizni és labdát tartani a csapat, úgy nyíltunk ki hátul, főleg labdavesztéseket követően – gyakorlatilag ilyen szituációból jött az első két gól, illetve a harmadikat megelőző szöglet is.

Az eredmény így végül csúnya lett, a második félidőt nézve azonban teljesen megérdemelt. Az első kapott gólig a csapat a szokásos arcát mutatta, de aztán úgy szaladt bele a késbe, mint talán a 2016-os Eb-nyolcaddöntő óta (Magyarország – Belgium 0-4) egyszer sem. Nagy Ádám hiányában a csapatnak más eszközökhöz kellett nyúlnia és kockáztatnia a remekül funkcionáló angol presszing ellen, ám ezek nem váltak be, ráadásul az eladott labdákat kíméletlenül megbüntette kontrázva az angol válogatott.