„Nem sajnálatot, hanem felelősséget érzek”

2021 december 5., vasárnap 16:09
4

Bár már évtizedek óta dolgoznak szociális munkások Magyarországon, sokan még mindig nem tudják, hogy ők pontosan mit csinálnak, gyakran keverik őket a közmunkásokkal vagy más foglalkozást végzőkkel.

A kormány is mostohán bánik a szociális munkásokkal, hiába hangoztatják, hogy évek óta emelik a szociális munkások bérét, most is csak havi bruttó 160 és 270 ezer között mozog a fizetésük tapasztalattól, fenntartótól és regionális elhelyezkedéstől függően, pedig nem könnyű a munka, amit végeznek. A koronavírus első hullámaiban a kormány egyszeri 500 ezer forintos juttatással köszönte meg az egészségügyi dolgozók áldozatos munkáját, de ebből a szociális munkásokat kifelejtették, pedig az idősotthonok vagy éppen a hajléktalanszállók is jelentősen érintettek voltak a járványban.

Az Esély Labor Egyesület ezért kampányt indított, hogy felhívja az emberek és a kormány figyelmét arra, hogy a szociális munka mennyire fontos, és az ágazatban dolgozó szakemberek sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnének mind a fizetések, mind a társadalmi megítélés szempontjából.

A kampány keretében most mi is bemutatunk három szociális munkást, akik bár nagyon különböző területeken dolgoznak, helyzetük együtt mégis komplex képet ad a magyar szociális munkások helyzetéről.

Nem sajnálatot, hanem felelősséget érzek ezek az emberek iránt

Első utunk a Szabolcs Utcai Hajléktalan Kórház és Átmeneti Szállás épületébe vezet, ami az utóbbi időben leginkább azért került be a hírekbe, mert a Nemzeti Vagyonkezelő fel akarta mondani az épület bérleti szerződését, és hetekig nem lehetett tudni, hogy mi lesz a kórház és a szálláson lakó emberek sorsa.

A 30 éves Soós Péter, az intézmény vezetője fogad minket, akivel az udvaron beszélgetünk, mert az intézményben látogatási tilalom van a koronavírus miatt. Az intézményben működik egy kórház, ahol hajléktalan embereket látnak el, legtöbbször tumoros betegeket, és van egy átmeneti szálló, ahol pedig önállóan lakhatnak javarészt idős hajléktalan emberek. Összesen 155 ágy van az intézményben, az átmeneti szálló részlegen kisebb szobákban helyezik el őket, 2-4 személyes ágyakkal, de vannak nagy közösségi terek is.

Pétert minden bentlakó mosolyogva köszönti, viccelődnek vele, ahogy kilép az udvarra. Arról kérdezzük, miért lett szociális munkás és hogy lett ilyen fiatalon intézményvezető.

„Édesanyám szociális munkás volt, ez volt az egyik alapvető motiváció. Tudtam, hogy körülbelül kikkel foglalkozik, nagyjából azt is tudtam, hogy milyen fizetések vannak ezen a területen, úgyhogy én minden eszközzel megpróbáltam elkerülni, hogy szociális munkás legyek, de ez nem annyira sikerült” - mondja nevetve.

Péter ezért az egyetemen pszichológiát kezdett el hallgatni, ami jól is ment neki, de harmadévesként egy hajléktalanszállóra került gyakorlatra, és ott megváltozott a véleménye.

„Azt láttam, hogy a szociális munkások egész határozott, konkrét dolgokkal foglalkoznak, míg a pszichológus inkább azt vizsgálja, hogy hogyan alakulnak a dolgok a személyen belül. A szociális munkában azt tapasztaltam, hogy ugyanez a lelki háttér megvan, mint a pszichológiában, de közben a jogrendszer és a különböző ellátások ismeretében sokkal határozottabb kézzelfoghatóbb segítséget is lehet nyújtani” - magyarázta.

