Az áhítatos hazudozásból ideje kiszállni
Pallagi Ferenc négy évtizednyi médiázgatás után – és miután a tulajdonos eladta alóla a Bors című napilapot, aminek főszerkesztője volt, illetve a Lapkom nevű kiadót, aminek meg vezérigazgatója – visszaköltözött Hegyaljára, ahol egykor a borász szakmát tanulta, és miközben saját szórakozására borokat is készít – felvásárolt szőlőből –, gondolkodott egy picit Tokajról.
Van miről.
Tokaj, a Tokaji gyakorlatilag az egyetlen létező magyar világmárka, évszázados tradíciókkal, valahogy mégsem sikerül kihozni belőle azt, amit mindenki beleképzel. A rendszerváltás óta százmilliárdok érkeztek a borvidékre, rengeteg állami pénz, külföldi befektetők, tudás, tündöklően tehetséges borászok tucatjai dolgoznak, de végeredmény még mindig nagyon messze van attól, mint ahová a magyar kollektív vágy/képzelet helyezi Tokajt.
Főleg az árbevétel rubrikába kerülő számok maradnak el rendre a várakozásoktól.
Vannak sikerek, persze, de az eredmény minimum felemás. Ahogy egy hegyaljai bortermelő fejtegette nekem egyszer: miközben a borvidék elitje fejben és lassan életszínvonalban is Burgundia felé jár, addig a helyiek többségének mindennapi valósága inkább Pakisztánhoz van közel.
Az állam rendszeresen jön, és segít, de ezzel inkább csak kárt csinál. A világpiac nekünk kedvezpőtlen irányban mozog. És Tokajban mintha még azok a legendák, mítoszok sem működnének, amilyeneket más országok csúcsborvidékein nagyon hatékonyan használnak marketingre.
Megint a turáni átok?
A boros könyvek túlnyomó többségével ellentétben Pallagié nem a borvidék dicsőségét zengő, borainak legendáját dagasztó dolgozat, hanem inkább arra tesz kísérletet, hogy ezeket a legendákat, mítoszokat szembe állítsa a valósággal. Vagy akár megvizsgálja, igazak-e egyáltalán? Tényleg, meddig kell érlelni az aszút? Tényleg ősi magyar fajta a furmint? Tényleg a királyok bora a Tokaji?
A könyv címe „Tokaji keserű – Borokról és a szabadságról” (nem véletlenül rímel Alkonyi László 2000-es alapművére: Tokaj – A szabadság bora), műfaja kritikai esszé.
Megoldás persze nincs, de még lehet.
Pallagi Ferenccel beszélgetek a fenti podcastban, 80 percen át.
Borízű hang #249 [H]: Aki nem tud liberálisul, ne beszéljen liberálisul
Mohamedek között, Keith Richards és Yves Saint Laurent nyomában. Igazság és hitelesség a belső sávban. Nyelvtudomány és esztétikai terror. Pápázás. Tusfürdőmaffia a siralomházban.
Van-e egyáltalán olyan, hogy kínai konyha?
Podcastunkban Vida Kata pszichológus, gasztroblogger beszélgetett Lu Boennel, a 101 étteremcsoport alapító tulajdonosával gyerekkoráról, a Ramenka és a 101 Bistro alapításáról, és arról, hogy mitől lesz autentikus egy kínai étel.
Borízű hang # 248: Levillog a Két Mackó [H]
Bede Márton elmagyarázza a kínai konyha legnagyobb gurujának a hortobágyi palacsintát. Tartsunk már jobbra az autópályán! Cinikus békebrókerek. Már alig virul a fityula, fogynak a szóvicces filmcímek.
Ami a nagy vállalati vagyonok hatékony működtetéséhez elengedhetetlen: mi az a kontrolling és kinek kell egyáltalán?
A hazai vállalatok jelenleg nem profittermelő eszközként használják a kontrollingot, hanem aktuális helyzetük leírására, a múltbeli adataik értelmezésével. Podcastunkban arról beszélgettünk, hogyan lehetne ezt másként csinálni.
Nem csak talpon maradni, de fejlődni is: kinek és mire jó a kontrolling?
Podcastunkban többek közt arra keressük a választ, lehet-e egyáltalán tervezni még a választások előtt, mire készülhetnek a vállalatok, és hogyan lehet sikerrel megoldani jövőbeni kihívásokat.