Újságíróként folyamatosan követtem a 2020. augusztus 9. után kialakult belorusz helyzetet, amikor is választási csalásnak köszönhetően Aljakszandr Lukasenka 27 év után továbbra is Fehéroroszország elnöke maradt. Azt gondoltam, hogy sok újat már nem lehet mondani a témában, annyira napról napra követte a sajtó a választások utáni történéseket, de Aljakszej Palujan helyszíni beszámoló dokumentumfilmje, a Courage (magyarul: Bátorság) rácáfolt erre, és olyan közel hozta a belorusz helyzetet, amilyen közel egyetlen tüntetésről készült videó sem tudta eddig.

A diktatúra díszletei

A fehéroroszországi eseményekbe néhány nappal a választások előtt kapcsolódunk be, ekkor ismerjük meg a dokumentumfilm főszereplőit, akik mind egy kis underground színházi társulat tagjai. Van közöttük autószerelő, anya és egy fiatal férfi is. Az ő szemükön keresztül nézhetjük végig, pontosan mi is történt a választás napján és az utána következő tüntetéseken. Általuk a dokumentumfilm arcot ad a tüntető tömegnek, miközben generációs dilemmákat tár elénk arról, hogy ki mekkora kockázatot vállalhat egy ilyen helyzetben.

Az első percekben a dokumentumfilm a főszereplők teljesen hétköznapi életének egy-egy jelenetét mutatja be, amibe apránként szüremlik be egyre több eleme a diktatúrának. Eleinte, miközben a szereplők életét szemléljük, a kommunizmus jelképei még csak a háttérben sejlenek fel, de aztán egyre inkább a középpontba kerülnek.

Az egyik szembeötlő mozzanat az, amikor a színházi társulat rendezője videóhíváson keresztül jelentkezik be a próbára, bár ekkor még nem tudjuk pontosan, miért, ahogy szép lassan az is kibontakozik, hogy a színházi társulat kormánykritikus darabokat készít. Például az egyik előadásban három színész áll egymás mellett, egyikük se tud megszólalni, csak hümmög, majd megjelenik fölöttük egy felirat, amire azt írták, hogy a beloruszok 72 százaléka nem tudja definiálni a demokrácia szót.

A szereplők egy ponton el is mesélik, hogy rendszeresen cenzúrázzák a darabjaikat, a társulatban játszó színészek neve pedig feketelistán van, ezért más színház vagy film nem alkalmazhatja őket.

A választás napja

Augusztus 9-hez, a belorusz választások napjához közeledve azonban egyre jobban felforrósodik a hangulat, de nem a választás kimenetele - az ugyanis többször elhangzik, hogy mindenki tisztában van vele, Lukasenka győzelme előre eldöntött -, hanem a tüntetésekre való készülődés miatt.

Ennek a készülődésnek az egyik legerősebb jelenete, amikor a fiatalabbik főszereplő, Pavel Haradnizky az országos választási iroda előtt készül egy akcióra, és az egyik barátjával beszélget, aki már ekkor magánál tartja a fogkeféjét arra az esetre, ha letartóztatnák és bevinnék. A színházi társulat próbáján pedig az hangzik el a rendező szájából, hogy ne menjen ki az összes színész a tüntetésre, mert ha egynél több embert tartóztatnak le közülük, akkor nem fogják tudni megtartani az esti előadást.

A filmnek két nagyon erős jelenete van, amik igazán közel hozzák a belorusz tüntetések kegyetlenségét a nézőkhöz: az első tüntetés, amikor először robban fel az egyik füstbomba, és látszik, ahogy a tüntetők összerezzennek, néma csend lesz, aztán kiabálni kezdik azt, hogy „Szégyen!”, majd futásnak erednek a dokumentumfilm operatőrével együtt.

A másik legmegrázóbb jelenet, amikor a börtön ajtaja előtt családok, barátok gyűlnek össze, és próbálják megtudni, hogy szerettüket bevitték-e, vagy egyáltalán élnek-e még. Aktivisták listáról olvassák azoknak a nevét, akikről van információjuk, ennek pedig pont olyan a hangulata, mint egy háborús jelenetnek, amikor az elesett katonák nevét hirdetik ki.

A film lineárisan követi tovább a főszereplők életét, ami immár kizárólag a tüntetések körül forog. A hétköznapjaikat most már nem a színházi próbák határozzák meg, hanem egy állandó körforgás: nappal munka, este tüntetés. Az egyik ilyen jelenetben az autószerelőt látjuk, ahogy alaposan megmossa olajos kezét, felöltözik, mintha csak moziba menne, de a következő jelenetben már a tüntető tömegben látjuk.

A tüntetések pedig egyre brutálisabbak lesznek: eleinte a tüntetők még csak beszélnek arról, hogy a rendőrök bele fognak lőni a tömegbe, aztán pedig meg is történik.

A dokumentumfilm egyik központi eleme, hogy párhuzamot állít Fehéroroszország korábbi történelmi eseményeivel is: többször mutat archív felvételeket 1996-ból, amikor a Belorusz Népi Front tüntetésekkel próbálta megdönteni Lukasenko hatalmát. Lukasenko akkor is véresen verte le a tüntetéseket, a dokumentumfilm több pontján a szereplők is ehhez hasonlítják a 2020-as eseményeket, mondván, hogy semmi sem változott, pedig eltelt 24 év.

Generációs dilemmák

A dokumentumfilm főszereplői mindannyian különböző korúak és más-más élethelyzetben vannak, ezért más a tétje is annak, ha kimennek a tüntetésekre, és esetleg letartóztatják őket. Ez pedig nagyon jól szemlélteti, hogy ezek a tüntetések mennyire mások, mint például egy magyarországi vagy más európai országbeli kormányellenes tüntetések.

A legfiatalabb, család nélküli Pavel Haradnizky vállalja a legtöbb kockázatot. Állandóan ott van az események sűrűjében, olyannyira, hogy egy ponton a barátait is letartóztatják, de neki is többször kell menekülnie a rendőrök elől.

A társulat nő tagja, Maryna Yakubovich kisgyerekes családanyát csak egy tüntetésen látjuk felbukkanni, egy békésebb, virágokkal vonulós menetben. Egy ponton beszélget is arról a férjével, hogy ők szülőként vállalhatják-e a kockázatot, hogy kimennek a tüntetésekre, és ha igen, van-e egyáltalán ennek értelme, más lesz-e a gyerekük jövője.

A társulat másik férfitagja, az autószerelő, Denis Tarasenka is rendszeresen jár ki a tüntetésekre, de láthatóan kevesebb kockázatot vállal, mint Pavel. A film egyik jelentében arról beszélget az egyik autószerelő kollégájával, aki leszerelt katona, hogy ő miért nem megy ki a tüntetésekre. A nyugalmazott katona azt mondja, hogy ő már túl idős ehhez, menjenek a fiatalok, ők katonaként már épp elég rosszat átéltek, és egyébként is van egy ötéves gyereke, akit fel kell nevelnie.

Amikor viszont szóba került, hogy éles lőszerrel lőnek a rendőrök a tömegbe, akkor a veterán azt mondja: ha polgárháború tör ki, harcolni fog a hazáért.

Erre Denis megkérdezi, hogy melyik hazáért? Mire a veterán azt mondja: Nem Lukasenkáért. Hanem az én hazámért.

A dokumentumfilmet a november 9-től kezdődő Verzió Dokumentumfilm Fesztiválon lehet megtekinteni.