Soós Péter Fotó: botost/444.hu

Az is nagyon tetszett neki, hogy a hajléktalanszállón töltött gyakorlat alatt gondolataiban is lekerültek a korábbi stigmák a hajléktalanokról. Rájött, hogy a hajléktalanok teljesen átlagos emberek, sokaknak van munkája és szociális hálója, csak éppen nincs hol lakniuk, mert például elvesztették egy végtagjukat, és lift nélkül nem jutnak fel a saját lakásukba.

Ez az élmény pedig annyira meghatározó volt, hogy Péter át is ment szociális munka szakra és ott fejezte be az egyetemet, nem sokkal utána pedig el is kezdett a Szabolcs utcai szállón dolgozni ügyeletesként, később az ügyfelekkel esetmunkánkat végzett, aztán pedig adminisztrációval foglalkozott. Szerinte a szociális munka halála az adminisztráció, de ő már akkor is tudta, hogy vannak benne vezetői ambíciók, és úgy érezte, hogy ez olyan terület, ahol fejlődnie kell.

„Amikor ezt a munkát végeztem, azt láttam, hogy csomó minden nem jól működik a rendszerben, ezért beverekedtem magam különböző megbeszélésekre. Például egészségügy és szociális terület is van házon belül: egy orvosnak az a feladata, hogy meggyógyítson egy beteget és aztán szabaddá tegye azt az ágyat, és a páciens átkerüljön a szociális részlegre. Ezek rendezetlen viszonyok voltak, de mostanra sikerült tök jó együttműködést kialakítani a két részleg között” - magyarázza.

Soós Pétert 26 éves korában kinevezték az intézmény szakmai vezetőjének, idén novembertől pedig ő az intézmény vezetője.

„A szociális munka egy hivatás, van egy értékrend benne, amit a magaménak érzek. Én ezek az emberek iránt nem sajnálatot érzek, hanem felelősséget, hogy ezek az emberek a legalapabb szinten, de megőrizhessék az emberi méltóságukat, és ezért hajlandó vagyok harcolni is akár” - mondja, de azt hozzáteszi, hogy szegregátumban vagy gyermekotthonban például nem tudna dolgozni, mert a gyerekekre sokkal inkább sajnálattal gondol.

Soós Péter ennek ellenére félig viccelve azt mondja, hogy úgy tervezi, hogy 20 évet eltölt a pályán, és aztán kiképzi magát közgazdásznak vagy informatikusnak, hogy többet kereshessen. Ugyanis a terület finanszírozása csapnivaló.

„A terület pénzügyi helyzete a legégetőbb jelenleg a sok rendszerszintű problémán túl, ha ezt nem orvosolják, akkor csak pofozgatjuk a szart. Pedig ez egy nagyon nehéz munka, itt házon belül meghal hetente 1-2 ember, akikkel mi dolgozunk, akikben munkánk van, kísérjük az életüket és aztán egyszer csak meghalnak. Ezt fel kell dolgozni, most már lehet pszichológust, szupervíziót kérni, de pár éve ez sem volt. Nagyon sok itt a végtagvesztett ember, velük dolgozni heti 40 órában mentálisan is nagyon fárasztó”- vélekedik.

Péter szerint ők még viszonylag szerencsés helyzetben vannak, mert a legtöbb ügyfelük idős, ezért az ő életük reális kifutása, hogy bekerülnek egy idősotthonba és megszűnik a hajléktalanságuk. A fiatalabbaknál viszont megnehezíti az albérletkeresést vagy akár a munkavállalást, hogy a lakcímük egy hajléktalanszállón van. Soós Péter szerint ezért lenne az állam feladata az, hogy a társadalmat befogadóvá tegye, ez viszont nem igazán történik meg.

A koronavírus alatti időszakban számukra is megterhelő volt a munka, ugyanis a kórházi működés miatt a teljes intézmény lezárása mellett döntöttek. Ez viszont az jelentette, hogy a szálláson élők nem hagyhatták el az épületet, ezért Péterék vállalták, hogy mindenkinek bevásárolnak. Egy héten két napon reggel 8-tól este 8-ig tömött autókkal jártak a szállás és a bolt között.

A kormány mégis kihagyta a szociális munkásokat az 500 ezer forintos jutalomosztásból, nem honorálva a szakemberek megnövekedett munkaterheit.

