Az emberei közül egyedül a drogfüggők hajlandók tartani az állásaikat, panaszkodott júliusban a Washington Post riportereinek az afgán rendőrség egyik kandahari parancsnoka. "Az ébren tartja őket" - magyarázta Mirza Wali egy beosztottja, Nik Mohamad temetésén. Mohamad maga is methamfetamin-függő volt, egy tálib rajtaütésben vesztette életét az előző éjszaka. "Egyedül a függők képesek kibírni az arcvonalban. Ha nem drogoznának, megőrülnének".

Az értő közönséget az afgán kormány összeomlása nem érhette meglepetésként, az összeomlás üteme azonban igen. Joe Biden amerikai elnök még egy hónappal Afganisztán eleste előtt is arról beszélt, hogy az afgán hadsereg "van annyira jól felszerelt, mint bármelyik másik a világon". Mostanra ez a haderő vált az amerikaiak húszéves afganisztáni szerepvállalásának leglátványosabb kudarcává: minden ráköltött pénz és ráfordított idő ellenére az afgán kormányerők már az amerikaiak kivonulása előtt elvesztették az uralmat az ország egésze fölött, az amerikaiak végül már egy tálibok uralta Kabulból voltak kénytelenek kaotikus körülmények között kivonni utolsó csapataikat.

Kabul csak az utolsó bástya volt, a tálibok augusztusra már gyakorlatilag az egész ország felett átvették a hatalmat. A Washington Post riporterei ebben a május-júliusi időszakban, a harci szezon közepén fordultak meg több ostromlott tartományban is. Beszámolóik alapján a helyzet már májusban kilátástalannak tűnt, a központi kormány már ekkor se nyújtott semmi érdemi támogatást a harcoló alakulatoknak. Nemhogy támogatást nem adtak, de még elismerést sem. A Post tudósítói ekkor beszéltek egy Baghlan tartományban szolgáló katona, Niazi családjával. Niazi egy előretolt helyőrségben szolgált, amit bekerítettek a tálibok. "Mind tudjuk, hogy mi történik, ha a tálibok körülzárnak egy bázist" - mesélte nekik Niazi anyja. A parancsnok elmenekült, a tálibok lerohanták a bázist. Niazi megsebesült a harcokban, nem sokkal később egy kabuli kórházban bele is halt sérüléseibe. Családja semmilyen részvétnyilvánítást sem kapott, a védelmi minisztérium még csak a temetés költségeihez se járult hozzá.

A helyzet már májusban tarthatatlannak tűnt. Kandahárban, a tálib mozgalom egykori központjában a rendőrök már hónapok óta nem kaptak fizetést. A Post riporterei ott Núr Ahmed Zsargival beszéltek, akit mindenféle formális kiképzés nélkül küldtek ki a frontvonalba. Amikor belépett a rendőrségbe, még csak iratokat se kapott, csak egy fegyvert. Májusban, amikor már hónapok óta fizetés nélkül szolgált, azt fontolgatta, hogy inkább eladja azt a táliboknak, akik bőven a feketepiaci ár fölött vásárolták fel az afgán kormányerők fegyverzetét. Két hónapra rá a rendőrőrs, ahol szolgált, már a tálibok kezére került. Kandahárban azt beszélték, hogy az ott szolgálók mind megadták magukat, a tálibok sokukat elhurcolták. Azt nem tudják, hogy mi lett a foglyok sorsa, kivégezték-e őket, vagy még mindig fogságban vannak.

Bár az ilyen történetek alapján könnyű lenne a helyőrségeiket feladó közkatonákat hibáztatni az összeomlásért, annak a Post beszámolója alapján sokkal szervesebb okai vannak. Az afgán hadseregnek voltak nagyon is jól képzett, kompetens alakulatai, ám azok, mint kiderült, amerikai támogatás hiányában már nem tudtak hatékonyan működni. "Mi tudtuk, hogyan lehetne legyőzni a tálibokat, de a felső vezetés nem hallgatott ránk" - panaszkodott a Post riportereinek a hadsereg egyik elitegységének neve elhallgatását kérő parancsnoka. Elbeszélése szerint az amerikaiak visszavonulásával a különleges erőket az afgán védelmi minisztérium alá rendelték, amely aztán egészen más jellegű feladatokkal bízta meg az elit egységeket, mint amire eredetileg kiképezték azokat.

Ezek az elit kommandók hagyományosan amerikai légi támogatással célzott csapásokat mértek a tálib vezetésre. Az afgán védelmi minisztérium alárendeltségében viszont részben logisztikai feladatokat kaptak - nekik kellett utánpótlást szállítani az elzárt helyőrségekbe olyan útvonalakon, amiket a tálibok tartottak ellenőrzésük alatt -, illetve gyakran tisztogató műveleteket bíztak rájuk megfelelő támogatás nélkül.

Ugyanez a parancsnok közben azt is elismerte, hogy az amerikaiak kivonulása hamar nyilvánvalóvá tette azt is, hogy még ezek az elitalakulatok is mennyire rászorultak az amerikai támogatásra. A légi támogatás és a koordináció hiányában kiderült, hogy mennyire függtek azoktól az eszközöktől, melyek immár nem álltak a rendelkezésükre, így még a legegyszerűbb műveleteket se voltak képesek önállóan végrehajtani. Ez katasztrofális hatással volt a morálra, a Postnak nyilatkozó parancsnok például már júliusban attól tartott, hogy a turnusuk végeztével katonái nem fognak visszatérni szabadságukról. Ő maga is inkább azt tervezte, hogy a posztját elhagyva inkább milíciát szervez a szülővárosában. Végül aztán inkább az országot is elhagyta egy amerikai gépen.

A tálibok térnyerése egész nyáron folyamatos volt. A harci szezon első hónapjaiban sorra foglalták el az előretolt bázisokat, nyárra azonban már a tartományok központjaiban is megjelentek. Ezek akkor még névleg a kormány ellenőrzése alatt álltak, valójában a tálibok már ekkor benyomultak oda is. Obidullah Bilal kandahári rendőrön is a városon belül ütöttek rajta a tálibok, amikor egy ellenőrzőpontra szállított utánpótlást. A Post újságírói ekkor beszéltek a cikk elején már idézett rendőrparancsnokkal, Mirza Valival is, aki már ekkor azt mondta, hogy gyakorlatilag csak a drogfüggők tartják a frontot.

A hadsereg és a biztonsági erők gyors összeomlását ezek alapján a Post tudósítói elsősorban a hadvezetés alkalmatlanságára, az utánpótlási gondokra, illetve arra vezetik vissza, hogy minden ezzel ellentétes kommunikációval szemben az afgán haderő valójában sosem vált alkalmassá az önálló működésre, a sikeres alakulatai kizárólag amerikai irányítással és támogatással működhettek, annak hiányában a saját belátható érdekeik miatt a tálibokkal mindig kiegyezni kész vezetőik irányítása alatt már nem tudtak érdemben ellenállni a tálibok előretörésének.