„Nem esett jól, hogy kimaradtunk, és én nem értettem, hogy miért nem köszönték meg az áldozatos tevékenységet, mert amúgy az volt. Voltak fertőzöttek, akiket nekünk kellett ellátni, és melóztunk mi is éjjel-nappal” - mondja.

Soós Péter hozzátette, hogy a főváros azért igyekezett kárpótolni őket, és kétszer is kaptak a dolgozók kisebb jutalmat.

Nagyon nem is lehettem volna más, mint szociális munkás

Váradi Krisztával az újpesti Rácz Gyöngyi Közösségi Házban találkozunk, bár ő maga nem itt dolgozik, hanem újpesti óvodákban és iskolákban szociális munkásként, de ezekre a helyre nem kísérhetjük el.

Soós Péterhez hasonlóan Váradi Kriszta is elsősorban a családja miatt lett szociális munkás.

„Nagyon nem is lehettem volna más, mint szociális munkás, amiatt ahogy felnőttem. Édesapám Váradi Gábor festőművész mindig nagyon nyitott volt a társadalmi problémákra és politika is mindig benne volt apu életében, így az enyémben is, mert ezekre mindig vitt magával, ha pártgyűlés volt, akkor pártgyűlésre mentünk” - emlékszik vissza az ózdi születésű Kriszta.

Az édesapja kikötötte, hogy az ő gyerekeinek főiskolára kell menniük, így sem Kriszta, sem a nővére esetében ez nem volt kérdés. Kriszta fejében három dolog volt, hogy mi szeretett volna lenni: irodalomtanár, pszichológus vagy szociális munkás. Mivel azonban a pályaválasztáskor a nővére már a Bárczira járt szociális munkás szakra, ezért rendszeresen hallotta, ahogy a nővére a vizsgákra tanult, és még inkább megtetszett neki a szakma.

Váradi Kriszta Fotó: botost/444.hu

„Tudtam, hogy szenvedélybetegekkel akarok foglalkozni, mert valahogy tudtam azonosulni azzal, hogy min mehetnek keresztül, pedig senkinek sem volt a családban szenvedélybetegsége. Az egyetem után ezért a Kékpont Alapítványnál helyezkedtem el a tűcsere programban, mellette pedig főállásban dolgoztam a Józan Babák Egyesületnél” - mondja.

Azonban mindkét munkahelye megszűnt, ráadásul ugyanazon a napon. Innen került a Lenhossék Utcai Iskolába mint családi kapcsolattartó, ahol egy külföldi modell szerint egy osztály kapcsolattartásáért felelt. Kriszta ekkor kedvelte meg igazán a gyerekekkel kapcsolatos munkát, és innentől kezdve szinte végig a gyermekvédelemben maradt, egy kis kitérőt leszámítva, amikor az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál dolgozott egy érzékenyítő projektben, amivel járták az országot.

Ezután következett a karrierjének talán egyik legnagyobb kihívást jelentő időszaka: egy gyermekotthonban dolgozott három évet nevelőként. Nevetve azt mondja, hogy utólag erre a három évre nagyon büszke, mert manapság ez ritkaság, hogy valaki ennyi ideig bírja egy gyermekotthonban.

Most az Újpesti Család- és Gyermekjóléti Központnál dolgozik óvodai és iskolai szociális segítőként. Az egyes kerületeknek 2018 óta kell ilyen szociális munkásokat alkalmaznia a tanintézményekben, akiknek nagyon szerteágazó a feladatuk. A törvény szerint 1 szociális segítőre nagyjából két iskola és egy óvoda kell, hogy jusson, de Kriszta 9 intézményben dolgozik jelenleg, bár épp most vettek fel új embereket, hogy a terheiket könnyítsék.

„Egyfajta prevenciós munka a mi munkánk tulajdonképpen. Az adott intézményekbe heti rendszerességgel kijárunk, ahol beszélünk a pedagógusokkal, ők jelzik, hogy szerintük melyik gyerekkel kellene foglalkoznunk, tartjuk a szülőkkel és az igazgatókkal a kapcsolatot” - határozta meg Kriszta dióhéjban a munkájukat.

Valójában azonban ennél sokkal tágabb az, amit csinálnak, ugyanis foglalkoznak például a gyerekeket érintő anyagi, gyermeknevelési, beilleszkedési problémákkal, magatartászavarral, hiányzással, bántalmazással.„Ebben a munkában az a legnehezebb, hogy elnyerjük az intézményvezetők és a pedagógusok bizalmát, hogy ne gondolják azt, hogy revizorokként érkezünk. Egy ilyen sikertörténetem, hogy egy pedagógus abban kérte a segítségemet, hogy az egyik 16 éves diákja saját jogán szerette volna megkapni a családi pótlékot. Kérvényeztem a családi ház elhagyását, bankkártyát készítettünk a kislánynak, és végül sikerült megoldani a helyzetet. Ennek nagyon gyorsan híre ment az iskolában, és aztán már a többi pedagógus is szívesen fordult hozzám” - meséli.

Kriszta azt mondja, hogy legtöbbször az igazolatlan hiányzások miatt kérik a segítségét a pedagógusok, akik azt várják tőle, hogy motiválja a diákokat. Ebben is vannak sikertörténetek, ha a gyerekkel tud annyira jó viszonyt kialakítani, de Kriszta szerint ő személyében egyedül kevés ehhez, pedig látja, hogy 6. osztályban ötösével kezdenek el lemorzsolódni a hátrányos helyzetű diákok.

A másik nagy probléma az iskolai bántalmazás, bullying, emiatt csoportos foglalkozásokat is szokott tartani, de vannak más érzékenyítő foglalkozások is.

Kriszta azt mondja, hogy tíz év múlva is szociális munkásként képzeli el magát, és abban is biztos, hogy gyerekekkel szeretne foglalkozni.

A szociális munkás, aki pakolja a krumplit

Lados Noémival az újpesti Városkapu metróállomáshoz közel lévő szegregátumban találkozunk, ahol a Habitat For Humanity civil szervezet szociális munkásaként dolgozik 2019-óta. Ugyanis 2018-ban évben indult az önkormányzat együttműködésével „ÚJPEST KAPUJA” TÉRSÉGMEGÚJÍTÁSI ÉS VÁROSREHABILITÁCIÓS PROJEKT, amelynek keretében bontani kezdtek egy nagy háztömböt, ahol javarészt mélyszegénységben élő egyének, családok laktak rossz körülmények között.

Lados Noémi a bontással szemben lévő átmeneti irodájukból átkísér minket a bontási területre, ahol már több a halomban heverő tégla, mint az álló fal. Ha kész lesz a teljes bontás, akkor egy nagy parkot fognak itt létrehozni.

Lados Noémi Fotó: botost/444.hu

A zöld terület növelésén túl azonban az is egyik célja a projektnek, hogy a korábban itt élő emberek életminőségét javítsák azzal, hogy jobb lakásokba költöztetik őket. Ennek van egyfajta lépcsőzetessége: az itt élők beköltözhetnek összkomfortos felújított szociális bérlakásokba, az ottani lakók pedig egy újonnan épülő 29 szociális bérlakásos társasházba fognak beköltözni, addig pedig átmeneti otthont kaptak. Lados Noémi hét szociális munkás társával együtt a projektben a soft részekért felelnek.

„Ez azt is jelenti, hogy a hétköznap orientált szociális munka mellett például mi kísérjük végig a lakásmobilizációban is az ügyfeleket, felkészítjük őket a költözésre, az új lakókörnyezetet is felkészítjük a fogadásukra. Ez nem mindig könnyű, ugyanis például volt olyan idős hölgy , aki 50 éve élt itt” - meséli Noémi.

Noémit el is kísérjük az egyik felújított szociális bérlakásba, ahova Józsi három stroke után költözhetett át a szegregátumból, ahol 1975 óta élt egy egyszobás komfort nélküli lakásban.

„Néha még visszahúz a szívem, de jobb ez itt, ott fával kellett fűteni, itt pedig van radiátor. Ilyenek ezek a Noémiék, hogy nem volt hűtőm és akkor ők felajánlották a saját irodájukból a hűtőt, tehát le a kalappal előttük” - mondja Józsi, akinek ottjártunkkor éppen elektromos mopedre próbál állami támogatást intézni Noémi.

Noémi azt mondja, hogy az egyik nagy feladat volt a munka kezdetén, hogy elnyerjék az itt élők bizalmát, igyekeztek nagy empátiával fordulni feléjük, sok segítő beszélgetéssel, és ahol szükség van rá részt vesznek a költöztetésben, például megrendelik a fuvarosokat, akár segítenek pakolni, szelektálni, hogy mit vigyenek át az új lakásba és mit hagyjanak ott.

A szegregátumi lakótömb bontása. Fotó: botost/444.hu

Ennek a munkának szintén nagy kihívása volt, hogy helyben meg tudjanak szervezni bizonyos szolgáltatásokat, mint például szociális és mentálhigiénés tanácsadást, pszichológust, adósságkezelést, családsegítést, és különféle korosztályos csoportfoglalkozásokat. Lados Noémi szerint az a tapasztalat, hogy sokan nem, vagy nehezen mozdulnak ki a lakóhelyükről, nehezen mennek el segítségért az intézményekbe, a családsegítő szolgálatba, ha viszont helybe hozzák ezeket, egyrészt kit tud alakulni a helyi bizalmi kapcsolat is és tudnak reflektálni az egyéni szükségletekre is.

Szintén igyekeztek közösségi programokat szervezni, az itt élő, de nem a szegregátumhoz tartozó helyieket is bevonni. Kiépítettek egy pénzügyi pillért is, a Berda-alapot, amivel tudják támogatni anyagilag az itt élőket, ennek keretében az itt élők pályázhattak pár százezres felújításra, de karácsonykor ebből finanszírozták az élelmiszerutalványokat is.

Noémi mindezt mellékállásban csinálja, ugyanis főállásban gyermekvédelemben dolgozik egy átmeneti otthonban családgondozóként 2003 óta. Mindig is dolgozott szociális munkásként másodállásban, főként civil szervezetnél és terepen, például a Hős utcai szegregátumban is. Amikor megkérdeztük Noémit, hogy miért lett szociális munkás, nevetett.

„Ez a kérdés időről időre változik bennem, de nekem a családomban is voltak segítő szakmában dolgozók és a politikai életben tevékenykedők. Én már gyerekkoromban, is azt láttam hogy az igazságtalanságok, kirekesztés ellen hogyan lehet tenni, de van saját élményem is, amikor én voltam a segített oldalán, mert felépült függő vagyok. Hosszú önismereti utat bejárva ezeket a tapasztalataimat egészítették ki a társadalomtudmányi szakon folytatott főiskolai és egyetemi tanulmányaim” - meséli.

Noémi leginkább az emberekkel való kapcsolatépítést szereti a munkájában, hogy mindig talál benne kihívást, fejlődési, kapcsolódási, együttműködési lehetőséget. Azt mondja, hogy az érdekképviselet főleg az elmúlt évtizedben egyre nagyobb hangsúlyt kapott, hiszen bizonyos marginalizált csoportokat, embereket lealacsonyítanak megaláznak egyes rendszerek, intézmények, ráadásul a médiában is gyakran dehumanizálva mutatják be őket.

„Ebben a kampányban, amit az Esély Labor indított, szeretnénk jobban láthatóvá tenni a szociális munkát, mert az a tapasztalatunk, hogy hiába létezik már a rendszerváltás óta ez a szakma, az utca embere, de akár a társszakmák képviselői is többnyire még mindig nem tudják, hogy mi az a szociális munkás. Ha felteszed nekik a kérdést, hogy mivel foglalkozik akkor előfordul, hogy a válasz, hogy utcát söpör, időseket tesz tisztába. Tavaly egy orvos, akihez a covid fertőzése miatt fordult egy kollégám például azt mondta, hogy ja, a szociális munkás, aki pakolja a krumplit?” - mondja.

Noémi szerint azonban elsősorban az ő feladatuk, hogy láthatóvá és egyértelművé tegyék, hogy mit csinálnak.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt